KIZÁRÓLAGOS ISTEN – ELSŐ PARANCSOLAT 2Móz. 20, 1-3 (L: 2Móz. 19, 1-20)

Izráel tábora megérkezett a Sináj hegyhez. Még Mózes sem tudja, mekkora jelentőségű mondatok ezek, amelyek születésénél ő jelen van. Most, hogy újra olvassuk többezer év távlatából ezeket, talán eszünkbe jut, hogy annyira régiek, hogy már elveszítették érvényességüket. Az is lehet, hogy nem nekünk íródtak. Jézus tisztázta a kérdést, nem törölte el ezeket az évezredes szavakat, hanem összefoglalta, a Hegyi Beszédben értelmezte azokat. Úgy is mondhatjuk, megerősítette, aktualizálta. Egyetlen felmentő lábjegyzet sincs a parancsolatokhoz. Mind a tíz érvényes! Olyan Istenünk van, aki nem alkuszik a hit tekintetében.
A kőtáblák első gondolata nem parancsolat. Az első parancsolat ott kezdődik, hogy „ne legyenek más isteneid”. Isten bemutatkozik – „én az Úr vagyok, a te Istened”, és azért van jogom parancsolni, mert én a tied vagyok, és te az enyém vagy, a népem vagy. Megszabadítottalak, kifizettelek téged. Kellesz nekem. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs. 43, 1).
Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül – olvastam az első kőtábláról az első mondatokat.
Kétélűek ezek a parancsolatok. Két irányból értelmezhetők. Egyfelől megítélnek engem, hűségemet, lelkemet, tetteimet. Másfelől szólnak a szomszédnak, a házastársnak, az ellenségnek – és ilyenkor engem védenek. Nemcsak nekem szól, nemcsak nekem kell betartani azokat. Mindenkire érvényesek – Isten gondoskodása ezek a parancsolatok. Tudja az Úr, hogy mi vár ránk. Ismeri az életünket, a vágyainkat, szenvedélyeinket, ismeri a körülményeinket, ismer minket. Ismeri a pusztát, amiben az ő népe vándorol. És az első parancsolat, amelyben a láthatatlan Isten megszólít, arra kér: bízzál úgy Istenben, ahogy senki másban! Ne idegen istenekben, mert az idegen isten az életedbe kerül, az életedre tör. És én megmentettelek, meg akarlak tartani, és nekem tervem van veled. És ne gondold, hogy azért kérem, hogy ne legyenek más isteneid, hogy nehogy megtudd, hogy azok jobbak, hanem azért, hogy senki be ne csapjon, mert azok nincsenek is.
Hát van más isten? Léteznek idegen istenek?
Már elmondta Isten, hogy azok csak kő és fa és arany, nincs realitásuk. Emberei kéz alkotásai, és fülük van, de nem hallanak, szemeik vannak, de nem látnak, és nem éreznek, és nem tudnak megszabadítani. Nehogy azt gondoljátok, hogy az idegen istenek szabadítottak meg titeket!
Kánaánnak egyetlen istene sem isten. Pedig Baállal sokat bosszantották az Urat a későbbi zsidók. És ma is vannak idegen istenek – noha nem léteznek, csakhogy mi úgy élünk, mintha a hatalmuk alatt lennénk. A bálványimádásban ugyanis rendkívül találékony az ember! Jézus a Hegyi Beszédben azt mondta, hogy a pénz lehet Mammon, ami idegen istent jelent. Hiszen az a bálvány, ami az életünkben sokkal fontosabbá válik az Úrnál. Idegen isten az, amiért nagyobb áldozatot vállalsz, mint az Úrért.
„Egy szikla csak szikla, egy fa csak fa, az arany csak arany, az ember csak ember, és még egy angyal is csak szolga, aki előtt az embernek nem kell letérdelnie!” (J. Douma).
Ahhoz, hogy ne legyenek idegen isteneink, ahhoz az egy, igaz Isten kell a miénk legyen! Mi magunk is lehetünk a magunk bálványa, a szenvedélyeink, vágyaink is megelőzhetik az Urat. Az ital is idegen istenné válik, amikor már nem az ember fogyasztja az italt, hanem az ital fogyasztja nem az embert, hanem egész családját, békességét. Az ital sokak életében bizony idegen isten.
Az első parancsolat valójában választás. Az első parancsolat döntés valaki mellett.
Micsoda megtiszteltetés: a Mindenható Isten minket választott, velünk akar járni. És Ő nem tűr meg maga mellett más isteneket. Nem elégszik meg a második hellyel.
(Ld. Józs. 24, 14-15 és 22-24).
A parancsolatok nem megfosztanak vagy korlátoznak, hanem védenek. Hozzá vezetnek. Bízni tanítanak és hinni az Úrban. Tudnunk kell a határt, hogy honnan kezdődik a „ne tovább!”.
„Én vagyok az Úr, a te Istened”. És ha nem lesz senki, egyetlen lélek sem, aki tisztelje az Urat, ha nem lesz népe, aki rá hallgasson, ő akkor is Isten marad. Mindenható, örök Isten. És ő akkor is eljön megszabadítani, ha éppen senkinek sem kell a szabadítás. A világosság akkor is fénylik, ha a sötétség nem fogadja be azt.

NE FARAGJ! – MÁSODIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 4-6 (L: Rm. 1,18-25, 28-31)

Ne faragj – faraghatatlan Isten vagyok.
Ne faragd meg Istent – és ne faragj magadról képet Isten előtt. Ne szépítsd magadat, és ne faragj újabb parancsolatokat.
Az emberek sokkal inkább szeretik azt, ami konkrét. Ami látható, megfogható. Sokkal inkább szeretnénk Isten előtt valóságosan leborulni, mint csak képzelni a lelkieket. Érzékelhetőbb Istent szeretnénk. Csakhogy Isten a mi érzékszerveinken kívüli valóság. Jobban szeretnénk hallani imádságainkra a választ, nemcsak kivárni a végét, lesni, ami történni fog és értelmezni az életet, mint Isten gondviselését. Inkább hallani szeretnénk a választ. Talán mert jobban bízunk az érzékeinkben, mint az Úrban.
Úgy érezzük, könnyebb lenne tovább menni, ha Isten szólna. Nehéz így, hogy Isten hallgat. Ugye szoktad azt mondani, hogy én kiáltottam, és Isten nem hallgatott meg? Ugye, hogy képet faragunk Istenről, amikor azt mondjuk, hogy az Úr nem válaszolt, tehát nem hallgatott meg?! Amikor úgy érezted, nem segített, és nem gondviselő Isten ő, mindjárt mindent lefaragtál róla. És Izráel sokszor érezte ezt a pusztában.
Lehet, hogy a te képed helytelen az Istenről. Ne faragd ki magadban az Istent. Az a mi csapdánk, hogy látni akarunk, és nem hinni! Azt üzeni Isten a második parancsolatban, hogy inkább higgyetek, mint lássatok! Ne csak azt higgyétek, amit láttok. Ne mondjátok: hiszem, ha látom. Ne cseréld fel az igaz Istent teremtményekre!
Micsoda bizalom kellett a népnek egy láthatatlan Isten után menni… Ez volt a mindennapi kérdésük: ki vezet haza minket innen, a sivatag közepéről? Hol vagy, örök Isten, merre, merre vagy?
Arra mindig tudunk magyarázatot, ha valamit rosszul teszünk, ha nem tudunk hinni. Próbálunk fogózót faragni, hogy valamibe belekapaszkodhassunk. Amikor a nép ehhez a ponthoz érkezik lélekben, azonnal feltámad bennük a kétség, és azt mondják: nem is biztos, hogy az Isten beszélt Mózessel, nem is biztos, hogy válaszolt neki. Nem is biztos, hogy Isten velünk van, mert nem látható. Az sem biztos, hogy ki kellett jönnünk Egyiptomból. Az sem biztos, hogy valaha hazaérkezünk – mondják, miközben faragják Istenről a képet. Nem is biztos, hogy létezik Kánaán. Hol van az a föld, miért nem látszik már?!
Ezek a mondatok rágalmak. Volt már úgy, hogy azt kérdeztük: vajon biztos, hogy van örök élet? A kételkedő gondolatok a bálványimádás melegágyai. Ezek az Isten-faragványaink. Az a faragvány, amikor azt mondod: csalódtam, Isten nem is szeret.
Isten azt akarta, hogy ne a szemeinkkel lássunk. Azt akarta, hogy ne a látásából, ne a hangjáról ismerjük meg őt. Hogy nehogy a látás, vagy látvány legyen fontosabb magánál Istennél! Más módokat talált arra, hogy megismerjük őt. Ismerd meg az Urat a parancsolataiból! Iskola ez is. Hinni, hogy itt van Isten köztünk, hogy velem vándorol utamon Jézus. Hinni a megérkezést, a feltámadást.
Isten úgy nézett az Úr Jézus Krisztusra, mint tükörbe. Ő az egyetlen igaz képmás: a láthatatlan és elképzelhetetlen Isten dicsőségének visszatükröződése (Zsid. 1,3). Egymásban kellene meglátnunk az Isten-képmást, az istenfiúságot. Azt, hogy mi a Szentlélek temploma vagyunk.
Megjelenik ebben a parancsolatban két gondolat: a kegyelem és a büntetés, az irgalom és a jog. Isten joga lenne a büntetés. A kegyelem az, hogy nem telt még le az ezerízig! Az az Isten, aki a Sináj hegyén azt mondta egykor: ne faragj! – ugyanaz az Isten mondja ezt, aki elküldte a Fiát értünk, láthatóvá vált, hogy megüzenje: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.
„Olyan ez a néhány szó (a Tízparancsolat), mint a világ harmóniájának alapképlete. Imára és szolgálatra hív, de vajon nem az isteni szeretet és a mi megkeresésünk bevallása ez? Enyéim vagytok és én a tietek – mi mást jelent Istent imádni? A második parancsolat a türelmetlenül tartózkodó isteni szeretet parancsa. Már nincs messze az idő, amikor ez a szeretet végképp elárulja magát.” (Pilinszky János).
Ne legyenek más isteneid. Legyél hű hozzám, népem. Én az Úr vagyok, a te Istened.

HIÁBA – HARMADIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 7

„Az ember legmagasabb rendű találmánya a szó. De a szavak közt is királyi rangja van a névnek. Valamit nevén nevezni: szellemi birtoklást és megismerést jelent. A ritkán kiejtett szavak gyakran a legdrágábbak és leginkább tulajdonaink. Gondoljunk a szerelmesekre: milyen féltve ejtik ki egymás nevét, melyben rejtve tulajdon nevük is bennfoglaltatik. Isten harmadik parancsolata ezt a szerelmet kéri számon tőlünk – legbelsőbb lényünket, félelmet és odaadást.” (Pilinszky János).
Az Úr nevének kimondása: az Úr odahívása. Ne élj vissza Isten nevével – mondja a harmadik. Vele vagy, amikor kimondod a nevét.
Ez mindenünk, amivel rendelkezünk Istentől – a nevével, azzal, hogy ő megszólítható. Kimondhatjuk a nevét, amely végtelenül szent. Az ő nevére térdek hajolnak önkéntelenül, az ő nevében gyógyulnak a sánták, a Názáreti Jézus Krisztus nevében táncolnak a bénák, az ő nevére engednek az ördögök, az ő nevében kérhetünk és megadatik nekünk. Ugye, mennyire drága név ez?! Megborzongat, hogy bele vagyok merítve ebbe a névbe, és mindenki bele van merítve, akit az Atya, a Fiú és a Szentléleknek nevébe megkereszteltek. A legszentebb névbe.
Miért is kell ezt Istennek parancsolnia, hogy „ne vedd szádra a nevemet hiába”. Ez nem is parancsolat, hanem természetes kellene hogy legyen. Amikor meglepődünk, esetleg valami rendkívülit látunk, természetes kellene legyen, hogy nem kiáltunk fel így: Úr Isten! vagy: Jézus, Mária! vagy: Uram Atyám! vagy: bizony Isten!
Nem elég, ha nem káromolod az Urat. Sőt azt mondom, az Isten nevének úgy is árthatsz, ha nem mondod ki…! Amikor mindent mondasz, csak ezt a nevet nem, mintha ez a név veszélyt hozna rád. Hát hogyan imádkozhatnánk úgy, hogy ki ne mondjuk az Isten nevét?!
Isten szent, ahogy szent a neve is. Ne piszkold, ne gyűrd, ne koptasd az Isten szent nevét. Ne engedd a sárba esni, ne használd méltatlanul, emeld fel, adj dicsőséget az ő nevének.
Néhány napja az átjárónál várakoztam, amikor mellém lépett egy idősebb, régi ismerősöm, akivel eddig minden találkozásnál köszöntünk, de sohasem beszélgettünk azelőtt, és arra kért, hogy most már tegezzem. Nehezemre esik tegeznem azt, akit évekig magáztam, de akkor úgy éreztem, hogy ez az ember lélekben is közelebb lépett.
Isten is ezt a közvetlenséget akarja, amikor engedi, hogy tegezzük őt. Jóformán senkit sem hallottam még magázni az Urat. Ellenkezőleg – még követelőzni sem restellünk. Megalázó szerepeket osztunk ki Istennek, amikor kétes dolgainkat Isten nevében végezzük.
Egy történet szerint a tanítvány állandóan azt kérdezgette a mesterétől, hogy hogyan találhatja meg Istent. A mestere egyszer megelégelte, levitte a folyópartra, a fejét a víz alá nyomta, és csak akkor húzta vissza, amikor a tanítvány már majdnem megfulladt. Ekkor azt mondta neki:
- Majd amikor úgy fogsz vágyakozni az Isten után, mint az előbb vágyakoztál a levegő után, akkor fogod megtalálni, mert ő is úgy van jelen az életedben, mint a levegő: nem láthatod, de mégsem tudsz nélküle élni!
Itt, az Ószövetségben a Vagyok dicsőségét érezzük ebből a névből. Az Újszövetségben, amikor ténylegesen nevén neveztetik az Úr, égetni fog ez a két szó – Jézus Krisztus.
Szokták mondani, hogy ez a legkisebb a parancsolatok közül. De ha Krisztus halálának fényébe állítjuk, rádöbbenünk, hogy emiatt ítélték halálra, mivel semmi más érvényes okot nem találtak benne, amiért kimondható a halálos ítélet, mint azt, hogy Jézus megszegte a harmadik parancsolatot azáltal, hogy magát merte Isten Fiának nevezni. Annak, aki ő valójában. „Én az Úr vagyok, a te Istened”.

SZENT A HETEDIK – NEGYEDIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 8-11 (L: Préd. 3, 1-14)

Első kérdése a negyedik parancsolatnak: el tudsz-e szakadni dolgaidtól, hogy találkozz Teremtőddel?
A második kérdés: éppen semmit sem szabad csinálnom hetedik napon? Hat napon át munkálkodjál – igenis, dolgoznod kell, hanem az időzítés válik fontossá. Úgysem fogsz a munkád végére érni. És nem úgy szól a negyedik, hogy ha majd elvégezted a teendőidet, pihenj meg egy kicsit. Akkor sohasem pihennél.
Ne dolgozz és ne dolgoztass a hetedik napon! Semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, se porszívód, se mosógéped. Mondhatunk seprűt is. A lényeg: szenteld meg a hetedik napot.
Egy újabb kérdés itt: hogyan lehet egy napot megszentelni?!
Jó édesapa az Úr, aki gyermekeire bízta az idejüket. De adott tanácsokat is, hogyan gazdálkodjunk okosan a napokkal, az áldásokkal, az erőnkkel. A pihenés nem lustálkodás. Van mit tennünk ezen a napon is, de az nem munka. Ez a dolgunk: a megszentelés. Úgy szenteljük meg a napot, hogy visszaadjuk azt Istennek. Mást úgysem adhatnánk.
Nem elég semmit sem tennünk a hetedik napon! Meg kell szentelnünk azt. És csakis a Szent jelenléte szentelheti meg…!
Isten rendet teremtett az időben is! A világ gyönyörű rendjében a hetedik napnak kiemelt helye van. Mentsd át a hetednapokat az örökkévalóságba, töltsd meg tisztelettel, békességgel, szentséggel. A többi hat nap a tied. Tervezhetsz, dolgozhatsz.

Még Istennek is szüksége volt a megpihenésre. Ne gondold, hogy a te életedben fölösleges. A hetedik nap nem üres, mert benne ott van az Úr. A hetedik nap szabadítás – megszűnés a munkától. Nem erőszakkal, hanem önszántadból. Ünnep a nyugalomnap, ha a lelkünk megnyugszik. Amikor a hetedik napot megszenteled, az életed is megszentelődik egyúttal. A sabbát, a nyugalomnap az emberért van. De mi gyakran visszaélünk az élettel. Áldás a hetedik nap. Jobban megy a munka az erdőn a favágónak, ha gyakran megáll, és megfeni egy kicsit a fejszéjét…
Minden hetediken vár ránk az Úr. A hetedik napok ünnepek. Az élet kiemelése a szürkeségből, izzadságból. Terápia. Hogy hosszú ideig élj… Hogy ne éljen fel az élet téged, hogy ne éljen vissza senki azzal, amit kapott. Akinek nincsenek ünnepei, nyugalomnapjai, annak hétköznapjai sincsenek. Annak nincs szusszanás, fellélegzés, feltöltekezés.
Ritmusa van az életnek. Hat nap munka – egy nap pihenés. Érzitek a lüktetést? A rendet, a harmóniát… Munka és pihenés, munka és pihenés – olyan, mint egy hatalmas szívverés.
„Így született meg a hetedik nappal a kozmosz szívverése. Nemcsak a nyílt isteni parancs, hanem a testünkbe írt természet is úgy kívánja, hogy e napra lerakjuk szerszámainkat. A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének ’neszét’. A hétköznapok fáradságos munkájának a hetedik nap kell, hogy szépséget és értelmet, örök érvényt adjon. Heti munkánkat, bármilyen szerény is az, próbáljuk elhelyezni, beilleszteni az Atya munkájába, cselekvő szeretetébe.” (Pilinszky János).
Add oda az Istennek ami az Istené – napjaidból minden hetediket. Szenteld meg a hetedik napot, hogy a hetedik nap szenteljen meg téged.

TISZTELET – ÖTÖDIK PARANCSOLAT 2Móz. 20, 1 és 12 (L: Ef. 6, 1-4 és 10-20 és 24)

Tisztelhető-e a tiszteletre nem méltó szülő? – kérdezhetné tiszteletlenül valaki. Csakhogy az ötödikben nincs függvénye, nincs feltétele a tiszteletnek. Mindenkinek szólnak ezek a szavak – hiszen nincs mindenkinek gyereke, viszont mindenkinek van (volt) atyja meg anyja. És nemcsak a fiaknak mondja az Úr, akiknek vannak szüleik. Azoknak is szól az ötödik parancsolat, akiknek a szüleik már nem élnek. Azokra úgy, hogy meg kell tanítaniuk erre gyermekeiket.
Visszahat ez a parancsolat – a gyerekekre majd akkor, amikor szülőkké válnak. Hosszú láncolat ez – ha a gyermek nem tiszteli a szüleit, azért a szülő is hibás!
Mit lát a gyermek? Látta-e tiszteletünket szüleink felé és Isten felé?
Jutott-e eszedbe, vajon miért nem így parancsolta Isten: Szeresd atyádat és anyádat?! Márpedig a szeretet nagyobb. Jézus mindig erre tanított.
Kiderült, hogy az árva gyermekek szeretik soha nem látott szüleiket! Azok is, akik tudják, hogy őt elhagyták, eldobták maguktól. Még akkor is, ha tudatában vannak annak, hogy a szülők hanyag, züllött emberek! Döbbenet volt, amikor az árvaházi gyerekeket vittük a játszótérre, amikor még mi magunk is jóformán gyerekek voltunk, és megkérdeztük tőlük, hogy szeretnék-e ismerni a szüleiket, azt felelték, ez a legnagyobb vágyuk, hogy egyszer majd felkutassák őket. Mert szeretik a gyermeküket elhagyó szülőket! Az sem baj, ha koldusok.
Isten nem kell kérje, hogy szeressük szüleinket. Mert így vagy úgy szeretjük őket. Nem szeretetet kér Isten. Mert tudja, hogy a gyerek, aki tiszteli szülőjét, azt a gyermeket szülei is tisztelik, noha nem mindig olyan az a gyerek, amilyennek látni szeretnénk. Olyan ez, mint az áldás, amely visszaszáll.
Adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek. Adjátok meg, ami a szülőé, a szülőnek. Mert jár neki a tisztelet. Nem kérdés, hogy megérdemli-e a szülő. Mert valójában nem (csak) a szülőnek szól a tisztelet – az Istennek címzett tisztelet van abban, ahogy apánkat és anyánkat tiszteljük.
Szinte azt kéri az Úr a fiaktól: értsd meg, fogadd el, hallgasd meg szüleidet. Egy kicsit éld át, helyezd magad a helyzetükbe. Ne mondj ellen nekik, ne élj vissza a szeretetükkel. Ne fordulj ellenük, ne használd ki őket, ne hagyd cserben, ne tagadd meg, ne szégyelld őket, még ha oly elesettek is.
Az a legfontosabb ebben a parancsolatban, hogy eljuss arra a felismerésre, hogy a mi igazi szülőnk az Úr, aki a parancsolatokat adja. A földi szülőket adta úgy, mint gondoskodását. Az életet adta nekünk általuk. S mellé egy nagy ígéretet: hogy hosszú ideig élsz azon a földön… Nem is annyira mennyiségileg, inkább minőségileg. Mert ez a lényeg. Tiszteld szüleidet – amíg teheted, amíg élnek. Nem fogod tudni jóvátenni ezt a mulasztást, hogy nem kérdezted meg öreg édesanyádat, hogy mire van szüksége, mi a bánata, mit tehetsz érte.
Kiváltság a szülőség. Feladat, hivatás. De a gyermekség is az. Művészet. Beszélni tanítás, egymásra utaltság. Szüleid kezével fogott kézen és vezetett téged Teremtőd. Általuk szeretett, gondoskodott rólad. Tiszteld atyádban és anyádban Teremtődet! Aki nem tudja szüleit tisztelni, az Istent sem tiszteli. Az életláncolatban a tisztelet az összekötő kapocs.
Isten ismeri természetünket és védi a szülőt a gyermekkel szemben. Azt akarja, hogy a családok békessége megmaradjon. A tisztelet engedelmesség is az Úrnak.
Antal János egykori erdélyi református püspök és királyi tanácsos, aki Oláhdellőn született (1767-1854) híres volt arról, hogy tanulatlan édesapját mindig a legelőkelőbb vendégek elé, az asztalfőre ültette. Sugárzott Antal Jánosból a szülőtisztelet. Tisztelte apjában az Urat.
Előbb mi tisztelünk, később minket tisztelnek. Egymás lábnyomaiba lépünk.
Tiszteld szülődet, tiszteld gyermekedet. Tiszteld bennük Istenedet, aki tiszteletet kér tőled! „Micsoda szeretet van abban, hogy a mi hitünk középpontjában egy Atya áll!” (Joó Sándor). Isten nemcsak Urunk, hanem a mi Atyánk akar lenni!
„Hallgass apádra, ő nemzett téged, és ne vesd meg anyádat, ha megöregszik!” (Péld. 23,22).

ÉLETMENTÉS – HATODIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 13 + Mt. 5,21-22

Ennyit hallottak Izráel fiai a hatodik parancsolatban, hogy „ne ölj”. Nem kaptak hozzá magyarázatot. Jézus magyarázatára még sokat kellett várni.
Tudom, hogy nincsenek itt köztünk gyilkosok. Mégis szól hozzánk a hatodik parancsolat, a Hegyi Beszédből megértjük, miért. Az ölés szavakat is jelent. Aki bolondot kiabál másra, az ugyanoda kerül, mint aki valósággal gyilkolt. Ezt a két bűnt Jézus egyenlővé teszi. Káin tette óta, az első gyilkosság óta fél az ember. Most már nemcsak az Isten haragjától, hanem embertársától is. Azóta veszély az ember a másik ember számára.
Isten védi az életet. A hatodik parancsolat életmentés.
A háborúk is erről szólnak, hogy egymással szemben állnak olyan emberek, akik sohasem látták egymást. És az a kérdés, hogy kinek sikerül a másikat hamarabb kilőnie. Próbálják egymást megölni már csak azért is, mert ha nem sikerül, akkor őt ölik meg. „Ölök, hogy éljek, élek, hogy öljek” – ismételgeti ezt a döbbenetes, véres mondatot egy bakanótában Hobó. Ha nem a harcmezőn lennének, talán még barátok is lehetnének.
Tudta ezt az Isten, és védi az életet. Nemcsak tőled védi a világot, hanem téged is a világtól. Egymást öljük, ha nem egymással tudunk élni. Ha tönkretesszük az egészségünket, ha elpazaroljuk, ha túlhajszoljuk magunkat, ha megtelünk stresszel, idegeskedéssel, az öngyilkosság! Az abortusz is gyilkosság. Születés előtti halál.
Mennyi következménye van annak, hogy nem tartottuk meg a hatodik parancsolatot! Tiszteld az életet. Képes vagyok a gyilkosságra, ezért kell hallanom a „ne ölj”-t. Mert a gyilkosság kezdete az irigység, a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy. A vita, a házastársak veszekedése bizony a békesség öldöklése. És saját maguké. Életpazarlás. Sajnos sokunkban van ezekből. Isten védi az életünket, mert fontosak vagyunk neki, terve van velünk. Nem vagyunk mi magunkéi. Ne ölj, szeress! Az élet szent. Egyszeri. Csoda.

TŰZ – HETEDIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 14 + Mt. 5,27-28 (L: Jn. 8,1-11)

„A világ a szerelem őrületében született” – mondja Simone Weil.
Szent tűz ez a mi életünkben is, ha a helyén van. Kopár és sivár lenne az élet e nélkül a tűz nélkül. Isten teremtette a szerelmet is, egymásnak is ő teremtett minket. Mennyi visszaélést látok a szenvedéllyel! Boldogságunkat is jelenti, és boldogtalanságunkat is – ugyanaz a tűz. Melegít vagy éget. Gyönyör vagy kín. Hatványra emeli az életet vagy tönkretesz.
Egy csodálatos kapcsolatot tükröz – „becsesnek tartalak téged, mivel szeretlek” (Ézs. 43,4). Ez az igazi szerelem, az Istené, ahogyan gyönyörködik az ő Egyszülöttjében.
Anyák napján kérdezte meg a tíz éves lányom: miért szeretsz engem, édesanya?
Mert az enyém vagy. Nem szépségünk, nem kedvességünk miatt szeret minket a mi Atyánk, hanem azért, mert az övéi vagyunk. Igaz szerelemmel szeret minket. És „igazi szerelemre csak a tiszta szív képes” (Pilinszky János).
Ne paráználkodj – hallottuk a parancsolatot. Azért nem a paráznaságról beszéltem, hanem a szerelemről, mert az igazi szerelem a mentőöv a paráznaság ellen. A hetedik parancsolat a hűség parancsolata. Ha nem tiltásként, hanem óvásként mondaná Isten ugyanezt, akkor valahogy így szólna a hetedik parancsolat: légy hű. Mert a társhoz való hűség az Úrhoz való hűséget is jelenti. Isten gyönyörűnek teremtette meg a szerelmet, a házasságot, szükségünk van a legbensőségesebb kapcsolatra, egy valakire, aki szövetségesünk, akiben megbízhatunk, aki a felelősségünkké váljon, akinek a boldogságát jelentsük. Csakhogy nagyon gyakran fordul visszájára ez a meghittség, ez a bensőségesség. Fáj Istennek látni, amint házastársak elhidegülnek, rosszul élnek, nem őrzik a lángot, a kincset. Hűtlenekké válnak. Meg kellene tanulnunk őszinte szívvel, jól választani, keresni azt a valakit, amíg megtaláljuk, és nem fáradni bele. Hogy aztán ne kelljen évtizedeken át tűrni azt a valakit, aki nem társunk, aki nem ért meg, aki nem lehet velünk boldog, sem mi ővele. És máris itt a hűtlenség. Szenvedéssel és lelkifurdalással, végül rengeteg sok válással. Nem jól van ez így. Nem ez volt Isten terve velünk.
De ismer minket a mi Urunk, és védi a családot a házaspárral szemben. Védi a gyermekeket, a rendet, az erkölcsöt. Ezt látja ez a bűnös nő is a Jézus szemében. És azt, hogy hűséget kér a hűtlenektől is. Áldott legyen az Úr, hogy irgalma akkora, hogy nem tudunk olyan gyorsan bocsánatot kérni, hogy megelőzzük őt a megbocsátásban.

INKÁBB ADJ! – NYOLCADIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 15 + Mt. 6,24

„A tolvaj: titokban harácsol földi javakat. Az irgalmas: titokban osztja meg sajátját másokkal. A tolvaj: a kapzsiság bűnébe vakult ember legtisztább típusa. Az irgalmas: az evangéliumi életforma legszebb földi megvalósítója. Egyedül ők, az irgalmasok értik meg a világot, s benne a földi javak szerepét. Egyedül ők tudják helyreállítani a szétzilált értékrendet, az életbe vetett mélységes bizalmat, a felebarát méltóságát, s a valóság Isten szívéig nyúló realitását, mélységes komolyságát.” (Pilinszky János).
Mi is az igazi érték az életben? – talán gyakran gondolkodtok ti is velem együtt ezen. Azok, akik tudják a választ, nem értik a kérdést.
A legtisztábban akkor látjuk a végső választ, ha az élet vége felől próbáljuk értelmezni a kérdést. Az igazi érték a te életedben az, ami nélkül nem halhatsz meg békességgel, és ami nélkül élned sem érdemes. Akkor fogod érezni, hogy mi volt fontos, amikor visszafele nézel az életedre – abból fogod látni, ami megmaradt. Lehet, hogy volt már sok eltelt pillanat, ami kitöltötte az életünket, de azoknak nem volt különösebb jelentősége. Viszont ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor megkérte kedvese kezét?! Vagy amikor megszületett az első gyermeke…
Egészen nyilvánvaló, hogy Istennél van egy értékrend. És az, sajnos, csak ritkán esik egybe a saját értékrendünkkel. Nagyon ügyesen küzdünk, jól haladunk, csakhogy későn vesszük észre, hogy rossz irányba mentünk. Hogy mindig Jézusnak van igaza.
A legnagyobb baj nem is az, hogy helytelen az értékrendünk, hanem az, hogy azon nincs áldás. Elpazarolt, elkótyavetyélt idő életünk (nagy)része. Meg fáradság. Közben lopjuk az Istent… Ez lopás, mert az időnk nem a miénk, nem vagyunk mi magunkéi.
Mintha tolvajnak nézne minket Isten emiatt a parancsolat miatt. Még inkább sértve érezhették magukat azok, akiknek Jézus megismétli ezt a gondolatot – miközben a világ mezítlábas szegényei hallgatják őt. Mit is lophatnának egymástól?
Éppen mert nagyon rövid és tömör a nyolcadik, és mert nincs körvonalazva, hogy mire érti Isten a tiltást – nagyon tág a gondolat, és a felszólításba nagyon sok minden belefér. Az is lopás, amikor nem adod meg, amivel tartozol. Gyermekednek igenis tartozol türelemmel, és mindenkinek tartozol az őszinteséggel. Tartozol Istennek egy élettel. Van-e valamid, amit ne kaptál volna?
Nem elég, hogy nem lopsz. Nem elég, hogy nem kell neked, ami a másé. A börtönben gyakran megtörtént, hogy annak, akin a cellatársak látták az elgyengülés, a betegség jeleit, a tányérjára loptak saját szűkös kenyéradagjukból. Életeket mentett meg az a néhány falat száraz kenyér.
A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. A javak vannak az emberért, és nem az ember a javakért. A halálos ágyon nyer sújt minden perc, minden kincs – és ugyanott veszíti el csillogását a gazdagság.
Ha nem akarjátok adni magatokat – üzeni az Úr -, hát akkor adom én magamat. Ennél többet nem adhatok.

INKÁBB HALLGASS! – KILENCEDIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 16 + Mt. 15,10-11 (L: Jak. 3,1-12)

Az igazság védelme a kilencedik. Azé az igazságé, amely bujdosó, kitagadott mostoha ezen a földön. Nincs igazad – mondhatom, mielőtt bármit is szólnál. Csak egynek volt igaza, és őt megfeszítették. Az igazságot kihalás fenyegeti. Igen ritka faj.
Ne hazudj! – mondja Isten. Még az sem elég, ha hallgatsz, ha elhallgatod az igazságot, de legalább ne legyél megítélhető. Legalább hallgass. Ne öljenek, ne tegyék tönkre a békességet szavaid. Ne túlozz, ne fecsegj, ne csavard el a szavakat, ne légy senkinek hamis tanúja! Minden szóval el kell számolnod. Minden szó felelősség.
Ez egyik alapvető eltérés köztünk és képmásunk, az Isten között, hogy Isten nem ember, hogy hazudjon. Ezért hihetünk benne, és bízhatunk feltételek nélkül.
Szavaid gyógyítsanak, üzenjenek jóindulatot, és ne sebezzenek. Ne ölj lelkeket beszéddel, inkább maradj néma. Ne rágalmazz, ne beszélj meggondolatlanul, ne legyen kés a nyelved. Ne pletykálj. Jobb, ha hallgatsz. Még azzal se bántsd a másikat, hogy igazat mondasz.
Jézus perében az, amiből vádat csináltak, mind igaz volt. Jézus valóban azt mondta, hogy lerombolja a templomot és három nap alatt felépíti azt. Csakhogy szavait elcsavarták, önkényesen értelmezték, ellene fordították. Szavait váddá lényegítették. Így lett igaztalan, amit mondtak ellene.
Legalább magunknak ne hazudnánk, magunkat ne ámítanánk, legalább önmagunkkal lennénk őszinték. Ne gondold, hogy a szavak kisebbek a tetteknél. Istennek szavai is tettek. A szavak teremtenek. Istennek fájnak a hazugságaink. Milyen könnyű rosszat mondani valakiről, és milyen nehezünkre esik a szeretet, az, hogy eleve jót feltételezzünk egymásról. Mintha mi kisebbek lennénk, ha valakiről valami nagyobbat mondunk. Szeresd az embert és akkor nem ártasz neki. Komoly gond a mai világban az, hogy nem bíznak egymásban az emberek. Talán amiatt, hogy sokszor csalódtak, de ami még szomorúbb: nem bízik szülő a gyermekében, gyermek a szülőben, a házastársak egymásban.
Isten védi tőlünk az emberek becsületét, mert az éppen olyan szent és fontos, mint a te becsületed. Saját szavaink ítélnek meg minket. Azok, amelyeket úgy ejtünk ki, hogy nem vesszük figyelembe, hogy a mennyben is hallják azokat…
„Minden bűn zavart szül, de a hazugság egyenesen a zavarkeltés bűne. A hazugság nem elég, hogy vétek, de egyenesen az a fajta bűn, mely tájékozódásunkat kuszálja össze. Az igazság sose lehet türelmetlen vagy támadó, és sose irányulhat senki ellen. Az igazság sorsa fölött maga Isten virraszt”. (Pilinszky János).
Köztes megoldás az, hogy inkább hallgatsz. Hallgasd el a bántást, ne ejtsd ki a rágalmat. Ne engedd a haragodat beszélni. De a bátorító, békességes szavakat ne hallgasd el! Más lesz így a világ. Esetleg a szemeid lesznek másak, amellyel a világot nézed. Ne légy mások hamis tanúja – azaz legyél mindenki jóakarója.

KÍVÁND, AMI A TIED – TÍZEDIK PARANCSOLAT 2Móz. 20,1 és 17 + Jer. 17,9-10 (L: Mk. 7,14-23)

Elég nagy bajban vagyunk ezzel az utolsó régi parancsolattal – az új az, hogy egymást szeressétek, ahogy én (Jézus) szerettelek titeket. A gond az, hogy nagyon sok kívánni való van ezen a világon, ami többnyire másoknak adatott meg. Így tehát lépten-nyomon életbe lép ez a parancsolat. Jeremiás is, a parancsolat is egy alapos szív-vizsgálatról beszél. Oda fogunk most leereszkedni, ahol az érzések, a vágyak fogannak, a lelkünk legmélyéig. Le egészen önmagunkig.
Miért engedjük, hogy boldogtalanokká tegyen minket az, ami nincs, miközben lehetnénk boldogok azzal, amink van?! Miért nem kívánjuk azt, ami a miénk?!
Éppen annyiféle boldogság van, ahány ember él ezen a földön – és mindenkinek mást fed ez a szó. A keleti filozófia tudja egyik útját a boldogság megtalálásának, azt mondja: szelídítsd meg a vágyaidat és boldog leszel.
Mindig ezzel volt baj, hogy az ember kívánta azt, ami nem lehet az övé. Hiába tudjuk, hogy a gazdagság nem egyenesen aránylik a boldogsághoz… Vagyis nem az a boldogabb, aki többet tudhat a magáénak. Hiába tudjuk, hogy az a boldogabb, akinek a kevesebb is elég. Ha gazdagodsz, nem a boldogságérzeted lesz nagyobb, esetleg a kényelmed, meg a veszteségtől való félelmed. A boldogság inkább hasonlít egy félénk kis állatra – ha nem hajkurászod, magától közeledik hozzád. Lépj ki ebből a hajszából!
Nem ellenünk szól ez a parancsolat, hanem értünk. Jól tudja a mi Teremtőnk, micsoda boldogtalanság, nyomorúság annak kívánása, ami nem a miénk, s nem is lesz az. Amit többre becsülünk mindenünknél, amit most birtokolunk. „Ádám egy fától, amely nem volt az övé, nem látta a Paradicsomot, amely az övé volt” – mondja frappánsan Joó Sándor. Nem másnak ártunk a kívánással, hanem elsősorban magunknak.
A gond nem is annyira a kívánás, hanem az, hogy nem állunk meg ezen a ponton, mindenki igyekszik kitölteni az űrt. És „a kívánság megfoganván bűnt szül” (Jak.). Úgy mondtam, hogy elég nagy a gondunk ezzel a parancsolattal. Mert ha valahogy megálltunk az előbbi kilenc határkőnél, akkor ez a tízedik utolsó erődet, akaratodat is feltételezi. Senki nem mondhatja, hogy ő feddhetetlen. Olyan ez, mintha sarokba szorítanának, és csak egyetlen lehetőség marad: a kegyelem. „ Isten az emberi lélek legrejtettebb homályába hatol le, ahol a vágyak születnek… Ne kívánd!... A tízedik parancsolat: a hamis vágyak orvossága és a felebaráti szeretet próbája. Le kell mondanunk a görcsösen szorongatott részről, hogy ölünkbe hulljon az egész. Ez a keskeny út, és ezt az utat senki sem teheti meg kerülő úton” – mondja Pilinszky János.
Volt szó szavakról, tiszteletről, most pedig a lelkiekről hallunk. Küzdj vágyaid ellen, magad ellen, irigykedésed ellen! Kiálts saját magad ellenében! Sokba kerül a kívánság. Próbáld kívánni azt, ami a tied, hogy miközben egyre több után törekszel, el ne veszítsd azt, amid van, azt, aki vagy.

Ámen.