És. 40: 1-5
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért. Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy ás halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bércek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólt.”

Gyakran villan fel Ésaiás könyvében az elpusztult ország és Jeruzsálem képe.
„Az ország pusztaság, a városokat tűz perzselte fel, a földet szemetek láttára idegenek emésztik és pusztaság az, mint ahol idegenek dúltak. Úgy maradt a Sion leánya, mint kunyhó a szőlőben, mint kaliba az ugorkaföldön, mint megostromlott város. Akik benned találtattak, mind megkötöztettek, midőn futni akartak messzire. Gyászol és megromlik a föld, elhervad és elpusztul a földnek kereksége. A föld megfertőztetett lakosai alatt, mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget. Minden öröm alkonyra szállt, a föld vigassága elköltözött. Népemnek földjét tüske, tövis verte fel és a paloták elhagyatvák. Puszták az ösvények, megszűnt az úton járó. Sírt, meghervadt a föld, a Libanon megszégyenült, ellankadt. Olyan lett Sáron, mint egy puszta…”
„Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.”
(Ady Endre: Kocsiút az éjszakában – részlet)
A csodákra képes hit, a szép idők hevernek összetörten. Oly messze vannak már a kezdeti reménykedés napjai, hogy az emléke sem tud gyönyörködtetni, annyira elhalványult már. Elfogyott a türelem, a kitartás, nem hoz már lázba a kérdés: vajon meglátjuk-e még valaha azt a földet…? Már nem mindenki akar hazatérni, s ezeknek már szebb céljaik vannak, mint eredménytelennek tűnő imádságokkal sürgetni a hazaköltözést. Mintha Jahve is érdektelenné vált volna. Hiszen csúf véget ért a város, ezt Istennek is látnia kellett! A város puszta romhalmaz, azóta is lángol talán… - észbontó! A dicsőséggel teli városból, ez lett a szent Jeruzsálemből. S a templom…! Jaj, a szentély…
Kegyetlen nap volt az, amely után nem maradt semmi… minden Egész eltörött.
Hol van egy lélek, valaki, aki ezt a népet megvigasztalhatná, amikor tulajdon testüknél is sokkal érzékenyebb a lelkük. Szenvednek, mert úgy érzik, hogy Isten elhagyta őket, az imádság sem találja meg Jahvét, aki csak a határig kísérte a rabmenetet, az Izrael országából Babilonba hurcolt foglyok oszlopait. Melyik az a szó, amely megtörheti a csendet Babilon vizei mellett?!
Szemtelenül hitetlen ez a nép, el van süllyedve az idegenségben és melankóliában ez a nép. Hát csoda, hogy maga is lelki romhalmazzá vált? Mindezek után ki bírná megvigasztalni Izraelt?
Bármennyire is paradoxnak tűnik, a fogság is azt mutatja, hogy nem hagyta el Isten az övéit. Mert ez az idő, a száműzetés ideje nem végső leszámolás, hanem esély a letisztulásra, várakozás a visszatérésre, egy újabb „Egyiptom”, mely nem marad exodus nélkül.
Ezt is, amazt is nehezen tudjuk összeegyeztetni az isteni gondviseléssel. Túlságosan drámaian hangzik ez a történet. Az ezt megélők most még nem tudják sikertörténetként felfogni, hiszen ezekben az eseményekben látszólag vesztett az Isten. Ha az akkori jelent nézzük, így is van. A nép is így éli meg. Új perspektívák után keresgélnek, berendezkednek, házakat és karriert építenek. Annyira beleélik magukat, hogy elfakul előttük a kezdeti kétségbeesés és sóvárgás, a régi otthonok, a régi istenes győzelmek képe. Elfakul az Isten képe és tetszeni kezd itt is.
E történet Isten szerelmének a története és arról szól, hogy maga Isten is rabbá vált, mert nem akart ellenállni ennek a szerelemnek. És rabjává lett, mert elfelejtkeztek Őróla: „Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban…”
Ebben a döbbenetes egyedüllétben, míg a nép a maga balsorsáról elmélkedik, a népért töprengő-vívódó Isten az ő megtartásukat munkálja. Micsoda mélységei vannak az Isten szeretetének!
Egy ilyen sorsban, kisebbségben élő népnek nincs más esélye az Istenen kívül, és amennyiben elrontja, megtagadja hivatását, nemcsak önmagát károsítja meg. Ebben a károsultságban azonban Isten dicsősége is megsérül. Tudta ezt az ember és mégis Isten kárára döntött. De döntött az Isten is, íme a válasz: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek”. – Ez az Isten döntése. Lásd, mennyire szeret téged a te Urad. Te nép, vajon ennyire szereted a te Uradat? Ha a kegyelem és áldás kellett, az ítélet miért nem kell? Istennél együtt van a kettő. Ő úgy ítél, hogy abban szeretet van, és úgy szeret, hogy ítél is.
Izrael a maga bűneivel, és a ma élőember a maga bűneivel eléri azt, hogy mindenki között a leginkább kárvallott az Isten, aki éppen legdicsőségesebb teremtményében csalódott a legmélyebben. Mindezek után ki bírná megvigasztalni az Istent?
Ő mindent beleadott ebbe a szövetségbe, nem kevesebbet, mint önmagát adta, hogy a legtöbbet hozzon ki belőle. Ő mindent adott, s ez a nép megengedi magának, hogy elegánsan élje a maga életét. Az embernek fontosabbá vált az életforma és megveti a kisebbségi lét értékeit, mert így kényelmesebb. Teszi ezt még akkor is, ha ezzel nemet mond Istennek. Ez a nép évszázadokon át játéknak vette az ügyet. Ez a nép lustább és keményebb a hegyeknél! A hegyek engedelmeskednek, a völgyek kisimulnak és az ember még mindig hajthatatlan…!
Isten pedig csak a segélykiáltást várja, ég a vágytól, hogy közbelépjen, hatalmas esélyt ad. A kiáltás részünkről késik – és lép az Isten: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek neki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott, hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.”
Nehéz ez a szerep, ami Ézsaiásnak jutott. Merész dolog azt állítani akkor és ott, hogy az Úr az ő megtartásukra cselekedett így. Ha Ézsaiásnak nehéz volt, nekünk sem könnyebb!
Asszír fogság, babiloni nyomorúság, kisebbségi lét – egyik sem könnyű. Ezt mi érezzük. „A kisebbségi lét lelkileg tarthatatlan, társadalmilag destruktív. Lefokozott életformák között le lehet ugyan tengődni, de nem lehet teljes életet élni. Nem politikai, hanem erkölcsi lehetetlenség. De addig van esélye, addig megmarad, míg nem mond le saját magáról, míg belső erőit felelősséggel hasznosítja. Soha nem szabad lemondani egy jobb jövőről!
Ez a nép tengődik, megelégszik a kevéssel, mert nem tudja, hogy van több is. Nem kérdés az, hogy Lehet – nem lehet…Az egyháznak nem lehet más alternatívája, meggyőződése, mint hogy lehet – Isten akaratának az összefüggésében.”
Erről kell meggyőzni a vigasz nélküli népet – szól ez mindenkinek, hát hogyan tehetném, hogy ne hirdessem: a bűn megbocsáttatott, elvétetett, vége van a nyomorúságnak, valahányszor az Úr jövetelére készülünk.
Advent a leleplezés ideje, amikor kiderül, hogy távol vagyunk Jeruzsálemtől, a szentélytől, de nem Istentől! Ennek a várakozó világnak, adventi népnek szól az Ige, mely átrendezi az életet, mert ha az Úr szabadulást ígér, az igazi szabadulás lesz!
Úgy hangzik, mint az evangélium: „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!”
Nemcsak Handel érezte úgy, hogy itt van a megváltástörténet első momentuma. Most végre eléggé elnyomott a nép ahhoz, hogy Istent hívja segítségül. Milyen jó, hogy reménytelen a helyzet, az emberi próbálkozások és tervek kudarca után végre jön a Messiás. El kell jutnunk az alázatnak arra a fokára, amikor már elég nyomorultak vagyunk a vigasztalás befogadására, amikor egyetlen vágyunk tiszta, szent útjává válni a dicsőség terjedésének.
A szabadulás ideje elközelgett, s a népnek fel kell készülni a nagy eseményre hit és töredelem vonatkozásában. A hang Isten üdvakarata irányából érkezik és tart a bűntől való szabadulás akadályai felé, hogy megszűntesse azokat.
Isten mindig meglepetésszerűen jön, váratlanul érkezik. Újra érvénytelen minden eddigi teofánia forgatókönyve, mindenki rég megelégelte már a szenvedést, az emberi logika rég kudarcot vallott, hiszen csak az ország pusztulása felért az egyiptomi csapásokkal. Rég úgy érezték, hogy ideje a hazatérésnek.
És amikor ebbe is belefáradtak már, egyszer csak egy hang kiált: „Készítsétek az Úrnak útját!” Készítsétek magatokat. Hegyek, halmok, völgyek, akadályok semmivé legyenek. A nagyravágyás, a büszkeség hegyekké magasodott tömegei alászálljanak, a csüggedés, reményvesztés mélységei és völgyei fölemelkedjenek és az ellentétek simuljanak ki. Azok a pozíciók, amelyek eddig érvényesek voltak, az egyenlőtlenségek: váljanak egyenessé. Az élő Isten nyilatkozik meg és egyszerre érvényüket vesztik az emberi értékelések. Nem fontos az ember mondanivalója, nem kérdés most Izrael kultusza, vallásfilozófiája vagy realitás-szemlélete. Életünk súlypontja a mennyben van, egyedül az Ige a fontos, mintha az egész Univerzum ezzel lenne tele. Vigasztaljátok – mondja égen-földön a szózat, vezessétek végre a szenvedésből az örömre az én népemet! Nem szakadt meg a régi kötelék, a szövetség, emlékszik még az Úr a babiloni száműzöttekre, bár ez a száműzetés korántsem volt oly keserves és elnyomással terhes, mint amilyen Egyiptomban jutott Izraelnek. Inkább morálisan degradáló és mentálisan megalázó helyzet ez, amit még szeretni is lehet, ha jóléttel jár.
Ezek között a hegyek-völgyek között járhatatlan volt az Isten útja, a tiszta Jahve-kultusz szükségszerűen összevegyült a pogány istenek kultuszával. A kapcsolat tovább romlott. A bűn éppen a kapcsolatok megromlása, a gőg, a lázadás – ez volt a baj mindig.
S amikor elhangzik, hogy meg fog jelenni az Úr dicsősége, ez az Isten kegyelmi nyilatkozata az ember felé, egy új kezdet. Ebben a nagy készülődésben minden megváltozik, érezzük az emberfeletti szózat és erő magával ragadó erejét és súlyát: vége van a nyomorúságnak. Történelemmé vált.
Jó az, ha a kegyelem előkészít minket s mi előkészítjük az Isten kegyelmének az utat.
Királyi bevonulás előkészületei ezek, az út örömre és dicsőségre vezet a pusztán át. A puszta a héber próféták és gondolkodó számára a rendnélküliséget, a káoszt jelentette lelki és fizikai szempont szerint is. Ugyanakkor a puszta a pillanatok alatt kibomló és virágzó élet helye, amelyben potenciálisan nagy erő rejtőzik, s csak az esőt várja, hogy álmából felébredjen és fantasztikus életet éljen. Olyan, mint a mag, melyben lappang az élet.
„A föld még kietlen és puszta volt…” (Gen. 1: 2), az ősi, kezdeti állapotához hasonló, mely újra az Isten cselekvését és megjelenését várja. Az új kegyelem idejét.
Milyen sokminden történt a pusztában! Istenjelenések, teofániák helye a puszta, nagy harc dőlt el ott végérvényesen, az ima csendjének helye a puszta…
Egy profetikus összegezését kapjuk itt az újszövetségi kijelentés-történetnek. Miközben kiáltó szóról beszéltem, akaratlanul Keresztelő Jánosról is szóltam, s kétségtelen, hogy Ézsaiás miközben prófétál, egy sokkal-sokkal nagyobb szabadulásra gondol, mely messzemenőbb és teljesebb a Babilonból való szabadulásnál. Ezért nem hiba, hogy „kétszeresen fizetett az Úr keze minden bűneiért”. Valaki kétszeresen fizetett, sőt annál is végtelenül többet!
Adventi időben élünk, Krisztus útkészítői vagyunk, amikor legalább olyan magas hegyek és halmok, völgyek és akadályok vannak az útban, mint Ézsaiás vagy Keresztelő János napjaiban. Mi az utat készítjük, Ő a véget, az országot. Ennek érdekében le kell számolni a törvény kijátszóival, az igaz beszéd elferdítőivel, hamis prófétákkal és minden bűnnel, s ha majd valóban a világosság viszonyrendszerében élünk, nem bújhat meg semmi az árnyékban. Mert ez az út egyenesen az Isten elé visz.
Ézsaiás nem vonta ki magát, együtt gürcölt a néppel, úgy szól, mint maga is szenvedő. Izrael lelkiismerete ő, aki által az Ige az emberi történelembe jut. Az Úr immanenciájának a közvetítője ő, s most azt hirdeti, hogy Isten megbízik az ő gyermekeiben, méltókká teszi a hazatérés ajándékára. A szenvedő és szabadító isteni szerelem műveli ezt. Mindez megtörténik, mert az Úr szája szólt. Ez nem csoda. Isten szemszögéből nem csoda, az lenne a csoda, ha nem engedelmeskedne az Isten által teremtett világ.
A hosszú száműzetés után őrültségek tetszik a visszhangzó kiáltás, ábrándnak a hazatérés. Mindenki tudja, milyen sok ennek az akadálya. Kevesen veszik tudomásul, hogy „az Úr szája szólt”! Ennek az útnak meg kell épülni, mert nincs más hazavezető út! Jahve éppen abban különbözik a bálványoktól, hogy Ő nem irányítható, hanem követhető Isten. Ő felfedezhető kell legyen népe életében. Megszégyenítő reánk nézve, hogy a természet engedelmesebb, hogy Babilon és a pogányok jöttek az Istenért bosszút állni! Miért teszünk meg oly sokmindent, csakhogy ne kelljen engedelmeskedni? Miért nem állunk inkább oda az Isten elé és kiáltjuk: nem megy, könyörülj, Uram!
„Az Isten mindent megtesz az emberért, de semmit az ember helyett”! ezért nem reménytelen a mi helyzetünk. Ézsaiás is árral szemben úszott! Körülötte siránkoznak-jajonganak, és ő csak teszi, ami rábízatott. Nem mondhatom, hogy manapság jobb a helyzet. Körülöttünk fogy a kitartás, a kitartó ember, apadunk, de aki elvágyódik, feladja, az nem is való ide! Aki azonban megmarad, szent mag az, amin a pokol kapui sem vesznek diadalmat!
A szó helyét végül átveszi a tett, az Isten tette, azé az Istené, aki a prófétákat vonszolta, cipelte. Az az Isten, aki parancsol és teremtett világa engedelmeskedik:
„Elpusztítok hegyeket és halmokat és megszárítom minden füvöket, szigetekké teszek folyamokat és tavakat kiszárítok. A vakokat oly úton vezetem, amelyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak, előttük a sötétséget világossággá teszem és az egyenetlen földet egyenessé, ezeket cselekszem velük és őket el nem hagyom.
Ki adta ragadományul Jákóbot és Izraelt a prédálóknak? Avagy nem az Úr-e, aki ellen vétkezének és nem akartak járni útjain és nem hallgattak az Ő törvényére? Ezért ontá ki haragját és a had erejét. Körülötte lángolt az, de ő nem értett. És égett benne, de nem tért eszére!
És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te Alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak téged, enyém vagy!” (És. 42: 15-16, 24-25, 43: 1).
Ámen.

Imádság:
Istenünk, mi alapjában véve olyan emberek vagyunk, akik isteni vigasztalásra szorulunk. Amikor minden emberi terv hiányos és eredménytelen, a Te Igéd maradjon mellettünk mint vigasztaló. Add, hogy megértsük, nem az a fontos, hogy mi ér bennünket, hanem az, hogy miképpen felelünk meg a helyzetekben.
Milyen szép, hogy minden ígéretedben benne vagy, hogy akkor, amikor távol voltunk, Te utánunk jöttél. Áldott légy, Istenünk, aki az akadályok Istene is vagy, hogy parancsoltál nekik és nem engedted késni a szabadulást. Már csak arra kérünk, hogy mi magunk valamiképpen akadályai ne legyünk e nagy kegyelemnek.
A Te készülődő néped vagyunk. A puszta újra a Te megjelenésedet várja az úton, amit hűségből és hittel mi neked készítettünk. Engedd meg, hogy erőddel indulva legyünk útkészítő kiáltó szók. Erőtlenek vagyunk és nélküled nem megy, de könyörülj, Urunk! Hadd, ismerjük meg dicsőséged és hatalmad nagyságát!
Ámen.


Székelyné Bíró Csilla
Advent
2000 nov. 27, Kolozsvár, Teológia