Hogy tud még mindig szeretni?

Alattomos szörny a meddőség. Rád tekergőzik, beléd mar, és rágódik a megsebzett húsodon. Majszolja az életed és emberi kapcsolataidat.
Már hosszú ideje nem emlékeztem a szörnyre. Egy napon mégis megláttam a fésülködő asztal tükrében. Ott volt, ahogy visszabámult rám, a szemem unott közönyében, a szám körüli ráncokban, az arcom hervadtságában. Nem tűnt mindig ilyennek.
Kerestem a szememmel egy képet, amelyiken mosolyogva állok a férjem mellett, mögöttünk a Notre Dame díszes ajtaja, a kép tetején pedig mindenütt rózsák. Milyen csodálatos májusi nap volt! Fiatalok és szerelmesek voltunk, kéz a kézben sétálva ünnepeltük az első házassági évfordulónkat. Boldogok voltunk. Nevetgélő gyerekként, ártatlan szerelemmel tekintettünk a jövőbe, akik inkább Disneyland-ban, mint Párizsban, érezték magukat azon a vakáción. Bizony szép napok voltak! Láttam a szemem csillogásából, hallottam a nevetésemből, ahogy kacagtam a fényképezőgép elkattintásakor. Visszaemlékszem, akkor milyen könnyen tudtunk Istvánnal nevetni, hogy tudott ugratni, amikor én újabb és újabb fotót akartam készíteni. Kuncogva kértem, had kérjek meg egy újabb idegent, hogy fotózzon minket le. Ekkor még nem ismertük a meddőséget, a régi szép idők pedig elmúltak. Sóhajtottam és az ujammal körberajzoltam magam a képen. Olyan életteli, olyan más volt, amit akkor éreztem. Újra tükörbe néztem, és kérdeztem „Ki volt az a nő?”.
Az a gyönyörű fiatal nő, akit a férjem feleségül vett, eltűnt. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy gyerekgyártó szerkezet, aki nem működik. Így az intim perceink gépiessé és terméketlenné silányultak. Hiszen nem arra törekedtünk, hogy szerelemmel ajándékozzuk meg egymást, hanem csak gyereket akartunk. Egyáltalán nem örültünk egymásnak, csupán teljesíteni akartuk a kitűzött célunkat. Együttléteinket az ovulációmhoz időzítettük, pontosan követve az orvosunk utasításait. Amikor így szóltam a férjemhez, „Ez az a nap”, később akár volt hozzá kedvünk, akár nem, teljesítettük a kötelességünket, végig arra koncentrálva, hátha most leszek várandós. Semmi romantika, semmi spontaneitás, semmi szenvedély.
Lassan fölkeltem a fésülködő asztal mellől, lefelé indultam az emeletről, és magammal vittem a dohányzóasztalon lapuló fotóalbumunkat. A kanapéra ültem, és flegmán lapozgatni kezdtem. Ahogy elém tárultak a képek, úgy jöttek fel a közös emlékek. Amikor István ült egy pohár bor mögött, és nézett rám. Én pedig vigyorogva kifelé kukucskáltam egy hatalmas kő mögül, amit a nyári túrán másztam meg. Máskor együtt táncoltunk a barátunk esküvőjén. Egy megint másik felvételen kócos hajjal, kávét kortyolgattam a reggeliző asztal mellett.
Ahogy a képeket néztem, arra gondoltam, hogy nem csupán a szerelmünk változott meg, hanem beleitta magát a meddőség a mindennapi közös életünk minőségébe. Valamikor normális, kiegyensúlyozott nő voltam, de mostanra a szörny kimart belőlem egy darabot, és düh meg könnyek között ingadozó nővé változtatott. Amikor István elkésett a klinikáról, vádoltam és nem akartam megérteni. Ha azt mondta, hogy boldog tudna velem lenni, akár gyermek nélkül is, akkor zokogtam és napokig nem szóltam hozzá. Józan perceimben tudtam, hogy mindent megtett azért, hogy megértsen, de valahogy ez nem volt elég.
Ahogy ott ültem, hosszasan nézve a nőt a fotón, majd a másikat, aki a tükörből nézett vissza, a látvány hónapokig nem hagyott nyugodni. Istvánnak valaki mást kellett volna elvennie feleségül, akivel mostanra már saját családja lehetne. Hogyan tud még mindig szeretni engem? Megbánta volna, hogy engem választott oly sok évvel ezelőtt? Föl tudjuk-e valaha idézni azt a szerelmet, amit először éreztünk? Leszünk-e még valaha normálisak?
Úgy tűnt, hétről, hétre, hónapról hónapra csak nőtt és erősödött a szörnyem. Minden nap pusztította a szerelmünket. Már majdnem figyelmen kívül hagytuk egymást, ebben a fájdalmas utazásban, elfelejtve, hogy nézzünk egymásra, hogy örüljünk a másiknak. Ehelyett, csak a gyerekre koncentráltunk, míg minden másban vakok voltunk.
Változtatnunk kellett. Nekem kellett megváltoznom. Valahol legbelül élt bennem egy vonzó, szerethető, vicces nő, csak azt kellett megtalálnom, hogyan éleszthetném fel újra.
Egy héttel később, amikor ovuláltam, úgy éreztem, nem folytatom az eddigi gyakorlatot. Azon az estén felvettem a kis fekete estélyi ruhámat, föltűztem a hajamat, az arcomra tettem egy leheletnyi sminket, és fölvettem a zafír fülbevalómat, amit a férjemtől kaptam három évvel ezelőtt. Vettem egy üveg szexis, finom parfümöt, pöttyintettem a csuklómra, a fülem mögé, aztán belenéztem a tükörbe és elmosolyodtam. Az első magabiztos mosolyom, ami valaminek a kezdete volt, megidézve bennem annak a nőnek az érzéseit, aki egyszerre tudott vicces és romantikus lenni.
Amikor feljött az égen az első csillag, összeraktam a teraszon az asztalt, leterítettem terítővel, gyertyával díszítettem, és elővettem a legszebb porcelánt. A férjem kedvenc ételét a sütőben rotyogtattam, amikor István megérkezett, a nappaliban halkan szólt a zene. Még mindig emlékszem meglepettségére, ami az arcára ült.
„Mi van ma?” – kérdezte.
Felemeltem az állam és elmosolyodtam, ahogy korábban begyakoroltam.
„Mert szeretlek, és a házasságunkat is szeretem” – válaszoltam. „Ma este egymást ünnepeljük.”

István összeráncolta a szemöldökét. „Biztos vagy abban, hogy te vagy a feleségem?” – kérdezte.
Mosolyogva a fényképezőgépre mutattam, amit az asztalra készítettem, és így szóltam:
„Hány képet készítsek?”
Ő csak nevetett. „Oh, legalább százat.” – válaszolta.
Magamhoz vettem a gépet és kattintottam.
„Nos, menj föl, öltözz át, és siess vissza, ma randizunk.”
„Mit mondasz?”
Fölszaladt az emeleti hálószobába, én pedig befejeztem az ételt a konyhában.
Amikor leültünk vacsorázni, amit egy finom pohár borral kísértünk, észrevettem, hogy újra vonzónak éreztem magam. Úgy éreztem, élek. Feltűnt, hogy milyen jóképű a férjem, csinosabb volt, mint az esküvőnk napján.
A következő néhány órában beszélgettünk, nevetgéltünk, felidéztük azokat a kedves történeteket, amiket együtt éltünk át. Majd amikor befejeztük a vacsorát, István felállt, és felém nyújtotta a kezét. „Szabad egy táncra, hölgyem?” – kérdezte.
Bólintottam, és én is nyújtottam a kezemet. Azon a holdfényes estén, olyan közel voltunk a tánc alatt, hogy az arcom a vállán pihent, a leheletét pedig a fülemben éreztem.
„Minden rendben lesz” – suttogta.
Én pedig abban a pillanatban mindent elhittem. A csillagok alatt a férjem karjaiban, úgy éreztem, hogy eltörpül bennem a szörny, hiszen arra gondoltam, hogy együtt mindent meg tudunk oldani, túl leszünk a fájdalmon, a csalódottságon, még a bánaton is, ha fel tudjuk idézni, hogy mennyire szeretjük egymást.
Aznap este, ovuláció idején, különleges esténk volt. Egy hónappal később István rózsát vett, és a kedvenc éttermembe vitt. A következő hónapban összebújtunk a kandalló előtt, és parázson pirítottunk gesztenyét. Egyszerű dolgok ezek, melyek arra emlékeztettek, hogy összetartozunk. Együttléteinkkor figyeltünk egymásra, még a másik szívverését is éreztük. Egyszóval kiűztük a kapcsolatunkból a gyerek szédítő nyomását, ami helyett különös figyelmet szántunk egymásra.
Magam is meglepődtem, hogy néhány hónap múlva, örültünk, ha együtt voltunk, ha a kertben dolgoztunk, vagy kocsit mostunk, esetleg ruhát teregettünk. Azon vettük észre magunkat, hogy egyre több dolgot tervezünk. A meddőségi kezelések borsos költségei miatt, nem volt pénzünk párizsi útra, de nagyokat sétáltunk a tónál, megnéztünk egy vicces filmet, vagy együtt gyönyörködtünk a naplementében.
Szombat délutánonként piknikeztünk, mint a házasságunk előtti diákéveinkben, hiszen minden segített, ami arra emlékeztetett, hogy milyen érzés nevetni, és miért is lettünk egykor szerelmesek.
Bevallom, hogy a gyerek miatti kényszer még mindig bennünk van, még mindig érzem, hogy a szörny a szívemet marja, de most már tudom, hogy legalább egyszer egy hónapban, István és én megvalljuk, hogy mennyire szeretjük egymást, és úgy nevetünk, mint valamikor. A szörny ki van zárva az életemből, hiszen legalább ilyenkor emlékszem arra a nőre, akit Isten alkotott. Legalább ilyenkor emlékszem arra a nőre, aki a Notre Dame katedrálisa előtt a kamerába mosolygott.

(A novella Marlo Schalesky, 2001 Empty Womb, Aching Heart c. írásában jelent meg, magyar nyelvre fordította a Lélekkvarc írója és szerkesztője.)

„Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre, mint pecsétet a karodra! Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet.” (Énekek Éneke 8: 6:a, 7)

Köszönöm Uram, hogy társat adtál az élethez. Köszönöm, hogy az együvé tartozás örömét naponta ízlelhetem, mert kedvest alkottál számomra, segítőtársat, hozzám illőt, akiben gyönyörködsz, és akiben örömömet lelem. Milyen nagy kegyelem, hogy nem vagyok magamra hagyva! Hogy úgy vezetsz, mint bárányát a Jó Pásztor a füves legelőn, én pedig hallva a Te hangodat nem félek, és nem rettegek a jövőtől. Tiszta szívemmel vallom Uram, hogy bár átélem életem minden percének örömét, mégis sokféle félelem gyötör, melyektől nehezen szabadulok. Félelmeim visszacsengenek a láthatatlan, és a jövő kísértésének hangjában. Könyörgöm Uram, vedd el tőlem a félelem árnyékát, és engedd, hogy Rád bízzam magam! Engedd, hogy teljes szívvel, lélekkel és elmével átadjam magamat a Te vezetésednek, ami az Élet! Így szólítalak Uram, jöjj a házasságomba! Lásd meg párkapcsolatomat, deríts fényt minden apró szegmensére, és lebbentsd fel a fátylat rejtett dolgaink fölött, hogy szembe tudjunk nézni félelmeink és szorongásunk árnyékával! Kérlek Istenem, áldd meg közös életünket, ahogy ígéretet tettél a velünk való élet teljességére, úgy kérlek tiszta szívvel, a házasság teljességének kibontására, a közös élet örömének segítésére, a szerelem csodájának kiteljesítésére, a szeretet békéjének megerősítésére. Kérlek Uram, vezesd házasságomat! Engedd, hogy mindent a Te akaratod szerint vegyünk el! Engedd, hogy ne az önzés, a teljesítmény, a rideg közöny uralja életünket, hanem az önmagáért áldozni tudó szeretet, aki a Fiúban jelent meg, aki vezeti utunkat, és áldással kíséri hajlékunkat. Kérünk, légy útitársunk, hogy felismerve a kegyelmet és elfogadva a vezetést, mindent egymásért tegyünk a Te dicséretedre! Ámen