Tékozló fiú

 

A tékozló fiú története ismert történet, vagy legalább is , akik valamennyire keresztény kultúrában élnek, azok számára jól ismert történet. Egyedül Lukács írja le, ami azt jelenti, hogy az első ősevangéliumban nem volt benne, s csak később került a templomban felolvasott történetek közé. Előtte két másik ugyan ilyen történetet olvashatunk: elveszett juh és elveszett drachma történetét.  A műfaja példabeszéd, azaz nem feltétlenül egy adott történetről van szó, hanem olyan tanításról, amely mélyen benne van az életünkben.  Furcsa, hogy nem csak keresztény iratokban található meg ez e történet, hanem a Buddhizmus is őriz egy ennél bővebb, részletesebb történetet. A két történet közt sok egyezőség és különbség van, de mégis a két történet ugyan azt a tanítást hordozza számunkra.

 

 Az atyával kezdődik minden "Egy embernek volt két fia..." S az atyát minden magyarázó azonosítja a mennyei ATYÁ-val, aki teremtette, és fenntartja ezt az eget és a földet. Ha magyar népmese lenne, akkor itt most három fiu lenne és a legkisebbről szólna a történet, de nem itt most az ATYA a legfontosabb, amit a keleti történetpárhuzam még jobban kidomborít azzal, hogy az Atya egy oroszlános trónuson ül két alkalommal is megemlítve. Az oroszlános trónus minden esetben az égi Élő Istent, az Atyát, vagy földi megfelelőjét jelenti. "A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét!" S a fiú pedig éppen mi vagyunk a teremtett világ, s ez a mai világ, már ki tudja mióta szinte csak ezzel foglalkozik: kérjük a vagyont, a gazdagságot, kérjük, kunyeráljuk, sóvárogjuk e világ boldogságát.

 

Még a nemzetünkről is ezt gondoljuk, hiszen a két világháború között a nemzetet az  is éltette, hogy egyszer visszakapjuk azt, ami jár. Olyan erős volt ez a követelés, hogy mind a mai napig ott van különösen a határon túlra kerültek szívében: nekünk jár a boldogság, amit tőlünk a politikusok elvettek. Szívünk mélyén követeljük a nekünk jogosan járó boldogságra vivő dolgokat: az egyéni jólétet, a családot, a nemzetet....Ó hányszor felsoroltuk már, hogy mi jár nekünk! Legelőször is boldogság . Ez a hónap  a földi szeretet, földi boldogság hónapja, mi nagyon nagyon szeretnénk boldogok lenni. Nem csak szomorkásan, valamennyi boldogságmorzsákat csipegetve, hanem  azt szeretnénk, hogy életünk ússzon a boldogságban, még akkor is, ha ezt sokszor még remélni sem merjük a sok kudarc miatt.

  

Az Atya kiadta a vagyont. Van olyan írásmagyarázó, aki szerint jogos volt a kérés és ezért adta ki a vagyont az Atya, s van olyan, aki azt mondja, nem kellett volna kiadni a vagyont és akkor nem lett volna baj, de az Atya kiadta a vagyont, a fiú kezébe, hogy most már ő döntsön minden felöl. A Paradicsom kertben is ugyan ezt történt: Ádám és Éva kikövetelte magának a döntés jogát, hát megkapták. A tékozló fiú kikövetelte magának a vagyont, meg is kapta, s az egész emberiség azzal, hogy a természetet a maga hatalma alá gyűrte kikövetelte az egész vagyonát, ami csak létezhet. S meg is kapta az emberiség a döntés lehetőségét, hogy mit is kezdjünk a vagyonnal.

 

 Lehetett volna úgy is, hogy az Atya kézi irányitással éltet bennünket. Pl. nincs bűn, vagy nincs rossz, vagy nincs halál,  nincs földi élet, hanem egyből a mennyek országába születünk és akkor nincs ez az állandó feszültség. Csakhogy azok az angyalok, akik a mennyekben vannak vágyakoznak e világra. Hiszen az élet szép, bár milyen nehézségeink is vannak. Hiszen a küzdelem, ahogyan az ember kilából a bajokból mégis csak gyönyörűséges. Ahogy Jakab is írja: "Teljes örömnek tartsátok atyámfiai a különféle kísértéseket....," Az ATYA kiadta a vagyont és ezzel az emberiség kezébe került a döntés, hogy boldogok leszünk, vagy nem. Ez nekünk is fontos tanulság: keresnünk kell, hogy mi az, ami rajtunk múlik ebben a világban. Keresni kell, hogy mi hogyan tudnánk boldogságát tenni az életüket és mások életét.  Hiszen a történet idősebb fiúja megtartotta a vagyont, nem tékozolta el, hanem igyekezett gyarapítani, tehát lehet az ember boldog, nem kell feltétlenül mindent eltékozolni.

 

Csakhogy a fiatalabb fiú mindent, mindent elszórt, pontosan úgy, ahogy az emberiség is ezen a világon ezt csinálja, s csinálta már az ókorban is, amikor hatalmas háborúkkal irtották egymást az emberek évezredeken keresztül, ma pedig a háborúzás a föld ellen folyik, akarva akaratlanul, szinte minden cselekedetünkkel, új használati eszköz, vagy élelem beszerzésével. Még régebben az volt a kérdés, hogy van-e valahol valamennyi földje az embernek, mert, ha föld volt, akkor munka és élet is volt. Ma más a helyzet: hiába van valakinek földje, annak megműveléséhez hatalmas pénzek szükségesek: van-e hiteled, van-e munkád. Ez ma a kérdés az egész világon. A döbbenetes az, hogy nincs munka és hitel sincs, amivel munkát lehetne teremteni, ezért aztán az ember bár mivel megelégedne, még a legsoványabb dologgal is, ahogy a tékozló fiúnak elég lett volna a majomkenyérfa termése, is amely a disznók takarmánya volt...., de azt sem kapott.

 

 "Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be." Igen, ez el kell  hangozzon a mai világ politikusai , közgazdászai szájából: Vétkeztünk az ég ellen, s el kell indulni az Atya felé.  Ugyan ez vonatkozik minden emberi csoportra is, így a magyarságra is, vissza kell térni az Atyához és  ugyan ez vonatkozik a családunkra, de te magadra is: vissza kell térni az Atyához, vissza kell menni az eredethez., ahogy ezt legalább lelki síkon a reformáció idején megpróbálták, vagy most is sokan igyekeznek megtalálni az utat az Atya felé. De ez az út kitaposatlannak tűnik és lehetetlennek, hiszen az Atya megközelíthetetlen, hogyan is gondolta a tékozló fiú, hogy visszafogadják? Hogyan is gondolhatja ma bárki is, hogy visszamehetünk az Édenbe, megkaphatjuk azt a boldogságot, amire ésszel mérve lehetetlen, de mégis  vágyunk rá.

 

S akkor az Atya, amikor meglátta a tékozló fiát eléje sietett, ahogyan elénk sietett a mi Mennyei Atyánk és leküldte nekünk a szent fiát Jézus Krisztust, hiszen ő az, akiben megismerhetjük az Atya szeretetét és ő az, aki elvet bennünket az Atyához és aki képes a Szentlélek ereje által  boldoggá tenni az életünket. "  az út, az igazság és az élet vagyok" - mondja Jézus. Ugyan ezt a gondolatot a természetvédők úgy fogalmazzák meg, hogy vissza kell találni arra az útra, amely segítségével meg lehet őrizni az életet ezen a földön, de nem csak a szelektív hulladékgyűjtésben kell változzon ez a világ, hanem mindenben, s legfőképpen a szívünk mélyén, újra és újra meg kell keresnünk az Atyához visszavesztő utat, akár a nemzetünk életében, akár a családunkban, házasságunkban, emberi kapcsolatainkban.

 

Nem véletlen az öröm: "...a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megtaláltatott." meg lehet újra és újra találni az életet a magunk és ennek a világnak a történetében.  Meg lehet találni az útat, ami nem a halál, hanem az élet felé visz bennünket és ez az út számunkra Jézus Krisztus követése.

 

 

 

 

szentjánoskenyér-fa: 15-30 cm hosszú, 2-3 cm széles, lapos, babra emlékeztető hüvelytermést hozó fa. Palesztinában a sáskák sajátos módon megkímélték. Termését a nem zsidók sertésekkel etették, kivált szűkös időben, amikor más takarmány nem volt. A Lk 15,16 említette eledel is szentjánoskenyér lehetett; a tékozló fiú szívesen csillapította volna vele éhségét, de nem adtak neki belőle.

 

 

 

„Egy embernek volt két fia.

 

A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát.

Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki.

 

Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: "Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be." Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: "Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak" nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: "Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megtaláltatott." Erre vigadozni kezdtek.

 

Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. "Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült" -felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: "Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki."  Az mondta neki: "Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megtaláltatott."

  

Azonos szerkezetű történetek: Az elveszett bárány

Máté 18:  12Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? 13Ha aztán sikerül neki megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. 14Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsik közül.

 

Az elveszett drachma

Lk 15,8-10.  Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálja, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat: Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett drachmámat!  Mondom nektek, az Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek."

  

Egy  buddhista példázatban ugyan ez a történet:

Egy fiatalember elhagyta apját és elment otthonról. Hosszú ideig, tíz, húsz, vagy ötven évig más országokban élt. Mikor idősebb lett, nélkülözővé vált. Miközben mindenfelé vándorolt, hogy ruhát és élelmet találjon magának, véletlenül közel került szülőhazájához. Apja hosszú éveken át hiába kereste fiát, és közben letelepedett egy bizonyos városban, ahol mesés gazdagságú otthona lett.

 

Ezalatt az elszegényedett fiú faluról falura vándorolt, országokon és városokon haladt át, és végül elérte azt a várost, ahol apja letelepedett. Az apa gondolatai még mindig fia körül jártak, és annak ellenére, hogy már ötven éve elszakadtak egymástól, senkinek nem beszélt a dologról. Csak azon merengett magában, és bánatosan azt ismételgette: Milyen öreg és fáradt vagyok. Habár nagy a gazdagságom, aranyam, ezüstöm, és ékszereim, magtáraim és kincses táram csordultig - de nincs fiam. Egy szép napon eljön a vég, és minden gazdagságom semmivé lesz, mivel nincsen örökösöm. Bárcsak visszakapnám fiamat és megoszthatnám vele gazdagságom, milyen megelégedett és boldog lennék, nem aggódnék a jövő miatt!

  

Ezalatt a fiú béresnek szegődött egyik helyről a másikra, és váratlanul megérkezett apja házához. Ott állt a kapuban, látta távolból apját, ahogyan ott ült oroszlános trónusán, ékszerekkel kirakott zsámoly a lába alatt, igazgyöngy lánc díszítette testét, papok, harcosok és polgárok vették körül csodálattal, szolgálók és fiatal rabszolgák hada szolgált neki jobbról és balról. A szegény fiú, amikor látta apját ilyen nagy hatalommal, remegett félelmében, megbánta, hogy eljött erre a helyre. Azon tűnődött, hogy csakis király lehet, vagy királyi előkelőség, teljesen lehetetlen, hogy itt felfogadnak szolgálónak. Jobban teszem, ha elmegyek egy szegény faluba, hogy valami munkát keressek, ahol könnyebben szerzek élelmet és ruházatot. Ha hosszabb ideig itt maradok, a nyomasztó érzéstől fogok szenvedni. Így tűnődött és messze szaladt.

 

Eközben a gazdag idős ember, oroszlános trónusán első látásra felismerte fiát, hatalmas örömmel szívében így gondolkodott: Végre, van valaki, akire ráhagyhatom gazdagságomat. Mindig csak a fiamra gondoltam, nem is remélve, hogy láthatom, de hirtelen őmaga jött el, és vágyakozásom beteljesedett. Annak ellenére, hogy megöregedtem az évek alatt, nem hiába áhítoztam utána.

 

Nyomban kiküldte szolgáit, hogy kövessék a fiát gyorsan, és hozzák vissza magukkal. A küldöncök azonnal előresiettek, hogy megfogják. A szegény fiú meglepődött és felkiáltott, hangosan jajveszékelve: Nem tettem semmit ellenetek, miért akartok elfogni? A szolgák annál inkább igyekeztek megragadni és visszavinni őt. Ezt követően a szegény fiú, úgy gondolta, hogy ha ártatlanul bebörtönöznék, minden bizonnyal meghalna a börtönben. Ettől még inkább megrémült, elájult és lezuhant a földre. Az apa, aki látta mindezt a távolból, üzenetet küldött a szolgáinak: nincs szükségem erre az emberre. Ne hozzátok ide erőszakkal. Locsoljatok hideg vizet az arcába, hogy eszméletéhez térjen, de ne beszéljetek vele többé." Miért? Az apa felismerte, hogy fia alacsony helyzete miatt, az ő úr volta aggodalommal tölti el. Meg volt győződve ugyan arról, hogy az ő fia, de nem mondta el senkinek.

 

A szolga így szólt a fiúhoz: Elengedlek, menj, ahová csak akarsz. A szegény fiú nagyon örült, hogy így váratlanul megszabadult. Felkelt a földről, és elment egy szegényes faluba, hogy élelmet és ruhát keressen magának. Az idős apa arra vágyott, hogy bárcsak magához vonhatná fiát, ezért kitalált valamit. Titokban elküldött két embert, siralmas és szegényes külsőben, azt mondva nekik: Menjetek és keressétek fel azt a helyet, és kedvesen mondjátok meg annak a szegény embernek: van munka a számodra nálunk. Azután a két küldönc elment, hogy megkeresse a szegény fiút, megtalálták, és megtették uruk kérését. A szegény fiú miután megkapta előre a fizetését is, hozzájuk csatlakozott.

 

Apja, mikor meglátta a fiút, könyörületre indult iránta. Egy nap látta az ablakon keresztül, látta fiát a távolban, beesett és elcsigázott arccal, csont soványan és szomorúan, szennyes, poros, piszkos ruhában. Levetette ékszereit, láncait, kényelmes ruháját, és közönséges, durva és piszkos ruhát húzott magára, bekente testét piszokkal, vett egy kosarat a jobb kezébe, majd így szólt a munkásokhoz: Gyerünk dolgozni, ne lustálkodjatok. És így fia mellé került, akihez végül így szólt: Ó, ember, itt vagy és dolgozol, de ne menj el többé. Felemelem a fizetséged, megadom minden szükségedet, edényeket, rizst, lisztet, sót, ecetet és mindent. Ne tétovázz; ezen felül itt van egy idős szolga, aki a tied lehet, ha szükséged van rá. Nyugodj meg, én vagyok, a te apád, ne aggódj. Miért? Mert idős vagyok, előrehaladt korú, de te fiatal és életerős; egész idő alatt dolgoztál, soha sem csaltál, nem lustálkodtál, nem gerjedtél haragra, nem zúgolódtál. Soha sem láttalak, mint a többi munkást, bűnt elkövetni. Mostantól kezdve olyan leszel, mint az én egyetlen fiam.

 

Az idős ember új nevet adott neki, és fiának hívta. A szegény fiú annak ellenére, hogy örült annak, ami vele történt, továbbra is csak úgy gondolt magára, mint egy béresre. Ezért még húsz éven keresztül alkalmazottként takarított. Ezután kölcsönös bizalom alakult ki az apa és a fia között. Teljes nyugalommal jött-ment, de ennek ellenére lakóhelye még mindig csak egy vályogkunyhó volt.

 

Ezután az apa beteg lett, és tudva, hogy nemsokára meg fog halni, így szólt a szegény fiúhoz: Most már rengeteg arannyal, ezüsttel és drága dologgal rendelkezem, magtáraim és kincseskamráim csordultig. Szeretném, ha pontosan ismernéd ezeknek a mennyiségét és azokat az összegeket, amelyek befolynak, és amelyeket ki kell adni. Ez az én akaratom és meg kell tenned. Miért? Mert egyek vagyunk gondolatban. Takarékos legyél, ne tékozolj! A szegény fiú megértette az apa útmutatásait és parancsait. Azonban továbbra sem volt elképzelése, hogyan örökölhet mindent, lakhelye még mindig az eredeti lakhelye volt, és nem tudott kilépni a kisebbrendűségi érzéséből.

 

Egy rövid idő múlva az apa észrevette, hogy fia gondolatai, törekvései fokozatosan növekednek, fejlődnek, és korábbi félelmei már semmibe vesznek. Látva, hogy élete végéhez közeledett, megparancsolta fiának, hogy jöjjön, összehívta a rokonságát, a királyokat, papokat, a harcosokat és a polgárokat. Amikor mindnyájan összegyűltek, a következő beszédet intézte hozzájuk: Nos, uraim, ez az én fiam, az egyetlenem. Több mint ötven éve egy bizonyos városból elhagyott engem, és a távolba ment, hogy megtapasztalja a magányt és a nyomorúságot. Előző neve ez és ez volt, és az én nevem ez és ez volt. Abban az időben szomorúan kerestem őt. Egyszer csak találkoztam vele ezen a helyen, és visszakaptam őt. Valóban az én fiam, és én valóban az ő apja vagyok. Most pedig minden gazdagságom teljes egészében az én fiamé, minden kiadásomat és számlámat ismeri. Amikor hallotta a szegény fiú apjának ezeket a szavait, nagy lett az öröme a váratlan hír hallatán, és így gondolkodott: Minden várakozásom vagy bármilyen erőfeszítésem ellenére ezek a kincsek már az enyémek.