Gyémánt-Gyurma IV.

Úgy volt, hogy reggel elviszi a koraszülött mentő, de míg nem érkezett meg, vizsgálgatni kezdték a nappalos orvosok, UH-ták is. (Sokszor tapasztaltam ezután is, hogy az orvosok tanulási szándékkal is nézegették Őt, mert „nem volt átlagos eset", de ez nem zavart.) Így legalább azt megtudhattuk, hogy a pocakban valószínűleg minden rendben van. Végig aludt. Nem nyitotta ki a szemét...
Egyre több kíváncsiskodó szállingózott az ápolók közül is. No, ez már sok volt nekem, így megfogtam Őt, s karjaimba zárva védtem. Szegény nem is ehetett ugye, s nem akartam, hogy felébresszék, ki tudja mi vár rá! Ilyesmit érezhetett Dumbo mamája is Walt Disney meséjében, mikor furcsa óriásfülű elefántborja született.
A tolakodó, együttérzés nélküli hírhajhászás nagyon fájdalmas sebet tud ütni, csupán a szaftos sztorit látják, meg a pletyka lehetőséget, de a szereplők nem lényegesek. Pedig ez az én babám! - Pár órával ezelőtt, még úgy tudtam, hogy minden rendben van! S alig vártam, hogy hazamehessek az új családtaggal, s azon aggódtam, hogy hogyan fogom túlvészelni a négy napot...
(Gondolkodtam, hogy maradjon-e ez a pár mondat, mert azzal, hogy írok, kiírom magamból a velünk történteket, szeretném feldolgozni és megérteni azokat- amennyire lehet. És segíteni a hasonló cipősöknek. Nagyon nehéz helyzet ez, annak is, aki belekerül, s azoknak is, akik körülöttük vannak... Ilyenkor az ember lánya leginkább bezárkózna egyedül egy barlangba, s ki se jönne többet. Nem érdekli, hogy süt a nap, hogy legalább a másik gyerekei jól vannak... semmi. Csak fáj. Nem tudom, van-e jó recept... Ez már pszichológia. Saját tapasztalatom annyi, hogy az esett jól, ha valaki csak csendben mellém állt, nem sajnált, de együtt érzett. Mert mit is lehet ilyenkor mondani? Talán a meghallgatás segít, ha egyáltalán beszél a bajba került, egy érintés, vagy ha szeretné, egy ölelés. Ennyi. No, és ha információkhoz juthat, mert a konkrét rossz is jobb a homálynál.)
Ebéd után vitték el a koraszülött mentők. Sok súlyos eset volt aznap, a mi babánk meg stabil volt. Pedig azt reméltem, hogy még aznap túl lesz a műtéten, de így nem sok esély volt rá, mert mire a gyermekklinikán is átvizsgálják, már vége lesz a műszaknak...(Itt szeretném megköszönni a koraszülött mentők áldozatkész munkáját, s tudatni az olvasóval, hogy jelen pillanatban a működésükhöz szükséges összegnek alig több, mint 60%-át kapják meg az államtól, a hiányzó összeget adományokból próbálják pótolni. Pedig évente több ezer koraszülött és beteg újszülött életét mentik az országban. Amíg nem találkoztam velük, nekem sem jelentett semmit. De itt nem csak a pici életéről, hanem az életének minőségéről, így az egész családja életéről van szó. Meghatározó, hogy mikor jutnak szakszerű segítséghez. A felajánlások létszükségletűek a koraszülött mentő alapítványok működéséhez.)
Apa a Testvérével a pici után ment, s vitte a szükséges holmit. Tesóm is csatlakozott hozzájuk, mert ő ott volt végzős orvostanhallgató. Később segített megérteni a dolgokat, megmutogatott mindent az atlaszaiból.
Én maradtam a kórházban, ahol szültem. A nőgyógyászom, akkor adott ki, mikor utazóképes állapotba kerültem, mert tudta, úgyis indulok a gyerek után, ha kiteszem a lábam onnét. S ez így is volt.
Kaptam injekciókat, hogy rendesen visszahúzódjon a méhem, mert nem szoptattam. Azért nekiálltam fejni. Testileg jól voltam.
Már mindenki hívogatott telefonon, mert tudták, hogy bekerültem, s szerették volna hallani a jó hírt, hogy minden rendben.
De semmi sem volt rendben. Még azt sem tudtam, hogy mi a baja, és MIÉRT?!
Csak pár embernek vettem fel a mobilt.
Mit mondhatnék ?!
Nem voltam képes róla beszélni.
Visszamentem napközben a régi szobatársaimhoz, akik a szoptatás és pelenkázás gondjaival voltak elfoglalva. Segítettem egy-két először szülőnek, dajkálgattam a babákat és mosolyogtam. Örültem a boldogságuknak. Annyit mondtam csak nekik, hogy át kellett szállítani a babámat máshová, de majd megyek utána.
A szobatársam egy régebbi nagyon kedves ismerősöm lett a kétágyasban. Ikreket várt. Császármetszés előtt állt. Ő többet látott... Sajnáltam őt, hogy mellőlem kellett szülni mennie.
A harmadik napon megkaptam az útilaput, s már indultunk is Apával a PIC-re (koraszülött intenzív osztály), hogy egy órát láthassuk Őt. Ennyit kap az emberlánya az újszülöttjéből, ha gond van. De legalább ennyit kap!
Előző nap telefonon érdeklődhettem, s Tesóm is volt bent. Megműtötték.
Stomát kapott, a hasa baloldalára kivarrták a kis belét, mert a végbele alsó 18 mm-e nem fejlődött béllé, hanem bélhúr maradt embrionális korából. Stabil volt az állapota, de még nem tudtak semmit mondani ezen kívül. Még lélegeztető gépen volt, még várni kellett, hogy beinduljon a bél és gyomorműködése.
Visszafojtott levegő.
Odaértünk, csengetés, fertőtlenítés, védőruha.
Odamehettünk az inkubátorához. Lélegeztető gép, csövek, infúzió. Mozdulatlan kis test.
Nagypéntek volt.
Aludt.
Piros volt a pofija.
Beszéltünk Hozzá, mondtuk neki, hogy gyógyuljon meg, mert nagyon várjuk haza.
Hazamentünk.
Sírtunk.
„... addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, "
/Máté Péter: Most élsz- Rúzsa Magdi előadásában/- Ez szólt a rádióból...
A gyerekek anyuéknál voltak.
Nem akartam velük sem beszélni, sem látni őket. Én.
Jó volt a férjemet megölelni, de nem tudtam elképzelni, hogy ez a szörnyű fájdalom valaha is enyhülhet majd. Tonnás volt a lelkem. Féltem.
Fejtem.
Éjszaka is beállítottam az órát és fejtem. Fagyasztottam a sárga előtejet, hogy odaadhassam Neki, ha jobban lesz. Már abban bíztam, hogy jobban lesz.
Másnap már vihettünk be friss anyatejet.
Megint 60 km, a kocsi hátuljában fekve.
Csengetés, fertőtlenítés, védőruha, már rutinosabbak voltunk...
Már észrevettem, hogy vannak fényképek a mosdó felett, a meggyógyult, innen kikerült kisgyerekekről.
Kiszedte magának a lélegeztető csövet! Ez jó jel. Már jobban volt, már nyöszörgött hang nélkül. Kinyithattuk egy picit az inkubátor nyílását és megsimogathattuk. Visszaadtuk a cumiját, ami fél arcát eltakarta, vicces volt. Kitámasztottuk egy kis sárga plüssel, a cumpát, hogy ne essen ki örökké a szájából. Beszéltünk hozzá, bátorítottuk, és imádkoztunk érte.
Az Ő részlegében volt még egy baba. Egyszerre műtötték őket, ugyanazzal a problémával. Ő is stomás lett. Az ország távoli részéből került oda. Azt mondták a betegségek általában párosan járnak. Furcsa...
A másik baba 4 kg közeli volt, de a mi picikénk gyorsabban javult. Hozzá is beszéltünk, s figyelt a hangunkra. A másik babónak hála Istennek nem volt más problémája, s hamarabb hazakerült.
Lejárt az 1 óra.
Hazafelé Apa azt mondta: „Nem tetszik, hogy Babó nem nyitja ki a szemét, azzal is valami gond van." De felesleges aggodalmaskodásnak tartottam, s leintettem. Azért felhívtam a nagynénémet, mert emlékeztem, azt mesélte egyszer, hogy az egyik gyereke két hetes koráig nem nyitotta ki a szemét, s megerősített ebben: tényleg így volt. Ezzel megnyugodtam. Mikor először kezembe adták születése után, megnyitotta egy pillanatra, s láttam, hogy kék.
Indultunk mamiékhoz, a gyerekekhez. 90 km.
Üres voltam.

A gyerekeim éppen az utcán bicikliztek.
A nagy megörült, puszit adott, s ment tovább, a kicsi a szomszéd kislány udvarába fordult be. Odamentem Hozzá. Rám sem nézett, sőt elfordult, megmerevedett, s fújta a nyálbubiját. (Sosem tett ilyet előtte. Most gondoltam csak bele, hogy 5 napja nem láttam, nem látott, pedig sosem voltam még tőle távol.) Sokáig udvaroltam Neki, mire megengedte, hogy felvegyem... Akkor meg ÚGY a nyakamba csimpaszkodott, majd megfojtott. Kicsi bogaram! Olvadt a szívem...
Potyogtak a könnyeim.
Ennél már csak az volt szívszorítóbb, torokgombócosabb, mikor a következő évben az állandó, S.O.S. kórházba rohanáskor, csak mosolyogva annyit mondott, hogy: „Jó, akkor megyek Mamihoz."- pedig tudta, hogy sokáig távol leszek. Milyen hamar le kellett rólam válnia, milyen hamar fel kellett nőnie...
Húsvétvasárnap jött.
A nyuszi teletojta a füvet reggelre. Gyönyörű napfényes idő volt. A gyerekek fonott kosárkákkal szaladgáltak az udvaron, és izgatottan gyűjtötték a csoki figurákat. Nyuszikák ugráltak körülöttük. Milyen idilli...
Ebéd után elindultunk Apával a klinikára.
(Említettem, hogy aggódtam az autó miatt. Erre Apukám azt mondta, hogy kölcsönadja egyetlen autóját bármikor, ha a picihez szeretnénk menni vagy ha vele kell vizsgálatokra menni, igaz 30 km volt a lakhelyeink között a távolság, de férjem, mindig áthozhatta, ha szükség volt rá. Munka után buszra ült, elzötyögött, hazajött az autóval és másnap indultunk. De legalább volt megoldás. Nem mertem volna kissúlyú stomás pici babával tömegközlekedni. Nyáron hőség, máskor járványok... Aztán később, abban az időszakunkban, mikor rendszeresen kiszámíthatatlanul kellett rohannunk, pont lett annyi pénzünk, hogy vehettünk egy használt autót, bár eredetileg hitelcsökkentésre spóroltunk. Mindig igyekeztünk „kiszámíthatóan, átgondoltan" élni, de most meg kellett tapasztalnunk, mint annyi embernek, hogy nem a mi kezünkben van az anyagi jólétünk, hanem mi vagyunk Atyánk kezében, az ember anyagi jóléte is csak kegyelem. „Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok. ...A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre. Inkább keressétek az ő országát, s ezek is megadatnak nektek." /Luk.12:29-31./ S ha adatik, nagy felelősség, hogyan élünk a javainkkal: „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre." /II.Kor. 9:8./ További ajándék, hogy ez „sokakat hálaadásra indít az Isten iránt."/II.Kor. 9:12/b./)
Beindult a gyomor és bélműködése! Már 10 ml-t ivott cumiból, a többit szondán keresztül kapta.
Mozgolódott kicsit, és nyüszizett. Nem láttuk, hogy fájdalma lett volna.
Fertőtlenítettük a kezünk. Simogattuk. Ez a cumi! Nem túl finom..., de napellenzőnek pont jó! (Fél arcát takarta...) No, a stomazsákról ne is beszéljünk! Tele volt gázzal! Azt nevettük, hogy legközelebb a plafonról kell visszahúzni a gyereket, mert felemeli a lufija, jó lesz a lábára valami madzagot kötni... (Jó találmány a humor!) „A vidám szív a legjobb orvosság," /Péld. 17:22/a./
Másnap Anyuval mentünk. (Előtte nem akartuk, hogy rossz állapotban lássák a többiek, meg fertőzést sem akartunk behurcolni a PIC-re. Az az 1 óra, a miénk volt. Addig fényképet sem kaptak mások.)
Vittük a tejet. (Fejtem szorgalmasan, próbáltam tartani a 3 órát... éjszaka meg a 4-et.)
Képzeljétek, új helyen, nyitott inkubátorban fogadott minket! Sőt pont etetés ideje volt, s mivel már jól evett cumisüvegből, mellre tehettem!!! Nagyon ügyes volt. Az ápolónő azért odafigyelt, hogy nehogy nagyon elfáradjon, de nem volt gond. Mivel alig másfél órája fejtem, nem lakott jól, s a hiányzó mennyiséget az otthonról hozottból kapta.
Ott is maradhattam, kaptam anyaszállást. (Készültem is erre, mert mondták, hogy amint tud szopizni, maradhatok, s 3 óránként bejárhatok etetni.) Felhoztuk a kocsiból a kis pakkomat.
Anyaszállás..., azt gondoltam, hogy más anyukákkal együtt leszek, de most jött a kopp. Egy tetőtéri icipici lyukban volt a heverőm egy másik heverő és egy keskeny szekrény társaságában.
Berendezkedtem. Kézifejő, gőzsterilizátor, tálca, cumisüvegek, fertőtlenített, textil pelenkák és én. Egész idő alatt nem láttam senkit, vagyis egy délután 2 órát ott aludt egy román anyuka, akinek a kicsi fiát műtötték. Angolul beszéltünk pár szót...
Ennyi.
Remete voltam egy hőgutás barlangban, pedig azt gondoltam, hogy majd erősítjük egymást valakivel, s mély barátságot kötünk.
De ez nem ennek volt az ideje...
Hálás voltam. Tudtam, hogy ha nem most élnénk, nem lennénk itt. Csoda az orvostudomány! Megmentették a gyermekem.
Összetörtem, de már reménykedtem. Olvastam Jóbot, és a nagypénteki eseményeket. Felidéztem magamban, hogy: „mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." /II. Kor. 12:10/b./, és „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." / II. Kor. 12: 9/a./, és „Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?" /Mt.6:27./ Plusz ez nagyon tetszett: „Az aggódás olyan, mint a szobabicikli. Jól elfáradsz, de nem visz sehová."
Imádkoztam, hogy tudjam Atyám kezében hagyni a dolgokat, s ne vegyem vissza aggódásra. - De sokáig tart ezt megtanulni! Még mindig tanfolyamon vagyok ebből a leckéből...
Már kezdtem nyitni, kezdtem felvenni a telefonokat. Köszönöm azoknak, akik kitartottak mellettünk, imádkoztak értünk és együtt éreztek velünk.

(A novellát Kiss Virág képe illusztrálja.)

Imatéma:
1. A gyermek testi-lelki egészségéért.
2. Adjunk hálát szülei gondoskodó szeretetéért.
3. Az orvosi segítségnyújtás hatékonyságáért.