L: 2Móz. 14,5-14
T: 2Móz. 14,15-31
Minden más, ha táborodban tudod az Istent. Előtted. Mögötted. Benned.
Fogoly vagy. Istened foglya vagy, szerelme szorongat. Nem veszhetsz el.
Útra kelt Izráel, de ez nemcsak Izráel útja, hanem Istené is. Istené, akit a pusztán át visznek az Ígéret Földje felé – a szívükben. Isten útja ez, Isten együtt megy a néppel és a nép Istennel.
Bennünk Isten vándorol végig az életen. A te járásodban Ő botorkál. „Az Isten országa tibennetek van”.
Nem két hétig fog tartani ez a vándorút, mint ahogy kiszámolták, mint ahogy rendesen tartani szokott. Remélték, hogy hamar hazaérnek, nagyjából két hét alatt. De nem előre mennek. Körbe mennek, azaz kerülőúton. Nem a megszokott karavánúton. Az lenne a karavánút, az országút. Ez most a megtartatás, a szabadulás útja, nem egyszerű hazatérés. Lemondás. Próbatétel. Ráfigyelés. Átalakulás. Engedelmesség útja. Isten útjai mindig különböznek a mi útjainktól, megjósolhatatlanok. „Az én útjaim nem a ti útjaitok” (Ézs. 55). A láthatatlanul jelen levő Isten vezet minket. „Az Úr ment előttük…, hogy mehessenek” (2Móz. 13,21).
Viszem az Istent.
Visz engem az Isten.
„Velem vándorol utamon Jézus”.
Nemcsak a nép, de Isten is megszabadult, amikor kijött Izráel Egyiptomból. Mert Isten fogoly, nemcsak az Izráel. Ő akkor fogoly, amikor nem hisznek neki. Saját népe iránti szerelmének foglya. „a világ a szerelem őrületében született” – mondja Simone Weil.
Előttük megy és követi őket. A Tízedik csapás éjjele „vigyázás éjszakája” – a pusztai vándorlás „vigyázás negyven éve”. Éjjel és nappal.
A szabadulás másnapja: vándorlás. Nemcsak a pusztában vándorolnak ők, hanem lélekben is – hogy megérkezzenek Istenig. Az út nehézségei között erőt ad az, hogy Isten felé vándorolunk…
Az első, amit megtanultak az izráeliták ezen a hosszú úton, hogy Isten követése: életformaváltás. Kísértések közül, szenvedésekből, hitetlenségükből kell kivonulniuk. Saját régi életükből. Isten választotta ki ezt a népet és csodákat tesz, mindenre képes, csakhogy ez a nép Őt válassza Istenéül. Nemcsak őröket, felhőt és tüzet, nemcsak angyalokat küldött a védelmükre, hanem Ő maga volt jelen a tábor körül – személyesen.
A puszta: hatalmas iskola. Felkészülésnek, bizalomnak, türelemnek iskolája. Mennek, vándorolnak új életük felé. Elkoptat minket az élet. Kell a magány,hogy az ember találkozzon önmagával. A népnek, a választottaknak is szükségük van az elcsendesedésre. Erre jó a puszta, amely valójában egy különleges hely. Vággyaltelt csodálatos hely a puszta, amely csak esőre vágyik, hogy álmából fölébredjen és csodálatos életet éljen. Imádságok helye, Jézus Krisztus 40 napi böjtjének helye a puszta. Ahol minden napért meg kell küzdeni, kutakat kell ásni az életben maradásért. Amit ki kell bírni a megérkezésért.
Égeti a nap a sivatag homokját, de az izráeliták fejét nem égeti, mert a felhő vigyáz rájuk. Ott az Isten árnyékában élnek.
Talán nem ismeri az Úr a pusztát? Nem tudja a Teremtő a helyes útirányt?! Hiszen nem erre van Kánaán! – mondogathatták az izráeliták. Valóban nem. Mentek már egy ideje – éppen annyi ideje, amennyi alatt az egyiptomiak magukhoz tértek -, amikor végre megállnak. Nem is tehetnének egyebet, mert útjukat állja a Vörös-tenger. Állnak a tenger partján tanácstalanul – hogyan lehet egy egész tengert megkerülni?! – töprengenek. Gyanakszanak, hogy egy hiba csúszott az isteni egyenletbe. Most ez a kérdés: balról vagy jobbról kerüljenek? Azonban nincs idő tétovázni, mert nyomukban az egyiptomi sereg! Elsápadnak a rémülettől – hiszen akkor hiába szabadultunk meg!! Ha most vissza kell fordulnunk, akkor nem érvényes a szabadítás!
Hihetetlen, hogy a fáraó tízedszer is meggondolta magát. Hihetetlen, hogy nem volt elég nagy csapás neki elsőszülöttjének halála ahhoz, hogy megértse: Izráelt az Isten maga védi. Ezzel a néppel Istennek terve van!
Milyen vakmerőség a fáraótól – felvonul egész seregével a világ Ura ellen. Szánalmas gondolat. De hisznek-e annyira az izráeliták, hogy reméljenek egy újabb csodát? Mert a tíz csapás Istene képes előhívni egy tizenegyediket, amelyben elvesszen az ellenség… Úgy olvastam, hogy a fáraó egész seregével vette üldözőbe az Istent. Minden harci szekere, minden harcosa ott van. Lefegyverezve maradt az ország.
Nézi az izráeliták a közeledő egyiptomiakat. Nézi az Úr Isten a kételkedő, remegő izráelitákat. Bízik az Úr népében. Bízik-e a nép Istenében?!
Magasra emelkedik a feszültség. Nagy a csatazaj. Nagy a tét. Nem a zsidók szabadsága a tét, hanem Isten mindenhatósága.
Megtanulja-e végre a világ, és ez a mezítlábas zsidó tömeg, hogy kicsoda Isten?! Hogy ki a Kezdet, és ki a Vég? Minden egyiptomi egy-egy porszem előtte, könnyedén szétfújhatná őket.
Mózes eközben megkapja a mennyei haditervet. Egy kézre van szükség csupán, kinyújtva. A többi Isten dolga. Előbb a két tábor közé áll őrnek, akarata nélkül nem közeledhet senki népéhez. És közben erős szél indul. Türelmetlenek az izráeliták, de nem indulhatnak, meg kell várniuk, amíg megszikkad a tenger. Csak mert száraz lábbal fognak átkelni a tengeren a választottak. Úton fognak menni a tenger fenekén.
Közben van ideje a fáraónak gondolkodni azon, vajon melyik vesszen: ezek a szolgák, vagy inkább hatalma, seregestől…? S talán az élete is. Ez már a 11. alkalom, amikor rosszul dönt. Hatalomvágya, bosszúvágya mértéktelen. Nem tud veszíteni.
Mózesék táborában kiáltoznak. Semmi mást nem tehetnek, tehetetlenek, hát Mózeshez rohannak: nem kiáltják, hogy mi a szabadító Istenben, a tíz csapás Urában reménykedünk, hogy meg tud szabadítani minket tizenegyedszerre is. Nem azzal futnak Mózeshez, hogy eleget láttunk Egyiptomban, hatalmas az Isten, és kedvesek vagyunk neki, érezzük megkülönböztető szeretetét. Nem azt kiáltják, hogy tudjuk: képes értünk harcolni a fáraóval.
Mondhatták volna ezt is, de nem ezt mondják!
Hibást keresnek. Vádaskodnak. „Minek kellett kihozz minket Egyiptomból? Hogy itt haljunk meg?!”
Hát ti el tudjátok képzelni Istenről, hogy azt tervezze, hogy itt meghaljatok, ha már egyszer megszabadított? Te ezt el tudod képzelni Istenről? Miért nem tudjátok, hogy Isten harcol értetek? Azt hiszed, hogy téged, akit gonddal megteremtett, hagy elveszned?!
Persze, hogy nem. Örült volna, ha onnan a felhő- és tűzoszlop mögül látja bennetek ezt a reménységet, ezt hitet, hogy Ő megszabadíthat. Nem lát hitet bennetek, de még így is megszabadít!
Megnyílik a tenger… Két víztömeg közé kell mennetek. Ez is próba. Meritek-e követni az Istent? Melyiket választjátok: szembefordulni Egyiptom híres hadseregével, szekereivel, lovasaival, vagy besétálni a tenger közepébe?
Én vagyok az út, az igazság és az élet. Ha nem lépsz erre az útra, nincs esélyed a megérkezéshez. Nincs más lehetőséged az Istenen kívül. Csak egy esélyed van: az Istenre hallgatni.
Most képtelenség tanúi lesztek: tud állni a víz. Sőt, lehet a vízen járni! Majd meglátod.
Most még nem értitek, hogy tenger nélkül nem szabadultatok volna meg, hogy erre az akadályra szükség van. Még nem látod a megoldást, de Isten már látja. Bízz benne! Megoldás márpedig van.
Az ellenség sem sejti, mi történik a felhőfalak mögött, a másik oldalon. Egyre készülnek a nagy összecsapásra. És amikor a felhő függönyként fölemelkedik, elképedve néznek a fáraó és emberei a tenger mélyére – az izráeliták meglógtak. Pedig ő azt hitte, körül vannak zárva, esélyük sincs a menekülésre. Biztosra vette, hogy most mindjárt végük.
Már-már utolér a gond, de őriződ odaáll eléje. Isten ma is vezet. „Az Úr a pásztorom, nem szűkölködöm”.
Rég kinézte már azt a helyet, ahol át fognak menni az övéi. Már napok óta terelgette őket ebbe az irányba. A szél is tudta, pontosan mikor kell jönnie. Tudta a dolgát. A szélben is ott volt Isten. A szél engedelmesebb szolgája Istennek, mint maga Izráel, a saját népe. Azt is tudta, meddig kell állnia. Pontosan addig, amíg az utolsó izráelita is kitette a lábát a túlsó parton…
Aztán megfordulva végignézték Isten munkálkodását. A hajnali őrségváltás idején megzavarta az Úr az egyiptomiak táborát. Azt a pillanatot, azt az élményt nem felejtik soha. Végignézték, amint a túlsó oldalról a sereg utánuk vetette magát a tenger közepébe. Mózes újra kinyújtotta a kezét. Az Izráel fiai pedig nézték, amint a tenger kapui hirtelen összezárultak, amint az utolsó egyiptomi is a tengerbe lépett. De akkor zsupsz – lehull a vízfal. Rá az egyiptomi dicső sereg nyakába.
Senki sem kételkedik, hogy ilyet csak az Isten tehet – még a fuldokló egyiptomi harcosok sem. Lezúdulnak a vizek, mert ez nem az egyiptomiak számára készített út. A szekerek tudják ezt – megállnak, nehezen tudják azokat vonszolni, kerekeik összetörnek. Engedelmességből.
Nagy a zűrzavar, elvesztik a fejüket az egyiptomiak, valósággal elvesztik. De nem sokáig hallhatók a jajkiáltás hangjai, mert a hullámok hamar betemetik őket. És akkor nagy csend lett, amikor Mózes kezében a bot lehanyatlott.
Most már eleget láttatok? Elég ez nektek, hogy elhiggyétek, mennyire szeretlek titeket? Hogy miattatok, értetek történik minden?
Népemmé fogadtalak titeket. Ti Istenetekké fogadtatok engem? Döntöttetek?
Vízbe fúlt az ellenség. És ugyanakkor: el van vágva az út vissza Egyiptomba. Nincs megbánás, nincs visszakozás. Megbánhatatlan az Isten elhívása. Most már csak előre lehet menni. Ez tudatosul a megdöbbent izráeliták szívében. Most szabadok igazán.
Sírnak. Nevetnek. Énekelnek!
Énekben szakad fel szívükből a hálaadás. Fantasztikus Istenünk van! – kiáltják. És ez az Isten ott örvend népe között.
Ez az első igazi gyülekezet, az első istentisztelet. Mózes boldog hálaénekét olvasom a 2Móz. 15, 1,21-ből.
Sok tanulnivalójuk lesz még a puszta iskolájában. Levetkőzni a büszkeséget, komolyan venni az Isten ígéreteit, megtanulni a hűséget. Elfelejteni az egyiptomi istenségeket – ameddig Isten marad egyedül… Sok tanulnivalónk van még. Ma ezt tanuljuk meg: „Az Úr hadakozik érettem, én pedig csak legyek veszteg”.
Ámen.