Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejtette azt és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét, amije van, megveszi azt a szántóföldet. (Máté 13:44)

A példázat egyedül Máténál olvasható, viszont más, Biblián kívüli iratokban is szerepel. A régi, és gyakran a mai nagy írásmagyarázók is úgy gondolják, hogy a történet arról szól, hogy Jézusért mindent el kell hagynunk. Csakugyan ilyen egyszerű mondanivalóval szolgálna a tanítás? Különösen most nehéz kérés ez tőlünk, akik nehéz időkben élünk, súlyos örökséget átvéve a korábbi nemzedékektől. Két fontos dolgot kellett megtartanunk, ahogy elődeinknek is: a nemzetet és az egyházat a magyar kultúra segítségével, s ez csak úgy ment, hogy nagyon sokan mindent feláldoztak a nemzetért, Jézusért.

Mi, régi magyar keresztények, mit is adjunk még oda Jézusért? Hiszen már mindent odaadtunk és meg is maradt a nemzet is, az egyház is, még akkor is, ha nem látjuk, hogy mihez kezdenek majd a mai fiatalok azzal, ami még megvan. Sok nagyszerű embert ismerünk, akik egész életünkben másokat segítettek, tanítottak, erősítettek, akik megtartottak minden értéket, amit csak lehetett. Mit adjunk oda még?

A hivatalok persze, mind az egyház, mind az ország részéről mindenfélét követelnek még tőlünk, hiszen ez a dolguk, de a miénk meg az, hogy továbbítsuk azokat az értékeket, gondolatokat, a szeretetet, ami maga az egyház és a nemzet. Erre a gondolatra a Máté-féle Isten országa kép nem elég pontos, ezért aztán egy régi, a Bibliából kimaradt iratban, az ún. Tamás-evangéliumban találtam meg a példázat teljes kibontását. Érdekes, hogy most egy ilyen szöveggel tudjuk jobban értelmezni a Bibliát: ű

"A királyság hasonlatos ahhoz az emberhez, akinek a földjén elásott kincs van, amelyről nem is tudott. Miután meghalt, a fia örökölte a földet, de ő sem tudott az elásott kincsről, s a földet eladta. Aki megvette, elkezdte művelni a földet és szántáskor megtalálta a kincset. A kincsen szerzett pénzt pedig kiadta kamatra, akinek szüksége volt rá."

Ebből a tanításból kiderül, hogy lehetséges az élet a kincs nélkül is! És nem is csak egy-egy ember számára, hanem nemzedékeken keresztül lehet a kincsről mit sem tudva élni. Igen, lehet az Isten szeretetének ismerete nélkül élni. Sokszor megelégszünk csak annyival, amennyi van, miért is kellene több? Megelégszünk azzal a tudással, képességgel, amink van, nem akarunk nagy felfordulást, csak ne legyen semmi komolyabb változás az életünkben. Jól van minden úgy, ahogy volt eddig is. Járt utat az ember nem hagy el járatlanért, fölöslegesen az ember nem szántja fel a felszántatlant. Így mindazok, akik alig vesznek tudomást a nemzetről és az egyházról, sőt képesek még ellene támadni is, élnek, de igazi kincs nélkül. Mintha valaki csak olvasgatná a hirdetéseket, üres zsebbel járkálna az üzletekben, de sem kedve, sem lehetősége nincs hozzá is jutni ahhoz, amire valóban szüksége lenne. Hitel pedig nincs, tudjuk, a hitelek ideje lejárt.

Kincsnek a legtöbben valami pénzben kifejezhetően értékes dolgot tartunk, hiszen a példázatbeli ember is pénzzé tudta tenni a kincsét, bármi volt is az. Mindenki a nagy kincsre vágyik, a nagy nyereményre, amitől egyszerre nagyon boldogok lehetünk majd. Pedig talán soha sem volt még ilyen gazdag a világ, mint manapság, és soha sem vágytak még ennél is sokkal többre az emberek. Éppen most, hogy a hitelek bedőltek, amikor hirtelen hiteltelenné vált szemünkben a világ, s bizony még a nemzet vagy az egyház legfontosabb hivatalos oszlopai sem állják ki mindig a hitelesség próbáját, most, amikor látjuk, milyen ingatag, bizonytalan hiteltelenségben és hitetlenségben élünk, most igazán érdekes ez a kép, amit Máténál felolvastunk és Tamásnál értelmezünk.

Az üzenet szerint nemcsak annyi az életünk, amit tudatosan élünk, érzékelünk, hanem van egy hihetetlen, hatalmas kincs is a közelünkben, bár a felszín alatt. Mindennapi életünk és lehetőségeink alatt, mögött rejtőzik az Istennek örök hitelű közelsége és szeretete, olyan hatalmas kincs/erő, amelyet el sem tudunk képzelni. Ahhoz, hogy ráakadjunk, hinnünk és tudnunk kell, hogy a föld, az élet kincset rejt a mi számunkra is, de neki is kell állni a föld művelésének! Mélyére kell ásni a földnek, a múltnak, az ismeretnek, egész személyes, családi, és közösségi: egyházi és nemzeti tudatalattinknak.

A szántóföld maga az élet. Az élet pedig szent dolog. A Föld is az. Az volt és az is kell maradjon, mert az élet alapja. El nem adható, amíg hisszük, hogy általa kincs vár ránk, az élet lehetősége. Sokáig nem értettem, hogy faluhelyen, szinte kérdés nélkül, ha meglátták a lelkészt, már mondták is, hogy azért nem voltak templomban, mert kapálni- vagy betakarítani való volt. Ugyanis a föld, a munka szent és magasztos volt, s így a másik szent helyet, a templomot ki lehetett váltani vele.

A szántóföldben ki tudja hány ezer évnyi gazdálkodás lenyomata van benne, kezdve az ásóbotos műveléstől a mostani mélyszántásig. A szántóföld az életünk tere, amely elegendő a mindennapi boldoguláshoz, de itt van elrejtve, közöttünk, bennünk egy olyan többlet erő, amely nemcsak az életünk folyását biztosítja, hanem akár azt is, hogy rajtunk keresztül kiforduljon a Föld a sarkából. Hogy megmozduljon minden ott, ahol addig önelégült nyugalom, csendes enyészet uralkodott. A hangsúly azon van, hogy a Mennyek Országa régtől fogva ígéret az életünkben, amit - ahogy olvassuk - örömmel, és egyúttal nagy erőfeszítéssel lehet elérni, már itt ebben a világban.

A régi világban az emberek hittek, imádkoztak, s megvolt a módszerük arra, hogy hogyan is merítsenek ebből a rejtett erőből. Ma nagy bajban vagyunk, mert egyre kevésbé tudjuk átadni a mai kor emberének azokat az élményeket, gondolatokat és módszereket, ahogyan mi részesültünk eddig is az Isten Országának kincseiből. Abban bízhatunk, hogy a társadalom őrzi ugyan valamennyire, főként a tudatalattiban a magyar kereszténységet, még ha Istenhez tartozásukat, az Isten Országát nem a hivatalos egyház keretein belül akarják és fogják megélni.

Kik vagyunk? A kincs tudata nélkül éldegélünk, vagy vágyunk a kincsre, de nem keressük? Vagy mindent feláldozva keressük is, hogy aztán mindent megtaláljunk? Na és ha megvan, mihez kezdünk vele? Magunknak titkon megőrizzük, elvégre mi találtunk rá, a miénk, vagy továbbadjuk-e, hogy mind együtt boldoguljunk? Könyörögjünk, hogy mi is, a következő nemzedékek is, az egész nemzet találja meg az utat a mennyek országának kincseihez, az üdvösséghez, Istenhez!