„Az Úr csodásan működik”


1987-ben nyugdíjaztak. 55 éves voltam, kertészmérnök. Úgy éreztem, hogy még tudnék dolgozni, de nem volt hol. Az építőipart „leépítették”, akkor nem volt ez a szakma keresett.
Mit tegyek, mi lesz velem? Istentől kértem útmutatást. Az én Uram válaszolt: „hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2, 9).
Hol, hogyan, kinek? – kérdeztem tovább. S akkor beindult Pécsen a református hitoktató képzés. Jelnek vettem, és elvégeztem. Így azután hittant tanítottam 3 általános iskolában (Bánky, Tiborc, Pázmány u.-i). Sok örömmel és vesződséggel járó feladat volt ez. Azt tűztem ki célul, hogy a gyerekek megismerjék az élő Úr Jézust, hogy a konfirmációhoz érkezve vallást tehessenek róla. Hálát adtam Istennek, amikor a fogadalomtételnél viszontláttam őket. Voltak gyerekek, akik elmaradtak, hiába hívtam őket, hiába mentem utánuk. Nem maradt más eszközöm, „csak” az értük szóló ima. Az én Uram engedte, hogy meglássam, meghallgatja, és véghezviszi nélkülem is, amit elkezdett.
Marika 5.-esként maradt el a hittanórákról. Mindig volt fontosabb elfoglaltsága, hiába hívtam. Szomorúan imádkoztam érte: „Uram, nem voltam jó pásztora”. Aztán szem elől vesztettem. Négy év után találkoztunk „véletlenül” össze. Boldogan számolt be arról, hogy most már ő az Úrhoz tartozik, vallást tett Róla, fogadalmat tett, konfirmált, és a Református Gimnáziumban tanul. Boldogan adtam hálát én is azért Istennek, amit engedett meglátni az Ő munkájából. A tanító tanít, de a lélekben az Úr végzi el a befogadást, a megtérést.


„Az Úr csodásan működik
De útja rejtve van!”


Pécs, 2007. június 10.

Antal Zoltánné



Hálaadás


Boldog vagyok, hogy ezekkel a sorokkal hálát adhatok az ÚRnak, az én Őriző Pásztoromnak. Övé legyen a hatalom és a dicsőség mindenkor!
Még fiatalasszony koromban kijelentettem: „…De én és az én házam az URat szolgáljuk!” (Józs 24,15). A szolgálatról mindig az ÚR gondoskodott, akárhová kerültünk, mert sok helyen laktunk. Amikor Pécsre kerültünk, a gyülekezet női bibliakörének asszonyai úrihímzéses templomi garnitúrát készítettek. Én is részt vettem benne. De, azért, mert eddig olyan szolgálatokat bízott rám az ÚR, amit teljesebbnek éreztem, azt mondtam, hogy nem csinálom tovább a kézimunkát. Csak kevesen hímeztünk, ezért azt a választ kaptam. „Ezt nem teheted”! – nincs más, aki csinálja helyetted! Egy közösségi imádság alkalmával én mégis lemondtam a kézimunkáról, amit pedig nagyon szerettem csinálni. Aztán mégis visszavontam ezt az ÚRnak tett ígéretemet, azt mondva: „A templomi munkáról nem mondok le!” Ezt a visszavonást bűnnek tartottam az ÚR előtt. A garnitúra elkészülte után a könyvjelzők hímzésével ajándékozott meg az én URam. Nagyon örültem ennek a szolgálatnak, mert így az Igét adhattam tovább. Ez maradt azután szolgálatom egyik része egészen öreg koromig, ami az asszonykört anyagilag is segítette.
Hálával írom ezeket a sorokat, arról téve bizonyságot, hogy nekünk olyan URunk van, aki még a bűnünket is jóra fordítja.



Pécs, 2007. június 17.

Tóth Miklósné