(Mt. 7,7-12, Mt. 14,13-21)

Egy barátnőm, aki kiválóan karatézott, mondta egyszer egészen mellékesen, hogy a „karate” (japán küzdősport) szó azt jelenti: üres kezek útja (karate do). Ez azért is elgondolkodtató, mert mi is üres kezekkel jöttünk e világra. Ez a gondolat úgy került ebbe a prédikációba, hogy eszembe jutott róla Jézus keze.
Térkép a kezem. Olvasó. Velük olvasom az életet. Az érdeseket, a simákat. Mesélő kezek ezek . Mennyit mesélhetnének!
Ma egy különleges történetet mondok el: Jézus kezeinek a történetét!
Kereső kezek a Jézusé. Keresi a testben a lelket. Keresi a földön az égit. Keresi az elveszettet. „Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”… Eközben pedig az emberi kéz öli a halhatatlant. Kereste azokat, akik kezeiket őreá vetették.
Jézus kezeinek története így kezdődik (az evangéliumok tanúsága szerint):
Jézus látogatóban járt Péternél, amikor Péter anyósa éppen lázasan feküdt. (Nem volt abban az időben Paracetamol). Jézus odamenve megfogta és talpra állította az asszonyt (Mk. 1,31), akkor elhagyta őt a láz, felkelt és szolgált nekik.
Jairus leánya meghalt. Jairus elhívta Jézust, mert hitte, hogy „ráteszi a kezét és élni fog”, és Jézus elment Jairus házához. Bement, megfogta a leányka kezét, „talita kúmi!”, mondta neki, mire az felébredt.
Egyszer két vak kiáltozott Jézus után: „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtunk!”. És ő könyörült. Megkérdezte: „hiszitek-e, hogy meg tudom tenni?” Ezt felelték: „Igen, Uram”. Akkor „legyen a ti hitetek szerint”. Ekkor megérintette a szemüket és azok megnyíltak. Gondoljátok el, a hitük szrint lett. Akár vakok is maradhattak volna. De hitték.
Máté elmondja Ézsaiás szavaival mindazt, amit NEM TETT Jézus: „megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki”.
Amikor 5000 vendége volt Jézusnak „vette az öt kenyeret, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte és a tanítványoknak adta, azok pedig a sokaságnak. Ugyanígy osztott a halakból is amennyit kívántak. Kezében megsokszorozódik a kenyér…
És ezt kétszer cselekedte meg (Mt. 14 és 15)! Sőt másodszor meg is kérdezi: hát nem emlékeztek, amikor a kenyeret megsokasítottam? Akkor tehát mit aggodalmaskodtok?!
Péter is akar a tengeren járni (sétálni), de amikor elindult, és az erős szélre kezdett figyelni, megijedt és süllyedni kezdett. Felkiáltott – „Uram, ments meg engem!” Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt („kicsinyhitű, miért kételkedtél?”) – és együtt mentek a hajóig (micsoda jelenet, képzeljük csak el! – Péter és Jézus kézenfogva), beszállt a hajóba és elállt a szél. A hajóban levők leborultak előtte és ezt mondták: „te valóban Isten fia vagy!”. Nem mintha eddig nem lett volna, csakhogy nem hitték.
Nemrég kórházban jártam – és láttam, amit Jézus láthatott: mennyi nyomorúság! Nagyon sokszor olvastam, hogy sokakat vittek hozzá, hogy meggyógyítsa őket, nem Jézus ment a kórházba, egész kórházak mentek hozzá, utána – és ő rájuk tette a kezét, úgy gyógyította meg őket. (Mt. 15,30, Mk. 1,34).
Megdicsőült, fényes arccal a hegyen, az égi hang bizonyságtétele után („Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!”) – a földre borult Pétert, Jakabot és Jánost megérintette és így szólt hozzájuk: „keljetek fel és ne féljetek!”.
A tanítványok nagyon jól értettek ahhoz, hogy félreértsék a Mestert. Amikor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy „tegye rájuk a kezét és imádkozzon értük” (!) – a tanítványok rájuk szóltak, szinte megakadályozták a gyerekek és Jézus találkozását. De Jézus ezt mondta: „engedjétek őket hozzám jönni és ne akadályozzátok! Mert ilyeneké a mennyeknek országa”. Azután átölelte őket és kezét rájuk téve megáldotta őket!
Később két jerikói vak is úgy látta meg a napvilágot, hogy szemeiken érezték Jézus ujjának érintését – „Jézus megszánta őket, megérintette a szemüket és azonnal visszanyerték látásukat, követték őt” Első,a kit megpillantottak, Jézus volt, a gyógyítójuk.
A Hegyi Beszéd után lejött a hegyről.
Hozzá ment egy leprás, könyörögve térdre borult és úgy kérte: „ha akarsz, megtisztítasz engem” („meg tudsz tisztítani”). És akarta. „Megszánta, kezét kinyújtva megérintette” – nem az undorító fekélyeket, nem a betegséget, hanem az EMBERT – és így szólt: „akarom, tisztulj meg!” Azonnal eltávozott róla a lepra és megtisztult.
 A Galileai-tenger mellett, Tízváros határain járt Jézus, amikor egy dadogó süketet vittek hozzá, hogy „tegye rá a kezét”. Jézus félrevonta őt egymagában a sokaságból, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét, aztán az égre tekintve fohászkodott és így szólt hozzá: Effata! – azaz nyílj meg! És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy hibátlanul beszélt.
Betsaidánál egy vakot vittek eléje és kérték, hogy érintse meg. Ő kézen fogva kivezette a vakot a faluból, aztán szemére köpött, rátette a kezét és megkérdezte: „látsz-e valamit?” Az homályosan látta az embereket, mintha fák lennének és járkálnának. Akkor Jézus ismét rátette a kezét a szemére, és amikor az körülnézett, tisztán látott mindent!
Van egy hasonló történet: egy vakon született embert (aki nem vétkezett, sem a szülei, hanem hogy az Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen, azért kellett neki vakon születnie), úgy gyógyította meg, hogy kenetet készített: a földre köpött és sarat csinált nyállal, amit felkent a vak szemére. Elküldte a vakot a Siloám tavában megmosakodni – és lemosódott róla a vakság. Persze szombat volt, hogy legyen a zsidóknak, farizeusokank okuk a vádaskodásra. A vak lát, a farizeusok pedig vakok, mert nem ismerték fel a Messiást.
A gadarai néma gyermeket, aki a földre vetve magát fetrengett és tajtékzott, a tanítványok sem tudtak meggyógyítani. Az apa kérlelte Jézust, ő pedig ráparancsolt: „te néma és süket lélek, megparancsolom neked, hogy menj ki belőle!” Az pedig kiment, a fiú olyan lett, mint egy halott. De Jézus megfogta a kezét, magához térítette és az felkelt.
Amikor a tanítványok maguk között azon vitatkoztak, hogy közülük ki a nagyobb, Jézus látva egy kisgyermeket, kézen fogva közéjük állította, és ezt mondta: „aki egy ilyen kisgyermeket befogad, engem fogad be. Aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy”.
Bartimeus vakon szaladt hozzá, amikor azt mondta Jézus, hogy hívják őt oda. Őt úgy gyógyította ki a vakságból, hogy MEG SEM ÉRINTETTE. És Bartimeus azonnal látott.
Nainban csak megérintette – nem a halott fiút, hanem a koporsót! És felült a halott, elkezdett beszélni. – Megvigasztalta édesanyját.
Az egyik zsinagógában találkozott egy meggyörnyedt asszonnyal, akiben már 18 éve lakott a betegség lelke és nem is tudott már felegyenesedni. Jézus felszabadította őt, rátette a kezét, mire ő nyomban felegyenesedett és egyenes háttal dicsérte az Istent!
Egy szombaton egy főfarizeus házába ment, ahol eléje került egy vízkóros ember – és ő szombat ellenére kézenfogta a beteget és meggyógyította. A farizeusok rossz szemmel nézték – persze nem az ő gyermekükről volt szó…
Ez a két áldott, gyógyító kéz kötélből korbácsot is csinált, és kiűzte a templomból az árusokat ökreikkel, juhaikkal együtt. A pénzváltók pénzeit pedig fogta és kiszórta, az asztalaikat felborította.
Kárörvendő arccal hoztak hozzá egy napon egy házasságtörésen kapott asszonyt. Készen volt a halálos ítélete, a vádak, hogy kinyírják – de előtte még Jézust is megkérdezik. Ez a nő Jézus előtt vádlott és Jézus elleni vád is. De ő nem szólt semmit, csak lehajolt és ujjával írt a földre – nem tudjuk, mit. Végül fölegyenesedett és megszólalt: „aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ”. És lehajolva tovább írt a földre. Nem volt, aki követ vessen az asszonyra.
Ők viszont köveket ragadtak, hogy megkövezzék kevéssel később, csak azért, mert azt merte mondani, hogy Ábrahámot ismerte és Ábrahám előtt volt.
Volt egy másik mondata is: „Én és az Atya egy vagyunk” – ezért a mondatáért az emberekéz ismét köveket ragad – de ez még nem az az óra. Jézus kimenekedik a kezeik közül.

Aztán lassan eljött AZ az óra is… A halál árnyékának a völgye, elkezdődött a vég. És ő azért jött, hogy szolgáljon. Júdás szívében már ott volt a gondolat, az árulásé – de Jézus tudta, honnan jött és hogy Istenhez megy. Felkelt a vacsorától, levette köpenyét, vett egy kendőt, maga köré kötötte, vizet töltött a mosdótálba és elkezdte lemosni a tanítványok lábáról a port és izzadságot, azután szárazra törölte a lábakat egyenként. Amikor minden láb száraz volt, visszavette köpenyét, melléjük telepedett és így szólt: példát adtam.
Az Embernek Fia az emberek kezébe adatik…
Az árulásról tudott előre és megmondta, ki az áruló. „Az, akinek én mártom be a falatot és odaadom”. Máténál: kezét a tálba mártotta, de valaki még együtt mártotta vele… ez a JEL.
ÚRVACSORA.
Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, hálát adott, megtörte: „ez az én testem, amely tiérettetek adatik”. A pohárral kezében is hálát adott: „igyatok ebből mindnyájan” – ez a szövetség vére, amely kiontatik sokak bűneiért.
Egyre szenvedőbbek ezek a kezek…
A csók után rátették kezüket a katonák és elfogták. Ismeritek Pétert, mindig ilyen hirtelen ember volt – kirántja a kardját és levágja a főpap szolgájának fülét. És Jézusnak ebben a helyzetben van gondja arra, hogy elsősegélyt nyújtson! Megérinti a fület és meggyógyítja.
Azután megkötözik és megkötözve viszik, átadják Pilátusnak.
Gyorsulnak az események, egyre pergőbbek.
Nádszálat adtak csúfságból a jobb kezébe (és töviskoronát a fejére), és ő fogja a nádszálat, hogy csúfolhassák… Bántó szavakat mondtak rá, mert megtehették, aztán leköpték. Elvették tőle a nádszálat és a fejéhez verték!
Véres két kezével ő maga vitte a keresztjét a Golgotáig. Átszögezték. Sok kín után engedte magát megfeszíteni. És NEM SZÁLLT LE a keresztről! Karjait kitárva, világot ölelve függött ég és föld között „a semmi senkiföldjén” (Pilinszky szavai). Mondhatom így: se égen, se földön. Az emberi kéz megfeszítette. Élettelen lett ez a két drága csodatevő, áldásosztó kéz. ELENGETE az életet.
Majd levették a testét a keresztről (a kezeit is), gyolcsba göngyölték, sziklasírba fektették a véres, árva, szöggel átvert kezeket.
Aztán életre kelt ez a két isteni kéz az embertől kapott sebekkel együtt…
Visszajött. Noli me tangere – ne érints engem, mondta Húsvét reggelén Máriának.
Azután eljött. Békességet hozott. Megmutatta oldalát és kezeit. Lábait is (Lukács megjegyzi), ugyanis ott is sebek voltak. Mutatja gyógyító kezeit, kenyérsokasító, imádságos kezeit. Megsebzett, átütött kezeit, a sebeket rajtuk. Feltámadt, mennyei kezeit. Nézzétek, olvassátok! Látjátok, azt írja rajta: szeretlek. (Így jár az, aki szeret).
Az együttlétek utolsó reggelén újra kenyereket vesz és halakat – nekik adja, ahogy Emmausban is cselekedte, éppen úgy. Ahogy csak Jézus tudta törni és adni a kenyeret. Erről nem lehet nem felismerni őt. Erről az áldásról, erről az utánozhatatlan mozdulatról. Ahogy megát osztja. És azt a millió bocsánattal teli kortyot…!
Húsvét után aztán kivitte őket Betániáig. Ott látták őt utoljára – akkor is áldásra emelt kezekkel. Miközben távolodott, áldott őket, és miközben áldott őket, egészen eltávolodott, eltűnt előlük a mennybe.

Ha végignéznénk saját kezeink, vagy az emberkéz történetét, sok gonoszság jutna eszünkbe. De csapda ez is. Hiszem, hogy az ember keze képes a jóra is. És hogy Isten beszámítja az én bűnös cselekedeteimet is.
Tetteid nemcsak te vagy. Hanem a környezeted, neveltetésed is, mindaz, amit olvastál, hallottál. Nem mindegy, hogy vasárnap focimeccset hallgatsz, vagy prédikációt.
Hiszem, hogy kezeink jóra is képesek. Amikor rátok nézek, ahogy itt ültök, és hallgatjátok Jézus kezeinek történetét, tudjátok, mit gondol Jézus? Azt, hogy MEGÉRTE! Az ő szenvedése nemcsak fájdalom, mert célja volt!

Egy versre bukkantam, részleteit, sorait olvasom csak: (Juhász Ferenc) – ÓDA KEZEIMHEZ
Ódára nem ti vagytok méltók, kezek, kezeim, ujjak, ujjaim.
Nem ti vagytok méltók, hanem amit csináltatok: kezek, kezeim, ujjak, ujjaim.
Amit csinálnotok kellett,… kezek, ó, kezek, ujjak, öreg szemeimmel nézem,
ahogy ti is megöregedtetek.
Ó, ti szolgák! Ó, te két szolga:
balkéz és jobbkéz, emlékeztek-e még, mi volt létetek dolga…
És tudjátok-e még, hogy mit kell tennetek…
Ó kezek, kezeim! Szolgák, kötelességek cselédei,
ti megráncosodott öreg béresek.
Az enyém is apró volt még méhében anyámnak…
aztán nőtt, mint a mályvalevél, aztán lett gyerekkéz,
kamaszkéz, legénykéz, fiatal férfikéz, felnőttkéz.
S most öreg.
Kezek, akik a rettenetes és gyönyörű, kopár és szerelmes
létezésben megszülettetek.
…Ó, kezem! Csak annyi vagy, amit létem súlya nyom.
…ha már táncra kért bennünket az öregség…

Kezeim, ujjaim… imádkozók, áldásosztók. A Könyvet felnyitók. Én. Velük öregszem, velem öregszenek. Egyszer lehanyatlanak. Az erő kioson belőlük.
Rátok bízom Jézus tanítását: tegyetek másokkal úgy, ahogy magatokkal tennétek! (Mt. 7,12).
Megfigyeltem: Jézus soha semmit nem tett önmagáért. Semmit. SOHA. Még főpapi imáját is érettünk mondta. Istenhez fordult erőért miattunk. Ránk gondolt!
Ezekből a széttárt kezekből derült ki, MIRE KÉPES AZ EMBER. Ezekből a sebes kezekből derült ki, MIRE KÉPES AZ ISTEN AZ EMBERÉRT!
Kezeink nem méltók a szenvedésre…
Végül egy történetet hoztam, egy egészen másfélét – de kérlek, vegyétek komolyan, mert ez feladat:
A második világháborúban az egyik német város (Köln) középkori székesegyházát a bombatámadás földig rombolta. A háború után nagy igyekezettel láttak hozzá az újjáépítéshez. A munkálatok befejezéséhez közeledve vissza akarták helyezni a főoltár fölött álló hatalmas feszületet a régi helyére. A feszület teste sértetlenül megmaradt, a szobor két karját azonban nem sikerült a romok között megtalálni. Mit tegyenek? - Faragjanak újat? Úgy döntöttek, hogy a korpuszt karok nélkül erősítik a keresztre és a feszület alá pedig egy márványtáblán ezt írják ki: Az én kezeim (karjaim) ti vagytok!