Az adattöredékek Lukailencfalva múltjából és jelenéből című könyvből - Vásárhelyi János püspök visszaemlékezése:

Emlékezés nagyapámról
Nagyapám, aldobolyi Rákosi Lajos papi családból származott. Joggal mondhatom, hogy ősi papi családból. Atyja, nagyapja papok voltak. Mai napig őrzök egy hatalmas könyvet, mely kézírással beírt prédikációkat tartalmaz. E könyvet kegyelettel őrizte Nagyapám, tőle vette át őrzését fia, Rákosi György, aki végül nekem adta át. E kötet legnagyobbrészt Nagyapám nagyatyjának, aki a jelentős sóváradi és makfalvi egyházközségeknek volt kitűnő papja, prédikációit foglalja magában, de több prédikációt írt bele e könyvbe nagyapám édesapja is, aki havadi pap volt. Nagyapám is beírta egyik prédikációját bizonyára a teljesség kedvéért. E könyv olvasásából győződtem meg arról, hogy anyai szépapám kiváló képzettséggel bíró kitűnő prédikátor lehetett a maga korában.
Nagyapám sem volt közönséges ember. A család életében éppen mindent meghatározó tekintély volt, sokszor hivatkoztak rá előttem is a család tagjai, s azért nem tartom érdektelennek feljegyezni pár emlékezetemben megmaradt adatot, jellemző vonást róla.
Korán árván maradt, és így nevelését édesanyja, Dósa Kriska irányította, akiről előttem is sokszor a legnagyobb szeretettel emlékezett meg, amikor nekem, a kis elemista gyermeknek, már mint hetven éven túljáró öreg ember, küzdelmes, nélkülözésekkel teljes tanulóéveiről beszélt. Nagyapám kitűnő tanuló lehetett. Megtanult németül, franciául. Egy francia politikai művet le is fordított, s a szép kötésbe foglalt kézirat ma is megvan. Gazdag könyvtára volt, melyet fia, Rákosi György örökölt. A szabadságharcból ő is kivette részét. Honvédfőhadnagy, válságos napokban Marosvásárhely térparancsnoka volt. A szabadságharc lezajlása után pár évig marosszentimrei lelkész volt, s onnan került Lukailencfalvára. Lukailencfalván egyfolytában több mint 50 éven át szolgált. Nemcsak egyházközségének volt áldásos eredményekkel szolgáló kitűnő papja, de jelentős szerepel töltött be a vármegye és egyházmegye közéletében is. Egyházmegyéjének több évtizeden át nagytekintélyben álló esperese volt, aki az egyházkerületi közéletben is jelentős befolyással rendelkezett. Harmadik gimnazista voltam, amikor meghalt. Ma is élénken emlékszem reá. Hatalmas, szép fehérszakállú, tiszteletet parancsoló férfiú volt. A nagyapai ház szellemét, melyben kezdő gyermekéveimet töltöttem, ő határozta meg. Felesége szintén papleány, Tolvaly Ágnes volt, aki az udvarfalvi papnak, Tolvaly Zsigmondnak volt a leánya. Tolvaly Zsigmond szintén tekintélyes, különösen papnál szokatlanul nagy vagyonnal rendelkező férfiú volt. Három leányát papokhoz adta férjhez. Egy fia a szabadságharcban esett el, egyből főszolgabíró, másikból mérnök, a harmadikból székelyudvarhelyi pap lett. Az ősi pókai birtokot a főszolgabíró Tolvaly Ferenc váltotta magához, s ma is az ő leszármazottjainak kezén van.
Nagyapámnak igazán szép nagy családja volt. Tizenegy gyermeket nevelt fel. Fiai közül kettő pap lett, egy fia érettségi után lett öngyilkos, a negyedik jogász korában, az ötödik tanárjelölt korában halt meg tüdővészben. Három leányát paphoz, egyik leányát gazdatiszthez, a másikat körjegyzőhöz adta férjhez, egy beteges leánya pedig otthon maradt. Mindenik leányát tervszerű gondossággal látta el társadalmi helyzetüknek megfelelő tisztes hozománnyal. Nagyapám Havad községben örökölt mintegy 10-15 holdnyi birtokot, melyhez testvérétől megvásárolta az őt illető részt, úgy, hogy e birtoka a később még hozzávásárolt kisebb részekkel 40 holdat tehetett ki. Itt volt ősi szülői háza, melyre mindig nagy ragaszkodással és kegyelettel gondolt. Nagyanyám hozományaképpen, amint azt kisgyermekkoromban gyakran hallottam emlegetni, készpénzben 1000 váltóforintot kapott, lehet, hogy éppen ez összeggel kezdett birtokot vásárolni Udvarfalván. Kétségtelenül nagy előrelátás, ügyesség kellett ahhoz, hogy itt fokról fokra olyan tekintélyes vagyont szerzett, hogy halála után Udvarfalván mintegy 300 holdat kitevő birtokot hagyott gyermekeire s azok leszármazóira. E röviden felsorolt adatok is mutatják, hogy Nagyapám tényleg nem lehetett közönséges ember, érthető, hogy családja előtt rendkívüli tekintélye volt. Így beszéltek előttem róla gyermekei, és ha most visszagondolok reá, tanulságosan bontakoznak ki azon alapelvek, melyeket követett életében.
Takarékos, szigorú, vagyonszerző ember volt. A szabadságharc és az azutáni évek, vagy amint a családban emlegették, a "rossz világ tapasztalatai indították arra, hogy nemcsak gyermekei taníttatására helyezett súlyt, de némi vagyont is szerezni akart számukra. Sok gyermekem van — idézték mondását — lehet, hogy majd egyik-másik saját hibájából, lehet, hogy a történelmi csapások folytán elveszti tanulása után szerzett állását, azt akarom, hogy mindeniknek hagyjak legalább 8—10 hold földet, hogy ha mindent elveszítenek, a mindennapi kenyerük meglegyen. E célját következetes munkával el is érte.
Puritán, egyszerű ember volt, ugyanezt kívánta meg családjának tagjaitól is. Házánál mindenkinek keményen dolgoznia kellett. Ebben és a takarékosság megkívánásában nem ismert tréfát. Az udvarfalvi papi jövedelemből meg kellett élnie a családnak, a havadi birtok, a mellékes, főként az akkor tekintélyes jövedelemmel járó esperesi állás és egyéb tiszteletbeli állásokból támadt kereset a további vagyonszerzés célját szolgálta. Nagyanyám és a leányok dohány- és veteménytermesztéssel, szövéssel-fonással foglalkoztak. Ma is őrzöm édesanyám finom háziszőtteseit, melyek mutatják, hogy milyen magas fokra jutottak e munka tekintetében. A vakáció alatt a fiúknak is részt kellett venniük a gazdasági munkában.
Ilyen életrend mellett sem feledkezett meg gyermekei magasabb iskolákban való taníttatásáról. A leányokat az akkori idők szerint Marosvásárhelyt egy magániskolában taníttatta, küldte finomabb társadalmi modor elsajátítása céljából városba. Fiaival mind magasabb iskolát végeztetett. Szigorú volt. Tanárjelölt fiát is kikergette a házból és csak nehéz bocsánatkérések után engedte hazatérni, pedig féltőn szeretett, elkényeztetett fia volt, azért, mert hitelben csináltatott egy rend ruhát. Magával szemben is szigorú volt. Később, már házasember koromban beszélte el apósom, hogy egyszer ifjú pap korában együtt ebédelt Nagyapámmal, aki komoly leckében részesítette azért, mert ebédnél uborkát is rendelt sültjéhez. Minek ez? — mondta. Azt ehetsz majd otthon, de semmi szükség, hogy erre pénzt pazarolj. Az egyházi kiküldetései rendjén kapott napidíjait mindig megspórolta, hazulról vitt csomagból, mint akkoriban mondták "tarisznyából- élt, s az így megtakarított pénzből vásárolt leányainak ezüstneműt, ékszereket. Jó tudni azt nekünk, egészen más szellemben felnőtt nemzedéknek, hogy milyen kemény takarékossággal és munkával éltek elődeink. Ennek az életrendnek lehetett túlzott vonása az anyagiasság, de bizonyos, hogy ez a szellem hatalmas tényező volt intelligenciánk megmaradásában.
Ha emlékeim alapján, amelyeknek adatai a Nagyapámról való gyakori beszélgetésekből maradtak meg, jellemezni akartam pár vonással, mint családfőt, hadd jegyezzek fel néhány ilyen adatot lelkipásztori, majd esperesi működésének jellemzésére.
Nagyapám lukailencfalvi szolgálatát is a szigorú tervszerűség, határozott fegyelemtartás, de a néppel való közvetlen együttélés, nyílt őszinteség jellemzi. Egyházközségében, önérzetes, jómódú földmíves székely népe között szigorú rendet tart. Először a papi lakást és melléképületeit szedi rendbe. A kertbe szép gyümölcsöst állít be. De nem ez a fő cél. Legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy gyülekezetét kitűnő, a kor teljes színvonalán álló, jól felszerelt iskolával lássa el. Születnek, nőnek saját gyermekeim is — mondogatta feleségének — ezeknek jövője is megkívánja, hogy itt olyan iskola legyen, amelyből közvetlenül mehetnek magasabb iskolába. Működése kezdetén egy elhagyatott, padló nélküli, nyomorult kis tanteremben egy "öreg mester- oktatgatott, úgy ahogy. Nemsokára azonban a két falu között — Lukafalva-Ilencfalva község társegyházközséget alkotott — álló szép templommal szemben felépült téres előudvar és megfelelő kert közepén a két nagyobb tanteremmel, tanítói lakással ellátott díszes iskola, mely sokáig annak a vidéknek azután is legszebb iskolája volt. Az iskolában gondosan megválasztott két tanító végezte a tanítás és nevelés munkáját az iskola tevékenységét állandóan felügyelő lelkész szemei előtt.
Az iskolaépítés, két tanerő javadalmazásának — éspedig abban az időben minden államsegély nélkül való javadalmazásának — biztosítása nem volt könnyű dolog. Heves, nehéz küzdelem járt Nagyapám szép terve megvalósításának nyomában. De ő tervét teljesen megvalósította. Elgondolásából a legélesebb harcok között sem engedett semmit. Többen elhagyták vallásukat, de ez a körülmény nem tartóztatta fel útján Nagyapámat.
Sok kedves történetet hallottam arról, hogy a küzdelem hevében hogyan igyekezett csendesíteni a vihart Nagyanyám, az egyszerű, de jólelkű, férjéhez mindenkor hű papné. Csak egyet jegyzek fel, amely egyébként azt is mutatja, hogy milyen volt a viszony Nagyapám és hívei között. A jobb viszonyok közölt élő, egyébként földművelő családok keresztszülőkül el-elhívták Nagyapámat és Nagyanyámat. Nagyapámék mindenkor elfogadták és megbecsülték ezt a bizalmat és e családokkal e viszonynak megfelelő viszonyt tartottak fenn, látogatták e családokat, szóval barátságos összeköttetést tartottak fenn velük. "Komám uram- és "Komám asszonynak- szólították egymást. Az iskolaépítés rendjén az történt, hogy egyik leggazdagabb ilyen komám uram csökönyösen kijelentette hogy semmiképpen sem vállalja a rá kirótt magas építési hozzájárulást és egyházi adót. Nagyapám nem engedett. E kérdésben nincsen komaság. Vagy fizet, vagy kiteszik a presbitériumból, sőt az egyházból is. Így állott törés előtt a kérdés. Az öreg presbiter kijelentette, hogy soha, semmiképpen sem enged, inkább elhagyja vallását. Ekkor meglátogatta Nagyanyámat a "komámasszony-. "Mit csináljunk az emberemmel? Megmakacsolta magát, hiába beszélek én is, a fiaim is, csak annál mérgesebb, az lesz a vége, hogy világcsúfjára elhagyja vallását-. "Már miért hagyná el komámasszony?- "Ugyan hát mit csináljunk?- "Nézze — felelte Nagyanyám — forog elég pénz a maga kezén is, hiszen, amit a veteményből, kerti gazdaságból, apró majorságból kap, arról nem számol senkinek. Hát fizesse ki azt a rovatalt a komám asszony. Egy darabig csend lesz. Az én uram nem kéri a pénzt, a maga ura azt hiszi, hogy engedett az én uram; mire meg tudják a dolgot, elmúlik a harag, a végén mégis csak kisüt a nap.- Így is történt. A két asszony diplomáciája megoldotta a kérdést. Mások számára is jó volt a példa. Így bizonyult be Nagyanyám esetében is a Példabeszédek Könyvének szava : "Ismerik az ő férjét a kapukban, mikor ül a tartománynak véneivel.-
Nagyapám pásztori magatartásáról közvetlen emlékeim is vannak. — Emlékszem a búzakepe behordására. Minden gazda termésének aránya szerint fizetett a papnak is, a kántortanítónak is. A behordás napján az egyházközségi gondnok, két presbiter a tisztára kitakarított csűrben, szépen terített asztal mellett Nagyapámmal várta a kepehordókat. Előttem a kép. Az én öreg, hatalmas testű Nagyapám minden gazda elé odasietett, kezet fogott, megköszönte a gabonát megkínálta egy pohár pálinkával. De a rendetlen hamis embert, aki nem hozott megfelelő gabonát, megdorgálta, sőt, ha szemérmetlenül nagy volt a csalás, irgalmatlanul vissza is kergette. Nemegyszer mondták neki családjának tagjai: Mit törődik Apám ezzel a bizony sok bosszúságot okozó dologgal? Hagyja, hozzanak, amit akarnak, úgysem szorult reá. Valóban, ekkor már 300 hold birtoka volt, gyermekei el voltak helyezve, tényleg nem szorult arra a kepére. "Nem úgy van — felelte Nagyapám. Ki tudja, ki lesz az utódom? Lehet szegény ember, és akkor mit csinál, ha én elszoktatom a népet a kötelességteljesítéstől? Az a szegény ember nyomorogni fog, s talán sohasem lesz képes visszavezetni a népet a becsület útjára.
Nagyapám azonban meg is becsülte népét. Gazdag ember volt, de azért gyülekezetének szolgálatkész papja maradt. Hozzá beléphetett a legutolsó falusi ember is az ebédlőn keresztül bármikor, nem az "irodába- — mert ilyen nem volt, hanem az "oldalházba- — így hívták ugyanis nagyapám dolgozószobáját. E szobában nem volt egyéb: egy ágy, hatalmas, egész falat átfogó fenyőfából készült, feketére festett könyvszekrény sok-sok könyvvel és nagy íróasztal, két szék. Hivatalos óráról szó sem volt, aki kereste, azt Nagyapám még fekvő betegen is mindenkor azonnal fogadta.
Emlékszem a fakepe-hordásra is. Az egyházközség erdejéből-e vagy bérelt erdőből, azt már nem tudom, de minden szekeres gazda köteles volt egy meghatározott napon papnak és kántornak, az iskolának a téli fát udvarára szállítani. Ennek ellenében a pap ebédet adott a kepéseknek. Ebédre rizskásalevest, főtt húst krumplival és szósszal, italt adott a pap. Ezen a napon kiüresítették a szobákat, asztalt terítettek 50—60 földműves számára. Jól emlékszem, hogy az én Öreg Nagyapám, mint járt-kelt az asztalok között, kínálgatta híveit, kedves, nyájas szót váltott mindenkivel. Szó sem volt arról, hogy ez valami alkalmatlan teher, amitől meg kell szabadulni. Pedig, ha akarta volna, bizonyára mentesíthette volna ettől is magát.
Az is igaz, hogy öregkorában hívei sem akartak szabadulni tőle. Akkor, amikor én Nagyapámnál voltam, ő már csak nagyon korlátozottan, megtört erővel végezte szolgálatát. Legtöbbször a kántortanító prédikált. Temetés alkalmával csak a falu végéig kísérte el a halottat, az úrvacsorát ülve osztotta ki. Soha senkinek eszébe nem jutott, hogy ez másképp is lehetne. Természetes dolog volt, hogy az "Esperest Úr- megöregedett és most már csak keveset szolgál. Hosszasan gyengélkedett, de azért, ha egyik-másik hívéről panaszt hallott, behívatta magához az "oldalházba-, alaposan megleckéztette. Akkor még tudta az a gyülekezet is, mit jelent a bibliai Szó:
"A vén ember előtt fel kelj és az ő orcáját megbecsüljed.-
Tanulságos volt Nagyapám felfogása a pap társadalmi helyzetéről is. Azt tartotta, hogy a pap nem tartozik egyik társadalmi osztályhoz sem. Nem úr és nem paraszt. Az uraknak való hízelgés lealacsonyítja vagy a züllés útjára sodorja, a falusiak közé való keveredés lejáratja tekintélyét. A pap mindenkié, vagy ha úgy tetszik, senkié sem, mert a pap az Isten szolgája. Szolga, nem úr, de nem az emberek szolgája, hanem az Istené, az Isten földi egyházáé. Ezért a papnak és családjának igazi társadalmi életet csak paptársai és azok családjának körében lehet élnie. Ezt a bizalmas társadalmi kört egymás között a papoknak még áldozatok árán is meg kell teremteniök. Nagyapám azt tartotta, hogy egy papnak sohasem szabad paptársai faluján úgy átmennie, hogy be ne nézzen szolgatársához és meg ne kérdezze: Mi van veled? Hogy vagy? A maga szókimondó, nyers mondása az volt: Ha egyik pap elkerüli a másikat, akkor vagy az egyik, vagy a másik gazember.
Meg is teremtették Nagyapámék a saját papi társaskörüket. Igaz, közel is esett több egyházközség az ő vidékükön, és így nem volt nehéz az egymás között való gyakoribb találkozás, társadalmi érintkezés. Nagyapámék, a lőrincfalvi, nagyteremi, fintaházi, káposztásszentmiklósi papi családok egy nagyobb családot alkottak. Téli hónapokban havonként egyszer egymás házánál felváltva gyűltek össze. Nagyanyám beszélte el, hogy kötve volt a menü: kávé, sült (disznóölések ideje), pánkó, bor. A férfiak az egyház, a nép dolgait akkor beszélték meg, akkor számoltak be tanulmányaikról, olvasták fal, ha valamire készültek, írásbeli dolgozataikat. Az asszonyok, a fiatalság pedig a szomszéd szobában töltötte el az időt. Minden család az apa és anya névnapján házi mulatságot is rendezett. Ekkor tánc is volt, s e nagyobb összejövetelekre meghívták a környékbeli tanuló ifjúságot, főként teológusokat, papjelölteket. Az élet természetes rendjének tartották, hogy papleánynak paphoz kell férjhez menni. A mulatságról való felfogását Nagyapám e mondatban foglalta össze, amelyet nagyon sokszor hallottam később is családja körében emlegetni: A mulatság olyan, mint a só az ételben. Az is baj, ha semmi sincs belőle, de az is baj, ha sok van belőle.
Íme, ezekben tudtam emlékeim alapján felvázolni Nagyapám papi életmódjának alkotó vonásait.
Maradt a családi beszélgetések alapján pár adatom arról is, hogy milyen törekvések irányították Nagyapám működését az egyházmegyei kormányzat terén.
Fiatalkorában nagy harcot vívott a marosvásárhelyi kollégium megmentéséért. Az abszolutizmus idején magas anyagi követeléseket állított a Kormány a felekezeti iskolák elé. Nagyapám erőteljes agitációval, erős küzdelemmel, társaival együtt keresztülvitte, hogy minden pap jelentékeny önadóztatással járuljon hozzá a kollégium fenntartásához. Később, amikor elteltek a nehéz idők, viszont a kollégiumtól követelte azt, hogy a kollégium jelentős kedvezményt biztosítson a papi gyermekeknek, s miután e követelménynek nem tudott érvényt szerezni, emiatt került éles ellentétbe a kollégiummal. Kerülni akarta a látszatát is annak, hogy személyes érdekekért küzd, s ezért fiait nem a vásárhelyi, hanem a nagyenyedi kollégiumban taníttatta.
Ismerte a papi özvegyek és árvák akkor még sokkal nyomorúságosabb helyzetét, s ezért esperesi működésének másik fő törekvése az volt, hogy minél jobban megerősítse az özvegy-árvai egyházmegyei gyámintézetet. Hogy ez a kérdés milyen nagy szerepet játszott a családi beszélgetések rendjén, azt mutatja az, hogy amikor később, a központi nyugdíjintézet megalakulása után az egyházmegyei alapot feloszlatták s a további befizetéseket megszüntették, nagyanyám valósággal megsiratta a férje éveken át tartó munkája eredményének összeomlását.
Harmadik törekvése az volt, hogy egyházmegyei székházat teremtsen, amelyben az esperes hivatalt vezethet, ahol gyűléseket, tanácskozásokat tarthassanak. Távolabbi célja a székház megteremtésével az volt, hogy a vidéki papok e székházba tudjanak városba jövetelük alkalmával megszállni, s így mentesüljenek a korcsmákban való időzéstől. Szerzett is székházat. Halála után ezt is eladták. Nem ismerem az eladás indokait, de mai szemmel nézve a dolgokat, úgy látom, hogy talán mégis jobb lett volna egy ilyen székház megtartása, különösen abból a szempontból, hogy a vidéki papoknak egyszerű, tisztes szállóhelye legyen. Hallottam egy pár jellemző elbeszélést arról is, hogy mint esperes paptársaival szemben milyen pásztori magatartást tanúsított. E magatartásban volt szigor, de volt sok humor, a helyzettel, a körülményekkel számolni tudó bölcsesség is. Pár esetet jegyzek fel: A mezőbergenyei gyülekezetnek öreg, gyenge papja volt. Panaszra mentek a hívek, s kérték, hogy az esperes mozdítsa el a papot, mert mindig csak ugyanazt, s azt is, amit mond, halkan zavarosan mondja. Amit mond a Tiszteletes úr az rossz? Kára lenne a falunak, ha megtartanák öregek és fiatalok azt, amit az Öreg Tiszteletes prédikál? — kérdezte Nagyapám. Hát abból ugyan nem, hiszen amit mond az mind jó és igaz — felelt a kurátor. Megtartják azt, amit mond? — Bizony nem tartják meg — feleli a kurátor. Menjenek csak haza atyafiak, s intsék a gyülekezeti tagokat, hogy tartsák meg azt, amit mond a Tiszteletes úr, mert több áldás száll a községre abból, ha egy öregember gyenge prédikációjából a jót megtartják, mint amennyit használna az, ha szép prédikációt hallgatnának ugyan, de azt sem tartanák meg. Volt idő, amikor az öreg Tiszteletes Úr is hangosan, lelkesen, szépen prédikált, ha szívükbe fogadták volna tanítását, akkor nem is lenne baj, mert az az igazság, hogy a gyülekezetnek azt a papot, akit szeretett fiatalkorában, illik megbecsülni vénkorában. Megértették az atyafiak az okos, nyílt beszédet, s lecsendesedve távoztak.
Egyik fiatal pap botrányba keveredett, megijedt könnyelmű, paphoz méltatlan viselkedése következményétől, felkereste Nagyapámat lakásán és átadta lelkészi állásáról való lemondását. Jól van — felelte Nagyapám. Most reggel kilenc óra van. Menjen hátra a kertbe a Tiszteletes Úr, ott van egy filegória, abban pihenhet, gondolkozhatik saját sorsa, de mindenekfelett családja jövője felől, ha délután négykor is azt jelenti, hogy fenntartja lemondását, megteszem a szükséges intézkedéseket. A fiatal pap el is ment a kertbe, sétált, tépelődött. Ebéd felé megkérdezték Nagyapámtól, behívhatják-e ebédre? Ha megérdemelte volna, már behívtam volna — felelt Nagyapám. Hagyjátok csak, hogy jöjjön tisztába magával. Délután négy órakor könnyek között jelentette a megtört ember, hogy visszavonja lemondását, felveszi az egyházi fenyítéket, s megpróbál jóvátenni mindent. Ekkor alapos kioktatással ellátva, miután meguzsonnáztatta, hazabocsátotta az ifjú lelkészt Nagyapám. Sohasem szabad senki felett pálcát törni, egy ember felett sem, mondotta, amíg egyetlen halvány reménysugár biztat, hogy az illető a megbánás útján megpróbál ember lenni.
Az akkori idők másik gyülekezetének papja szintén könnyelmű, mulatós ember volt. Sokszor késő éjjel tért haza a közeli városból. Egyik esperesi vizit alkalmával elpanaszolta ezt a körülményt a pap felesége. Tudja, mit tegyen Tiszteletes asszony? Zárja csak be este rendesen az ajtókat. Ha valaki aztán éjjel, rendetlen időben kopogtat s kérdésére: Ki vagy?, hallja a feleletet: Én vagyok, a férjed. Mondja csak azt: Nem lehet, nem igaz. Az én Uram becsületes papi ember, rendes időben nyugalomra tér, gyere csak holnap reggel, akkor biztosan megtalálod az én uramat, a papot.
Az igazság megkívánja, hogy azt is megjegyezzem, hogy az akkori idők fájdalmas kísértése, a borosasztal melletti időtöltés nagyapámat sem kerülte el. Szeretett borosasztalnál ülni, bár erős szervezete folytán mindenkor ura maradt önmagának. E gyengeségéről, de önuralmáról is fennmaradt egy történet. Az egyik nagyobb gyülekezetnek tehetséges, fiatal papja volt, aki elhatározta, hogy lejáratja e gyarlóságáról ismert öreg esperest. Gazdag ebéddel, kitűnő borokkal látta el a vizitáció tagjait. Az esperesi intézkedés úgy szólt, hogy délután négy órakor lesz a hivatalos vizsgálat, és ekkorra legyen összehívva a presbiteri gyűlés is. A pap azonban tudtára adta a gyülekezetnek, illetve a presbitereknek, hogy elég lesz, ha munka után estefelé jönnek be. A kitűnő ebéd után a hangulat egyre emelkedettebb lett. Nagyapám érdeklődött a presbiterek után, de a ravasz pap mind megnyugtatta: jönnek, mindjárt jönnek. Kár asztalt bontani. Estefelé végül azt mondta Nagyapám: Most már késő. Igen sokáig mulattunk. Így nem lehet hivatalos dolgot intézni. Ha jönnének a presbiterek, add tudtukra, hogy késésük miatt holnap korán reggel fogjuk megtartani a vizsgálatot. E pillanatban kitárta az ajtót a pap. Nem lehet halasztani a vizsgálatot. Íme, már együtt van a presbitérium. Nagyapám elsápadt, felismerte a veszedelmet, mely elé, gyöngeségére számítva, sodorták. Rendben van. Az asztalt eltakarítjuk. A vizitációt megtartjuk. Egy kancsó friss vizet tétetett az asztalra és a legteljesebb hivatalos szigorral levezette a vizitációt, feljegyeztette a legkisebb szabálytalanságot, végül pedig felfüggesztette a papot. El lehet gondolni a pap megdöbbenését. Bizony így van ez öcsém. Azt gondoltad, hagy illendő dolgot cselekszel, ha meggyalázod az én vén fejemet. Sokat tanultál, de még nem tudsz eleget. Olvasd el a bibliából Noé átkát, mellyel sújtotta Khámot azért, mert csúfot űzött atyja gyengeségéből. Elég baj, ha megismeri a gyermek édesatyja gyengeségét, de azért a gyermeknek mégis csak inkább elfedezni, mint kipellengérezni szabad az apa hibáit. A komoly lecke után megbocsátott a fiatal papnak, akiből azonban mégsem lett azután sem jóravaló ember, úgyhogy végül is fegyelmi úton mozdították el állásából.
Az egyházkerületi közéletben nem játszott nagyobb szerepet. Egyházmegyéjének erőskezű, tekintélyes kormányzója volt, de magasabb ambíciói nem voltak. A teológiai fakultásnak Enyedről Kolozsvárra helyezése kérdésében inkább óvatos, tartózkodó magatartást tanúsított, mert nem akart szembekerülni Szász Domokossal, akinek egyházkormányzói bölcsességét nagyra becsülte. Véleményét azonban Szász Domokos püspöknek is jóakarattal, de nyíltan megmondta, erről tanúskodik a következő eset: Egyik választás alkalmával Szász Domokos képviselőjelöltként kívánt fellépni a Nagyapám egyházmegyéjének, a marosi egyházmegyének területén levő mezőbándi kerületben. Ki akarta buktatni Kovács Albert budapesti teológiai tanárt, aki az Apponyi pártjának volt egyik oszlopos tagja, egyébképpen ismert nevű, tiszteletben álló egyházjogász. Szász Domokos közölte szándékát Nagyapámmal és kérte az ő, valamint a papság támogatását. Nagyapám azonnal válaszolt, s levelének lényege ez volt: Nem fogjuk támogatni s kérve kérjük püspök urat, álljon el szándékától. Nekünk szeretett, drága vezérünk a Püspökünk, de megbecsülendő értékünk Kovács Albert is. Semmi szüksége sincs egyházunknak arra, hogy a mi két kitűnő emberünk a bándi piacon mondja meg egymásról a véleményét, ott rendezzenek nagymosást a nép megbotránkoztatására, ellenségeink gaudiumára. Én ennek ellene mondok, s minden erőmmel ezt akadályozni fogom. Szász Domokos nem vette rossznéven az őszinte beszédet, és így maradt el jelöltsége.
A politikai küzdelmekben egyébként sohasem vett részt. Mint említettem, negyvennyolcban honvédfőhadnagy volt, de azután állandóan engedelmes, hű tagja volt a Deák-pártnak s az ennek nyomába lépő kormánypártnak. Magatartását így indokolta: A nemzet negyvennyolcban nagy betegségen ment át, sok sebet kapott, sok vért veszített, gyenge. Szüksége van nyugalomra. Deák bölcsen cselekedett, hogy a körülményekkel és lehetőségekkel számolva a nemzet kulturális, gazdasági megerősödésére nyugalmi időt teremtett. Korai, oktalan politikai harcokkal nem szabad a nemzetet felzavarni, s olyan harcokba sodorni, amelyekben erejét újból elveszíti. Várni kell, dolgozni kell, józannak kell lenni, s nem szabad csalóka álmok után futni. Egyébként a magyar nép jövőjét állandóan féltette. A "rosszvilág- árnya örökké ott borongott a lelkén. Hazafiúi érzését a költőpapnak, Tompa Mihálynak a lélekbekapó vallomása határozta meg: "Oh nemzetem, bízom Te benned, bízom, de mégis féltetek.-
Az egyházi ügyekbe, éppen az istentiszteletbe, igehirdetésbe még a leghevesebb nemzeti küzdelmekben sem vitt be semmiféle politikai tendenciát. Apósom beszélte el, hogy a hatvanhetes kiegyezést megelőző években legátusa volt. Templomi imájában bizonyos kétértelműséggel azt kérte, hogy szabadítsa meg az Isten népünk élőfáját az élősdi hernyóktól. A népnek nagyon tetszett az ima. Istentisztelet után sokan gratuláltak is neki. Nagyapám ebédnél elgondolkozva ezt mondta neki: Édes öcsém, azt az imádságot ne tegye a tékájába. Megértettem — beszélte el apósom — az intést. Szent dolog az imádság és szent hely a katedra. Ezt a felelősséget kétségtelenül mindig érezte Nagyapám.
Be is fejezem Nagyapámról szóló feljegyzéseimet. Részletesebben emlékeztem meg róla, mert benne egyik értékesebb papi személyiség jellemvonásait lehetett felvázolni. A tizenkilencedik század második felének egyik erősebben kiemelkedő papi típusát láthatjuk benne, e típusnak jó és rossz tulajdonságaival együtt. Mi hiányzik az általam felemlegetett adatokból? A kegyességi élet ápolása.
Nagyapám gondolkodását is, mint az egész körét, amelyben élt a józan, az ortodox hitelveket érintetlenül hagyó, de a valóságban a hitélet kérdéseivel, a belső kegyességi élet ápolásával keveset törődő racionalizmus jellemzi. Isten előtt, Isten erkölcsi törvényei előtt meghajoltak, de azontúl a praktikus élet feladatainak betöltése, de becsületes betöltése, foglalta le egész gondolkozásukat. Az élet szenvedéseivel szemben is ez a kemény meghajlás jellemezte magatartásukat. Az érzelmi élet ápolását valósággal gyengeségnek tartották. Ebből fakadt Nagyapám életének tragikus vonása, amelyről még egyetlen adatot életemnek róla fennmaradt utolsó képét, hadd jegyezzem fel.
Említettem, hogy három nagy fiát temette el. Legkisebbik fia, Endre, tanárjelölt volt. Tehetséges, kedves, szelíd fiú. Kitűnő eredménnyel tanult az egyetemen is. Nagyapám nagyon szép reményeket fűzött jövőjéhez. Egy nyári kirándulás alkalmával viharba került, meghűlt, tüdőbajt kapott, s pár hét sorvadás után meghalt. A temetés előtti napon a két falu egykorú legényei küldöttséget formáltak, testületileg jelentek meg a halottas háznál és úgy helyeztek koszorút Endre bátyám ravatalára. A küldöttség fogadására kijött szobájából Nagyapám. Ott állott a hatalmas, fehér szakállas öreg pap drága gyermekének kortársai előtt. Végignézett a legényseregen, könnyek borították el szemét. Leroskadt a fájdalom terhe alatt, úgy fogták fel esésében s vitték vissza szobájába. Másnap is ott állott megrogyva a koporsó mellett, de ettől kezdve csak árnyéka volt önmagának. A hatalmas tölgy nem bírta már a kemény sorscsapásokat.
Nem panaszolt, nem jajgatott. Meghajolt engedelmes alázattal az előtt, ami elrendeltetett.
Családi életében nagyon sok szenvedés, csalódás érte. Talán az is volt a baj, hogy a vagyonszerzés kemény közéleti munka túlságosan igénybe vette, s gyermekei lelki életével keveset foglalkozott. Nagyanyám áldott lelkű, jó asszony volt, de gyönge kézzel mégsem tudta kellőleg összefogni a nagy ház népét. Új idők jöttek, igényesebb, modernebb világ, a felnövekvő ifjú nemzedéknek nem keltett már az a szigorú, puritán, keményen dolgozó, egyszerű élet, amelynek kereteit kijelölte, és amelyen belül tartotta, amíg csak bírta Nagyapám a családot. Ő ezt látta is előre, aggódott is a jövőért, de hiába az erős kéz lelankadt, s a hatalmas férfiú sírba hanyatlott.
Felesége állíttatott szép sírkövet emlékére. A feliratot sírkövére unokája, a világháborúban hősi halált halt marosvásárhelyi tanár, Székely Lajos írta meg.