L: 2Móz. 7,1-23
T: 2Móz. 7,2-5

Isten elérkezettnek látja az időt arra, hogy megmutassa hatalmát. Döbbenetes dolgok következnek. Az izráeliták a szabadítás küszöbéhez érkeztek, és amint egyenként szemlélik a csapásokat, értetlenül nézegetnek egymásra és az égre: dehát Uram, ez a „szabadítás”?! Nehezen lehet összeegyeztetni a történteket a kegyelemmel. Mert Isten szabadítása egyik oldalon kegyelem, másik oldalon pedig kegyetlenség…Isten egyik kezével veri Egyiptomot, másik kezével védi Izráelt. Azért ver és azért véd, mert „erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr”. Egyiptom is, Izráel is. Valamennyit bőrükön éreznek ebből a hatalomból az izráeliták is, mert az első három csapás őket is éri. Például ők sem ihatnak majd három napig.
Mégiscsak félelmetesek ezek a csapások, és nemcsak az egyiptomiaknak félelmetes szemlélni és szenvedni azokat, de még nekünk is olvasni. Nem tudom, mennyi idő leforgása alatt történtek ezek a csapások, de Egyiptom életében mély nyomot, sok jajt hagytak maguk után.
Mert ez a szabadítás egészen különleges. Nem lehet csak úgy kisétálni Egyiptomból, nem lehet sunyiban megszabadulni. Világrengető nagy szabadítástörténet készül, mert egyébként soha nem fogja megtudni Egyiptom, hogy kicsoda az Isten. És ezt az izráelitáknak is meg kell tudni.
Mózes vállán a feladat, hogy megvalósítsa Isten terveit, a szabadítást: a haragvó, éhező, elkorcsult, Istentől elfordult népet kell visszavezetnie a hithez, Istenhez. Mert ez a nép már nem hisz. Nekik is látni kell a csodákat, hogy higgyenek.
Ehhez előbb Mózest kellett meggyőzni, mert ahogy Mózes nekiindult, vonakodva, kételkedve, úgy nem lehet győzni. Így nem indulhat harcba. Kis lélekkel nagy feladatot nem lehet végezni. Nagy terhet cipelni fél vállal nem lehet. Hitetlenkedve nem tudunk Istenre hallgatni.
Mózes az Isten küldöttje, de ő sem tud előre mindent, mindig csak a következő lépést mondja el az Úr. Ő sem tudja, hogy tíz csapás lesz, és a fáraó sem, aki mindig abban reménykedik, hogy etz valahogy kibírjuk, és akkor minden rendbe jön.
Azzal kezdődik a történet, hogy a fáraó kimegy a Nílus partjára. A Nílus volt Egyiptomban az élet forrása. Az ország gazdasága attól függött, hogy a Nílus idejében áradt-e abban az évben. Gyakran éhezett Egyiptom a Nílus szeszélyei miatt. A Nílus volt Egyiptom életének ütőere! Egyiptológusok írják, hogy a Nílus egyiptomi istenség volt, olyan értelemben, hogy az egyiptomiak imádták, mert a vize jelentette az életüket. Ha ugyanis idejében áradt, abban az esztendőben jó termés volt, örvendett Egyiptom. Viszont ha későn áradt, akkor mindent elvitt, odalett a termés, a fáradság. Megtörtént az is, hogy egyáltalán nem áradt, és az megint válságot jelentett az országban.
Ma reggel a fáraó gyönyörködik a Nílus csendes hömpölygésében, életadó, tiszta vizében… amikor melléje lép két férfi.
Nem is olyan régi ez a történet, itt történik körülöttünk. Hiszen egyfajta csapás a gazdasági válság is. És minden csapás így kezdődik, hogy nem hallgatunk Istenre. „Mindeddig nem hallgattál reám” – mondja az Úr. Nem volt fontos, amit Isten akart az életünkben.
A fáraó elkezd gondolkodni azon, hogy vajon melyik nagyobb csapás: az, hogy a vizek vérré változnak, vagy az, hogy elengedi a szolganépet Egyiptomból. Csapás ez is.
Így kezdődik a csapások sorozata (a történet, ami még Mózes előtt is rejtély) – megszólal az Úr: „mindeddig nem hallgattál meg engem”. Hányszor kellett ezt mondania nekünk is… Mindeddig nem hallgattad meg – noha üzent. Tele a világ üzeneteivel. Én nem hallgatom meg, tehát Ő elhallgat.
Első csapás
Először az ártatlan Nílus az, ami szenvedi a fáraó engedetlenségét. Vize vérré változik, megbüdösödik, halai megdöglenek hullámai között. Vize már nem éltető. Egy egész hétig tart ez az ítélet rajta. A Nílus már tud valamit Isten hatalmáról. Emlékszik arra, hogy nemrég még a héber csecsemők vére festette bíborszínűre a vizét.
Különleges anyag a vér. Szép és félelmetes, még a látványára is elájul az ember. Döbbenten kérdezhették az Izráel fiai, hogy: Uram, miféle szabadítás ez?! Mindjárt szomjan pusztulunk…
De a Nílus sem győzi meg a fáraót, mert ezt megtehetik az egyiptomi varázslók is. Az eszébe sem jut, hogy meggyógyítani már nem tudják a Nílus vizét, mert vért vízzé változtatni nem tudnak. Kínos a helyzet… Végül a fáraó könyörgőre fogja, szíve egy kicsit megpuhult. Hét napig szomjazott Egyiptom, hét napig tartott az első csapás. Hét nap után végre ihat ember és állat, iható a Nílus. De nem sok idő telik el, máris henceg a fáraó, már nem érvényes Isten felsőbbsége, talán még kérdezi is: kicsoda ez az Úr, hogy rá hallgassak?! Hiszen itt én vagyok az isten – tudjuk, hogy istenként tisztelték a fáraókat. Mégsem engedlek el – keményít be a fáraó.
Isten kifogyhatatlan az ötletekből:
a második csapásban
békák jönnek. Engedelmesek ezek a békák, sokkal engedelmesebbek a fáraónál, de még Mózesnél is. Nem kell kérlelni őket, ellepik egész Egyiptomot. Nem lehet egy lépést sem tenni, hogy ne taposson békára az ember. Mindenhova bemásznak az ajtók résein át, a házba, sütőkemencébe, bebújnak az ágyba, ruhákba, az edényekbe, minden sarokból béka bújik elő. Nem lehet ennyi békát összefogdosni. Irtózatosak. Előbb viccesnek tűnhetett, de hamarosan kínossá, undorítóvá válnak, amikor minduntalan békákra taposnak. Lépni sem lehet tőlük.
De a fáraó még mindig a helyzet magaslatán érzi magát. Hiszen varázslói is tudnak békákat előhívni – bár erre már semmi szükség. A gond az, hogy békákat eltüntetni nem tudnak a varázslók. Ennek lenne most értelme, hogy megszabaduljanak tőlük. Valószínű, hogy a fáraó életét is megkeserítették ezek a szökdécselők, melyek a palotát sem kerülték el. Végre a fáraónak is elege lesz, újra könyörgőre fogja: „könyörögj az Úrnak” – kéri Mózest. Néhány pillanat erejéig ígéretet is tesz: elengedi őket.
Mózes tudja, hogy a fáraó büszkesége nem ingott meg eléggé a békák láttán, de megteszi, amit kér. Mikor kéred, hogy eltűnjenek a békák? – kérdezi Mózes. Van ebben a kérdésben egy csöppnyi fölényes gúny is. Időzíthetjük is, hogy egyértelművé váljon: itt Isten munkálkodik, nem a véletlen.
Holnapra! – mondja a fáraó, pedig mondhatta volna azt is: most azonnal! De talán reméli, hogy holnapig a békák maguktól távoznak, és nem kell Istennek közbelépni. Talán nem is lesz szükség Istenre…
De a békák kitartóak, és nem távoznak maguktól. Sőt, nem is parancsol nekik távozást Isten, egészen másképpen ér véget a csapás: (ami felér egy újabb csapással) a békák megdöglenek. Nem szökdösnek többet, de most elviselhetetlen bűzt terjesztenek: „a föld megbűzhödött”. Az egyiptomiak kénytelenek döglött békákat szedegetni.
De mire a csapás véget ért és Egyiptom kiszellőzött, a fáraó megfeledkezett kétszeres ígéretéről. Isten azonban nem feledkezett meg népéről, sem tervéről. A szabadítás folytatódik.
Harmadik csapás
Ezúttal Isten kis szolgáit, a tetveket küldi igazságszolgáltatásul. Porból jelennek meg, Mózes port hint Egyiptomra, hogy ellepjék őket a tetvek. Ezt már az egyiptomi varázslók nem tudják utánozni, itt lemaradnak, nem elég a tudományuk. Belátják és így szólnak: „Isten ujja ez!” Elismerik, hogy a játszmát elveszítették, és hogy ilyet csak Isten tehet, hogy a port tetűvé változtassa. Hemzsegnek a tetvek. Puhul a fáraó szíve. Sőt az izráeliták szíve is, mert a tetveket még ők is szenvedik. Három csapást átél Izráel is, talán azért, hogy érezze kínját, élét a szabadításnak.
Negyedik csapás
Nemsokára szúnyogok és legyek is bosszantják Egyiptomot, összecsípnek embert, gyereket és állatot. Nyöszörög és jajgat Egyiptom a viszkető csípésektől.
Gósenben azonban nincs egyetlen szúnyog sem. Az Úr különbséget tett Izráel és Egyiptom között. Hadd lássák az egyiptomiak, hogy itt félreérthetetlenül Isten munkálkodik.
A fáraó is vakarózik, s amikor végre jól megtelt csípésekkel, végre kinyögi: elmehettek áldozni, csak messzire ne menjetek! Maradjatok Egyiptomban, ne menjetek ki az országból!
Nem lehet! – feleli Mózes. Itt minket megköveznek, ha Egyiptom szent állatát, a bikát föláldozzuk. Csak a pusztában érvényes az áldozatunk! Minket oda hívott Isten, ott fog velünk találkozni.
Tehetetlen, hát kényszer-beleegyezését adja a fáraó. Nagyon viszket már a teste. És a varázslóké is. Azt kéri Mózeséktől: „imádkozzatok, hogy vegye le az Úr rólam ezt a csapást”.
És az Úr leveszi.
Ötödik csapás
Egyiptom híres volt szép nemes lovairól. De sok más állatot is tartottak ott: szarvasmarhát, szamarat, juhot, kecskét. Mindeddig. Mert egycsapásra összerogynak mind és felfordulnak ott, ahol vannak. A legelőn, a karámban, az istállóban. Ez az ötödik csapás: a dögvész.
Egyiptom minden jószága elhull. Csak Gósen földjén nem döglenek az állatok. Egyetlen egy sem hull el. Ez az Isten jele. Egyiptom istállói üresek, de Gósenből állatbőgés hallszik. El is küld a fáraó, hogy meglessék, igaz-e, amit sugdolóznak, hogy Gósenben nincs dögvész?! És öli az irigység, marja a düh, mert igaz.
Kár is volt kérdezősködni, mert a fáraó tudta. Előre mondott mindent Mózes neki, volt ideje gondolkodni. Az állatoknak viszont végük.
Hatodik csapás
Ismét jajgat Egyiptom. Nyöszörögnek az emberek, sírdogálnak a gyerekek. Tele vannak fekélyekkel, sebekkel, kelésekkel. Vakaróznak az egyiptomiak, miközben az izráelitákon nincsenek sebek.
Ül trónján a fáraó sebesen, dagadtan. Folyton ezen töpreng: elengedje-e őket? Mert ha elengedi, az az utolsó lesz. Egészen meg van győződve arról, hogy Izráel nem fog visszatérni a pusztából. Erőszakkal akarja megtartani ezt a népet a fáraó, és éppen ezért veszíti el őket.
Hetedik csapás
Jégeső. Egyiptom sivatagos vidék, eső is ritkán hull, de jégesőt aligha láttak, még a legöregebbek sem emlékeznek ilyesmire. Súlyos, nagy darab jegek hullnak az égből. Ami zöld volt eddig, most letarolva. Árpa- és rozsföldek megsemmisülve. A jégeső ellen nem lehet védekezni… Kifosztja a jég az országot. A fákat is megszaggatja. A dögvész után ennyi eledel maradt, ami a földeken volt, és most ez is pillanatok alatt odalett…” A lent és az árpát elverte a jég, mert az árpa kalászban volt, a len pedig virágzott” (2Móz. 9, 31). Se állat, de gabona - éhség vár Egyiptomra.
Mózes figyelmeztette Egyiptomot, mielőtt megverte volna a jég őket, hogy állataikat ne engedjék a mezőre – már akinek maradt néhány állata. A gósenbeliek csak nézték a fekete felhőket, érezték az ítélet szelét, de a jég őket nem érintette.
Sápadtan mondja a fáraó: „Vétkeztem. Az Úr igaz, én pedig gonosz vagyok”. Nem kérdezi többet: „Kicsoda az Úr?” Ismeri már a fáraó, és egész Egyiptom az Urat, Izráel Istenét. Nem jókedvében ismerte meg, hanem kínjában. Nem áldásairól, hanem büntetéseiről.
„Imádkozzatok Istenhez” – könyörög. Most már elég. Szabadok lehettek. Elbocsátalak. Megfizettem szabadságotok árát.
Mózes égre emeli kezeit és megszűnik a mennydörgés, a jégeső, a felhők felszakadoznak és rásüt a nap Egyiptomra. Csakhogy ingadozik a fáraó elhatározása – „látva a fáraó, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve” (2Móz. 9, 34). Ez sem igazi elbocsátás. Nem ért véget Isten leckéje.
Nyolcadik csapás
Újabb felhők gyűlnek, feketék, és ezúttal repülnek. Közelebb érve felismerhető, hogy hatalmas sáskaraj-felhő. Nagyon alacsonyan szállnak a Keleti széllel… és éppen Egyiptomra kívánnak leereszkedni. Mindent ellepnek, csak Gósent nem. „Feljöttek a sáskák Egyiptom egész földjére, és roppant tömegben szálltak le Egyiptom egész területén. Nem volt ilyen sáskajárás sem azelőtt, sem azután.” (2Móz. 10,14)
A búza, aminek sikerült kibújni a jégeső után, és a tönköly, amit nem vert el a jég, mert később érik, most a sáskák ebédje lesz. Gyorsan tovább is mennek, mert rövid idő alatt mindent lerágnak.
Éhezik Egyiptom. Se állata, se gabonája. Az utolsó zöld fűszálat is lerágják ezek a sáskák, sőt a fák kérgét is, semmit sem kímélnek. Az egyiptomiak tehetetlenül nézik a szörnyű pusztítást.
A fáraó szolgái végre megszólalnak: bocsásd már el azt a népet. Nem látod, hogy elpusztul egész Egyiptom? Miért vonakodol? Miért nem engeded el az Izráelt?
Kénytelen könyörgőre fogni a fáraó: „vétkeztem a ti Istenetek, az Úr ellen és tiellenetek… könyörögjetek Istenetekhez, az Úrhoz, hogy legalább ezt a halált fordítsa el tőlem!” Kénytelen újabb ígéretet tenni a fáraó. Elbocsátja őket, de csak a férfiakat. Ez utolsó ajánlata. És elkergeti Mózeséket.
Mindenki megy és mindent viszünk – feleli Mózes. Még ő sem tudja, hogy többet is visznek majd a mindenüknél, a kevesüknél.
Végre enyhülést hoz a Nyugati szél, amely minden sáskát a tengerbe sodor. Így szabadul meg nyolcadszor Egyiptom. De még hátravan két szabadulás. Mert ahhoz, hogy Izráel megszabaduljon, előbb Egyiptomnak kell egymás után tízszer megszabadulni… Egymás után tízszer megismerni az Istent.
Kilencedik csapás
Beesteledik, és nincs „másnap”, nincs virradat. Éjszaka van Egyiptomban három napig. „Nem látták egymást…” Tapintható, súlyos a sötétség. Nincs villany, a gyertyák mind csonkig égtek, súlyos, szokatlanul sűrű sötét van. Nem lehet a mezőre menni, nem lehet a napi teendőkhöz fogni, nem lehet főzni, sem dolgozni. Nem tudják élni az életüket az emberek. És még egy dolgot nem tudnak: senki sem tudja előre, meddig fog ez tartani. Megijednek az egyiptombeliek, hogy mi van akkor, ha soha többet nem fog felkelni a Nap?!
Talán azt gondoljuk, hogy ez nem túl nagy csapás, nem okoz fizikai fájdalmat, mégis a fáraó és az egyiptomiak szerint félelmetesebb büntetésnek számított, mint a fekélyek vagy a dögvész. Hova lett a „szent Nap”? (az egyiptomiak istene úgy látszik, meghalt – mert a Napot istenként tisztelték Egyiptomban). Ijesztő gondolat. Félnek az egyiptomiak. Ülnek a sötétségben tanácstalanul, megbénultan. Egyszerűen nem tudják a megoldást.
És közben Gósenben világos van… „Az emberek nem látták egymást, és három napig senki sem tudott kimozdulni a helyéről. De ahol Izráel fiai laktak, mindenütt világos volt.” (2Móz. 10,23).
Végre felkiált a fáraó: tűnjetek el! Menjetek! Elegem van belőletek! Vigyetek mindenkit, családjaitokat, „menjetek, tiszteljétek az Urat, de juhaitok és marháitok itt maradnak!” Még mindig reménykedik a fáraó, de megkapja a végleges választ – és ebben nincs semmi feltételesség, semmi esetlegesség: „Inkább neked kellene véresáldozatra és égőáldozatra valót adnod nekünk… velünk fog jönni jószágunk is, nem marad itt egy fia sem, mert abból veszünk, hogy tiszteljük Istenünket, az Urat.” (2Móz. 10,25-26). Állatok nélkül, áldozat nélkül nem mehetünk áldozni. Nincs semmi kompromisszum, semmi tolerancia.

Kilenc csapáson át szenvedte a fáraó szeszélyeit egy egész nép. Mert a fáraó nagyobb csapásnak érezte az izráeliták elveszítését, mint saját népe verését, mint az eddigi csapásokat együttvéve. Az Úr pedig „rátette a kezét” Egyiptomra.
Csapások azóta is vannak. Kisebbek, nagyobbak. A kérdés az, hogy vajon mi szemléljük vagy szenvedjük azokat?! Melyik oldalon állsz? Esetleg Isten hol áll hozzád képest? Voltak olyan egyiptombeliek, akik azt mondták: nekem elég, én megyek, beállok izráelitának. Én Isten népe közé akarok tartozni, mert megismertem, hogy nincs más Isten az Úron kívül. És nekem szükségem van erre az Istenre.
Képzelem, amekkora szenvedése volt Egyiptomnak, akkora öröme volt a másik oldalon Izráelnek. Képzelem az izráeliták arcát, amikor Isten üzent nekik Mózes által: csomagoljatok!
Micsoda hűség az Istené! Hihetetlen csodákra képes, hogy népét kiszabadítsa, és hogy a nép megtalálja sorsát, az utat, amely Hozzá vezet. Áldott legyen a neve. Ámen.