Áldozócsütörtök

Áldozócsütörtök

3. Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról.
4. És velök összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem:
5. Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva.
6. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?
7. Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyheztetett.
8. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.
9. És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől.
10. És a mint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában,
11. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.
12. Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre.
13. És mikor bementek, felmenének a felsőházba, a hol szállva valának: Péter és Jakab, János és András, Filep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, és Simon, a zelóta, és Júdás, a Jakab fia.
14. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az ő atyjafiaival együtt.

Pünkösdi készülődésünket Jézus mennybemenetelével kell kezdenünk, amelyre áldozócsütörtökön emlékeztünk. Az áldozócsütörtök nevében benne van, hogy ezen a napon áldoztak a középkorban életükben először a gyermekből ifjúvá válók, mert ezen a napon ünnepli az egyház Jézus mennybemenetelét. A konfirmációt is ezért tartjuk ilyenkor, de nem hétköznap, hanem vasárnap. Az eseményt Ambrus püspök (†397) himnuszában így énekeljük: „Atyától lőn kijövése, / És ahhoz lesz megtérése; / Pokolig lőn leszállása, / De felmégyen mennyországra.” (RÉ 302,2) Krisztus mennybemenetelét az elmúlt évtizedek óta Magyarországon sajnos nem egységesen, a húsvét utáni negyvenedik napon ünneplik a keresztyén egyházak. A II. vatikáni zsinat után bevezetett naptárreform lehetővé tette az ünnepnap eltolását a következő vasárnapra, így a magyar katolikusok vasárnap ülik meg áldozócsütörtököt. A protestáns egyházak pedig a hétköznapi, munkanapra eső ünnepnap jelenségével küzdenek, ezért kisebb gyülekezetekben megeshet, hogy elmarad az ünnepi istentisztelet. Talán érdemes lenne valóban az illetékeseknek fontolóra venni, hogy egyéb társadalmi, elavult és sokszorosan felülírt emléknapok helyett a nyugati rítusú összes keresztyént egységesen érintő két nagy ünnepet: nagypénteket és áldozócsütörtököt európai mintára újból ünnepnappá tegyék. Pap Ferenc.

Az angyali üdvözlet és áldozócsütörtök ünnepe két végpont, mégis azonos hatású jelentések vagy képek. Az elsővel Jézus beköszönt, belép ebbe a világba, a másodikkal pedig eltávozik. Mindkét esetben a Szentlélek is jelen van: az angyali üdvözlet előtt megelőzi Isten fiának földre jövetelét, vagyis Jézus előtt ő van jelen a földi életben. Amikor pedig Jézus eltávozik a tanítványok és az emberek szeme elől, akkor a Szentlélek az, akiben visszatér hozzánk Krisztus személye. Vannak olyan események az üdvtörténetben és a világtörténetben, amelyek ismétlődnek. Sőt a politológia, amely „a történelem jósdája”, az ismétlődő események törvényszerűségére épül, éppen úgy, mint korábban a csillagokat vizsgáló mágusok tudománya. A teológia, azaz az Istenről való tudás, tudomány ezt a két eseményt, hogy Krisztus a földre jött a Szentlélek által, s hogy eltávozásakor a Szentlélek által jelen marad a világban, egyszerinek, megismételhetetlennek jelöli. Ugyanígy megjelenik a népi emlékezetben is ugyanezen két eseménynek a képe akár Emese álmában, vagy akár Csaba királyfi visszatértében. Az, aki magában hordozza az éggel való kapcsolatot, megszületik és itt van közöttünk, majd feláldozva önmagát érettünk legyőzi a gonoszt, végül eltávozásakor lélekben közöttünk marad. Végleg. Mindez ideig való, megismételhetetlen itt tartózkodás után VÉGLEG itt marad közöttünk. A születéskor értjük ezt a véglegességet: az ige testté lett, és lakozék miközöttünk, majd pedig „ a mennybe felméne” Azaz testisége már nem látható, csak a lelkisége, amely a Szentlélekben nyilvánul meg.

Az áldozócsütörtök, azaz az Isteni személy anyagi eltávolodásának képe a teremtéstörténetben is benne van. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet, majd az Isten lelke lebegett a vizek felett… Mintegy a teremtő hátrébb lép. Csengersimán is megvan ennek a nyoma a második lépéssorban !

Jézus életében az a csodálatos, hogy mindaz, ami elvész a keresztre feszítéskor, visszatér a feltámadáskor, és ezen túl a Szentlélekben való jelenlétében mindenkire vonatkozik, aki csak él vagy élt a földön. Tehát nem csak azokra, akik személyesen találkoztak vele és nem csak azokra, akik abban a korban éltek, hanem mindenkire helytől és időtől függetlenül. Tehát egyetlen egy dolog van ezen a földön, az életünkben, ami visszatér, vagy inkább újra él, újra érezteti erejét, s ez Jézus Krisztus által megmutatott Isteni erő. Benne ugyanis újra teremtődik az egész világ. A világ, amiben élünk, el kellene pusztuljon, hiszen szinte minden tevékenységünk a földi élet ellen irányul. Az Élő Isten azonban nem pusztít el bennünket, hanem egészen különleges módon kapukat nyit meg az ember és önmaga közt, és Jézusban ezt mutatja meg, ahogyan újra teremti az életet.

Egy magyar agykutató szerint az önző életet élő egyedek ugyan sikeresek a maguk életében, de általában nem tudják folytatni az életet. Még a tudomány is meghatározza tehát, hogy mit kell tennünk: szeretetben élni, újra és újra adni, megosztani és nem pedig elvenni. Igen, mi szeretnénk élni, szeretnénk, ha az életünknek értelme lenne, ha jó ügyeket szolgálhatnánk, ha cselekedeteink, mindennapi tevékenységünk következtében mindenütt élet fakadna. Pedig tudjuk, hogy ez nagyrészt lehetetlen. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a történelem úgy ismétlődik, hogy mindig lejjebb csúszunk valamennyire. De ebben a helyzetben kapunk mi is erőt a Szentlélek által, nem csak arra, hogy valahogy elviseljük ezt a világot, hanem arra elsősorban arra kapunk erőt, hogy újjá teremtődjön bennünk és körülöttünk minden. Ugyanis áldozócsütörtök üzenete ez: erőt kapunk arra, hogy újjáteremtődjön az életünk. Akármilyen nehézségeink vannak, akármilyen gyengék, fáradtak vagy elkeseredettek vagyunk, akármilyen helyzetben is legyünk, erőt kapunk, hogy Jézus tanítását és kiküldetését követve éljünk.

És a mint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe. Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről,
Különös a történet folytatása: két angyal szólal meg. A tanítványokat a süket csendben álltak, a pusztában, ahol életnek alig volt nyoma, s reménysége és akkor megszólalt a két angyal. A kép meg van sok helyen: Korábban még az Úr hangjának írják le az angyali jelenséget, amikor is a teremtő a teremtett emberhez szól: pl. Noé, vagy Ábrahám esetében. De ott már az angyalok is megjelennek, akik Lótot és családját kimenekítették a teljes pusztu-lásból. Az angyali üdvözlet, vagy József álmában lévő angyal, angyalok mind arról tanúskodnak, hogy a Szentlélek nem csak egy láthatatlan erő, hanem az angyalok megszólítanak bennünket. A láthatatlan világ vezet, útmutatást ad, bátorít bennünket, hogy újra és újra elinduljunk az úton.




Irodalom:
Pap Ferenc: Az áldozócsütörtök elnevezés magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk.
A keresztyén egyház legősibb ünnepei között tartjuk számon a mennybemenetel napját, habár a kezdeti századokban különböző napokon emlékeztek meg a feltámadott Krisztus mennybemeneteléről a húsvét és pünkösd közötti időszakban. Az áldozócsütörtök elnevezés magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk.
A Feltámadott „negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól” (ApCsel 1,3). Ugyanazok a tanítványok, akik a húsvéti feltámadás tanúi voltak, látták a Mestert felemeltetni a mennybe: „felhő takarta el őt a szemük elől.” (ApCsel 1,9) Akiket tanúként a földön hagyott, meg is áldotta ezekben a pillanatokban, és azok örömmel tértek vissza Jeruzsálembe (Lk 24,50–51), hogy várják az ígéretek beteljesedését, a Szentlélek eljövetelét. A feltámadás hitével és tapasztalatával indultak a tanítványok a tanítvánnyá tétel küldetésére (Mk 16,14–18, Mt 28,16–20). Márk evangéliumában pedig fontos teológiai összegzést is olvasunk: „Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült.” (Mk 16,19) Az Apostoli Hitvallás szerint a mennybemenetel tanulsága és jelentősége a múlt, a jelen és a jövő összetalálkozásaként foglalható össze: „fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.”
A korai egyházi atyák prédikációikban szépen jellemzik e jeles napot: „az ünnepek ékessége és befejezése dicsőséges és örvendetes nap.” Valóban, mivel ez az ünnep nem csupán búcsúvétel, hanem beteljesedés, ezért az öröm dicsőséges ünnepe, hiszen „van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (1Jn 2,1), és az Isten jobbján ülő meghalt, de feltámadott Jézus Krisztus „esedezik is érettünk” (Róm 8,34). Egy közbenjáró van „Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5), aki egyúttal az új szövetség közbenjárója is, és főpapként áthatolva az egeken megindul gyarlóságainkon (vö. Zsid 4,14–16; 9,15; 12,24). Az önmagát testet öltésében megüresítő, szolgai formát magára öltő Urat Isten felmagasztalta, és minden név fölött való nevet adományozott neki, amelyre minden térd meghajol a világmindenség egészében (vö. Fil 2,6–11). A genfi zsoltár magasztaló énekének szavaival élve: „Mert noha ül nagy magasan, / De lát nyilván alatt valókat.” (RÉ 138,3)
A keresztyén egyház legősibb ünnepei között tartjuk számon a mennybemenetel napját, habár a kezdeti századokban különböző napokon emlékeztek meg a feltámadott Krisztus mennybemeneteléről a húsvét és pünkösd közötti időszakban. Ágoston egyházatya (†430) egyik levelében már arról tudósít, hogy Urunk szenvedését, feltámadását és mennybemenetelét, valamint a Szentlélek eljövetelét évenként megünneplik szerte a világon.
A negyvenedik napon tartott ünnep az ApCsel 1,3-ra hivatkozva rögzült a 4–5. század folyamán, így a húsvét előtti negyvennapos böjt ellentételezése lett a húsvét utáni negyven nap öröme. Az átmenet időszakát szemlélteti például az Eteria spanyol zarándoknőnek tulajdonított napló (4–6. század), amely megemlékezik arról, hogy a jeruzsálemi keresztyének a húsvét utáni negyvenedik napon Betlehembe zarándokoltak, és az Úr születésének barlangjában tartották az ünnepi istentiszteleteket. Az adatok pontossága alapján kizárható, hogy a szerző összekeverte volna Betlehemet és az Olajfák hegyén található Betániát (Lk 24,50). Habár a leírásban konkrétan nincsen szó az Úr mennybemeneteléről, feltehetőleg a betlehemi megemlékezés az Úr mennyből alászállása és oda visszatérése közötti szoros összefüggést kívánta kifejezni. Ambrus püspök (†397) himnuszában magunk is így énekeljük: „Atyától lőn kijövése, / És ahhoz lesz megtérése; / Pokolig lőn leszállása, / De felmégyen mennyországra.” (RÉ 302,2) Az is kiderül, hogy a jeruzsálemiek pünkösd napjának délutánján az Olajfák hegyére mentek, ahol „felolvasták az evangéliumnak azt a részletét is, ami az Úr mennybemeneteléről szól, felolvasták még az Apostolok cselekedeteiből az Úr feltámadása utáni mennybemenetelének elbeszélését is.”
A későbbi korokban az ünnepet többféleképpen szemléltették: a mennybemeneteli igeszakasz felolvasása után eloltották a Feltámadott szimbólumaként felfogott húsvéti gyertyát, vagy a húsvéti időben oltárra helyezett zászlós Krisztus-szobrot elvették, sőt egyes régiókban látványosan a templom padlására húzták fel azt. Ezekkel a paraliturgikus rítusokkal a protestáns egyházak nem éltek és nem élnek.
Az áldozócsütörtök (vagy áldozónap) elnevezés sajátos magyar szóalkotás, amit mi, protestánsok, továbbra is használunk. Újfalvi Imre énekeskönyvében (1602) a következő feliratot találjuk: „Áldozóra. Avagy Krisztus mennyben felmenésére.” A névadás eredete egy 13. századi szabályozásra megy vissza, hiszen a IV. lateráni zsinat (1215) elrendelte, hogy minden keresztyénnek évente legalább egyszer, a húsvéti időben kell gyónnia és úrvacsorát vennie. Ennek a „húsvéti áldozásnak” a végnapja a 20. század elejéig a római katolikus egyházban a húsvét utáni negyvenedik nap, azaz áldozócsütörtök volt. Érdekes, hogy számos református gyülekezetben a 19. század második felétől a korábbi nagypéntek és húsvét helyett áldozócsütörtök és pünkösd lett a konfirmációi vizsga és az első úrvacsoravétel időpontja.
Krisztus mennybemenetelét az elmúlt évtizedek óta Magyarországon sajnos nem egységesen, a húsvét utáni negyvenedik napon ünneplik a keresztyén egyházak. A II. vatikáni zsinat után bevezetett naptárreform lehetővé tette az ünnepnap eltolását a következő vasárnapra, így a magyar katolikusok vasárnap ülik meg áldozócsütörtököt. A protestáns egyházak pedig a hétköznapi, munkanapra eső ünnepnap jelenségével küzdenek, ezért kisebb gyülekezetekben megeshet, hogy elmarad az ünnepi istentisztelet. Talán érdemes lenne valóban az illetékeseknek fontolóra venni, hogy egyéb társadalmi, elavult és sokszorosan felülírt emléknapok helyett a nyugati rítusú összes keresztyént egységesen érintő két nagy ünnepet: nagypénteket és áldozócsütörtököt európai mintára újból ünnepnappá tegyék. Tavaly és idén velünk ünnepelhettek volna a régi naptárt követő keletiek is. Kérdés, hogy a legközelebbi naptári egyezés évében, 2014-ben így lesz-e már. Az apostoli buzdítás erősítse meg hitünket e mostani jeles nap alkalmából: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül.” (Kol 3,1)



Joó Sándor: Áldozócsütörtök
Alapige: Apostolok cselekedetei 1,1-11
Heidelbergi Káté: XVIII. Úrnapja
Sokan tudják itt azt, hogy a szokásos heti csütörtöki bibliaórákon a négyszáz éves jubileumát ünneplő Heidelbergi Káté kérdéseit szoktuk tanulmányozni. Ma is csütörtök van, a mennybemenetel napja, vegyük elő hát ősi hitvallásunkat! Nézzük meg benne, mit tanít református egyházunk négy évszázad óta a mennybemenetel titkáról! Íme a 46., 47., és a 49. kérdés. Vegyük hát sorra!
Először magát a mennybemenetel tényét veszi vizsgálat alá a 46. kérdés: „Hogy érted azt, hogy felméne a mennyekbe"? Sok hívő ember zavarba jönne, hogy mit is válaszoljon reá. És figyeljétek meg, milyen egyszerűen adja meg a választ: „Hogy Krisztus a földről tanítványainak szemeláttára emelkedett fel az égbe, és a mi javunkra ott van, míg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson elevenek és holtak felett." Nem magyaráz semmit, nem fejtegeti a titkot, nem akarja bebizonyítani, hogy de igen, így és így történt, hanem egyszerűen, szinte alázatosan, majdnem szó szerint utána mondja a szemtanúk bizonyságtételét, ahogyan a Bibliában leírták a mennybemenetel csodáját. Ott is, a Bibliában, csak ilyen röviden tesznek róla említést az apostolok. Mintha csak azt mondanák, hogy ezen nincs mit csodálkozni, nincs mit magyarázni, fejtegetni. Ez természetes, magától értetődő. Annak a Jézusnak az életútja, Aki a menyből jött, a mennybe kellett hogy vezessen. Nem is lehetett volna másként. A magától értetődő dolgokat nem kell bőlére eresztve magyarázni. Az is magától értetődő, hogy a keresztyén ember, aki az evangélium szerint hitt és élt a földön, az is a mennybe jut. Az evangélium útja mindig a mennybe torkollik. Ezt nem kell részletesen bizonyítani. A halálos ágyon sem! Ez természetes. Ezért mond a Káté is – mint már láttuk, a mennybemenetel tényéről csak ennyit: „Krisztus a földről tanítványainak szeme láttára emelkedett fel az égbe."
Persze, én azt is tudom, hogy a mai hívő embert nem elégíti ki egy ilyen mondat. Mert bennünket ilyen kérdések foglalkoztatnak: Mi az a menny, hol van, miként illeszkedik bele abba a teljesen megváltozott világképbe, amit a tudomány ma a világról alkot, hogyan képzelhető el Jézusnak a mennybemenetele, stb. Nos, én már nagyon sokat magyaráztam, de nem restellem újra elmondani, hogy a mennyet ne valahol messze, a csillagvilágokon túl képzeljük el. Hanem úgy, hogy a menny a teremtett mindenségnek az a láthatatlan része, ahonnét az Isten látja és igazgatja a mindenséget. Az a magasabb rendű, egészen más dimenziójú szellemi világ, amit mi az érzékszerveinkkel fölfogni, érzékelni nem tudunk, csak a hitünkkel. És ez a menny nem messze van, hanem „fölötte" van, minőségileg fölötte ennek a látható világnak. Tartja, hordozza, és hatásaival át meg áthatja ezt a mi földi világunkat, meg a csillagok világát. Ide ment föl Jézus, helyesebben a tanítványainak a szeme láttára láthatatlanodott bele ebbe a magasabb rendű, szellemi életformába, Isten és a magasabb rendű szellemi lények, vagyis az angyalok és megdicsőült lelkek örök világába. Ha egyáltalán el akarjuk képzelni a mennybemenetel titkát, hát valahogy ilyenformán képzeljük el! És semmiképpen sem úgy, hogy emelkedett mindig feljebb és feljebb, túl a felhőkön, csillagokon, és végül fölemelkedett az égig. Semmiképpen sem így! Hanem úgy, hogy beleláthatatlanodott az örökkévalóságba, a bennünket mindenütt körülvevő, hordozó, éltetőmennyei világba!
De mindenféle elképzelésnél fontosabb, amit Káténk a továbbiakban mond: „A mi javunkra van ott, míglen ismét eljövend, ítélni élőket és holtakat." Azt jelenti ez, hogy Jézus mennybemenetele nem szökés, menekülés volt a Földről, nem disszidálás – mert éppen nem arról van szó, hogy most már sorsára hagyja ezt a földi világot, hogy Ő csak a menny dicsőségét élvezze, hanem szinte egy lélegzetvételre említi a mennybemenetelét és az újra eljövetelét a Földre. Úgy ment a mennybe, hogy vissza fog jönni a Földre. Nem végleg, csak ideiglenesen van ott, és ott is a mi javunkra, hogy ott is elvégezze mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy ez a Föld újra a mennyei világosság ragyogásába kerüljön, hogy ez az elveszett provincia, e Föld újra visszacsatoltassék Isten mennyei világához.
Tehát Jézus személye mintegy összeköti a mennyet a Földdel. A Föld és a menny egybetartoznak, együtt jelentenek egészet. Mind a kettő fontos. Nincs igazuk azoknak, akik egyszerűen kikapcsolják életükből a mennyet, a mennyei távlatokat, akiknek az egész horizontjuk nem terjed túl a Földön, akik azt mondják: ez a földi lét a minden. De éppen úgy nincs igazuk azoknak sem, akik pedig megvetik a Földet, és csak egy édeskés mennyei váradalomban olvadoznak, a misztikusok, a rajongók, akiknek nincs látásuk arra nézve, hogy ez a Föld is az Úré! Nemcsak a menny! Nos hát, éppen ez a nagyszerűa Heidelbergi Kátéban: összeköti a kettőt egymással. Nem a Föld a minden, de nem is a menny! Hanem a kettő együtt. Káténk mintegy meghúzza a vonalat a Földről a mennybe, és azután a mennyből megint vissza a Földre. Isten nem megsemmisíteni akarja ezt a földi teremtettséget, hanem megváltani, megújítani! Jézus az, aki a Földet és a mennyet újra egyesíti egymással. Ezt jelenti Káténknak ez a mondata: „A mi javunkra van ott Jézus a mennyben, míglen ismét eljövend ítélni eleveneket és holtakat."
Önként vetődik fel az a kérdés a hívő ember lelkében, amit Káténk a továbbiakban föl is vet így: „Hát nincs-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte?" (HK 47. k-f.). – Igen, ha a mennyben van, mi pedig a Földön, nem jelent ez elválást Tőle? Hiszen azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. – Nos, Káténk felelete így hangzik: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha sem távozik el tőlünk." Ma ezt egyszerűen így mondanánk: De igen velünk van, csak nem látható módon, hanem láthatatlanul. Mint ahogyan az a bizonyos menny, ahova fölment Jézus, nem messze van, hanem itt van körülöttünk, hordozza, áthatja ezt a látható világot, úgy Jézus sincs messze, hanem itt van, közvetlenül velünk, mindig, mindenütt, hordoz, körülvesz. Éppen ez a mennybemenetel felséges titka, hogy éppen ezáltal kerül Jézus egészen közel hozzánk, éppen így válik mindenütt jelenvalóvá, éppen így tud abból a másik dimenziójú létformából belehatni mindig és mindenütt ebbe a földi világba. Tehát igenis velünk van, minden napon! Minden nap újra itt van Jézus. Minden örvendetes vagy szomorú napnak a kezdetén és végén Ő áll ott! Senki ne féljen attól, hogy holnap már nem lesz itt Jézus! Nem kell aggódnom amiatt, hogy azokat a gondokat, problémákat, amelyek holnap meg holnapután várnak rám, hogyan fogom majd elviselni, megoldani? Mert ott lesz Jézus is! Velem lesz! Az a fontos csak, hogy én keressem minden napnak már a kezdetén a Vele való közösséget, kapcsolatot. Az Ő ígérete áll: „ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig."
De Káténk még tovább kutatja Jézus mennybemenetelének az áldásait. Íme, a következő (49.) kérdés így hangzik: „Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?" És így felel: „Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk afelől, hogy Ő, mint a mi Fejünk, minket tagjait szintén fel fog venni oda. Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján."
Tehát először: „Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk Közbenjárónk." Emberi viszonylatban is nagyon jól tudjuk, amikor valakinek jó közbenjárója van valahol: olyan jóakarója, aki egy jó szót szól mellette illetékes helyen, aki ismeri őt mindenestől, aki szívén viseli az ember sorsát. Nos hát, ilyen közbenjárónk van nekünk a legfőbb helyen, ahol legmagasabb szinten intézik a dolgainkat: a mennyben, Isten trónja előtt. Jézus a mi ügyvivőnk, kezesünk, közbenjárónk az égben. Ez azért olyan nagyszerű, mert senki más nem lenne alkalmasabb erre, mint Ő, aki fölvette magára az emberi természetet, testet, életet, ismeri a gyengeségeinket, kísértéseinket, szívén viseli a sorsunkat, könyörülő szeretettel áll mellettünk. Nem felejt el bennünket a mennyben, sőt! Hogy milyen lehet ez a közbenjárás, úgy elképzelem magamnak, hogy Jézusnak a puszta jelenléte a mennyben már maga is közbenjárás érettünk: imádság és szavak nélkül! Maga Jézus egy nagy közbenjáró imádság! Ő maga. Az, hogy Ő a mennyben van, az maga is állandó emlékeztető az Isten színe előtt arra, hogy minden elvégeztetett! A mi imádságaink is Ő rajta keresztül jutnak el Istenhez. Ő az összeköttetés! Ő képvisel bennünket, embereket Isten felé és Ő képviseli Istent felénk, emberek felé. De sok váratlan és kéretlen áldás száll alá a mennyből olykor egyikőnk-másikunk életére, ami mind ennek a közbenjárásnak köszönhető! Tehát: Ő a mennyben az Atya színe előtt nékünk közbenjárónk!
„Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő mint a mi Fejünk, minket, tagjait, szintén felvisz majd önmagához." – Jézus tanítványai húsvét után nem szellemmel találkoztak, hanem egy olyan testben járó Jézussal, Akit felismertek, hogy ez Ő, Akit szemükkel láttak, fülükkel hallottak. Jézusnak a feltámadott teste, a megdicsőült teste egészen hasonló a halála előtti testéhez, rá lehetett ismerni, de mégis valahogy más is volt ugyanakkor, zárt ajtókon át jelent meg és tűnt el, tehát nem anyagi szövedék volt, hanem valamiféle lelki test! Lényegileg ugyanaz, minőségileg más! És ebben a testben látták Őt a tanítványok beleláthatatlanodni az örökkévalóságba. Tehát az a Jézus van ott a mennyben, Aki az emberi testünket is hordozta, Aki asszonytól született, Aki a mi testünkből való test és vérünkből való vér volt. Tehát a mi emberi testünk van ott már most a mennyben, megdicsőült formában, de fölismerhető személyes minőségben. És ez a tény mintegy záloga annak, hogy mi is így leszünk majd ott: lelki testben, fölismerhető formában, személyes minőségünkben. Tehát: „a mi testünk a mennyben bizonyos zálogunk arra nézve, hogy Ő szintén felvisz majd önmagához." Mint a mi Fejünk, minket, tagjait.
És végül: „Harmadszor, hogy Ő viszontzálogul Lelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafennvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén Istennek jobbján." Most csak annyit ebből, hogy mi is az odafennvalókat keressük, ahol Krisztus van. Mit jelent ez? Semmiképpen sem valamiféle lelki menekülést ebből a való világból, ahol konkrét feladataink vannak. Sem valamiféle rajongó mennyországba vágyakozást, elmenekülést valamiféle édes kis misztikumba, hiszen minden nap újra hív bennünket a kemény munka, amit el kell végeznünk. Hanem azért keressük az odafennvalókat, hogy belevigyük azokat ebbe a világba, az emberek közé.
Tudjátok-e, hogy amikor valaki igazán lélek szerint imádkozik, mindannyiszor maga is mintegy oda lép be lélekben a mennybe, mert az igazi imádság nem egyéb, mint Isten mennyei trónja előtt való megjelenés. És amikor azután fölállunk az imádságból, szinte visszatérünk a mennyből – vissza, ide a földre. Ezért keressük az oda fennvalókat. És mi minden van odafenn? Ott van a békesség, harmónia. Nos hát, ebből a békességből hozunk magunkkal valamit, és visszük bele a házunkba, a gyülekezetünkbe, a társadalmunkba. Tehát nem jövünk vissza üres kézzel. Odafenn van a tisztaság, a szentség. Ebből is hozunk magunkkal valamit, bele ebbe a szennyeződött világba. És odafenn van az öröm, a jóság, a szeretet... S így mindig egy darab mennyet hozunk magunkkal a földre.
Azt mondtam az elején, hogy Jézus nem menekült a Földről, hanem azért ment el, hogy előkészítse a Földet a teljes megújulásra. Ímé, az Ő mennybemenetelének az ünnepe egészen a földre irányítja vissza a figyelmünket. Jézus mennybemenetele éppen figyelmeztet, hogy jó erősen álljunk meg ezen a földön, gyakorlati módon, józanul! A mennybemenetelt ünneplő emberek nem rajongó figurák, hanem olyanok, akik erőt kaptak, arra, hogy munkálkodjanak a földön az Úr dicsőségére és az emberek javára. Nem azt keresik, ami a földön egyébként is megvan, hanem azt keresik, és azt akarják belehozni a földi életbe, ami itt nincs meg: a menny szépségét és jóságát!
Ámen.