Életveszélyben ¬– Az ÚR kegyelmében

Életem egy részében nem voltam hívő ember. Az ÚR azonban már akkor is mellettem volt, amikor én még nem tértem meg hozzá. Miután megházasodtam, a feleségem hívő asszonyként mellettem állt és az ÚR rajta keresztül indított el ISTEN országa felé. Később az ÚR megmutatta, hogy milyen hatalmas csodákat cselekedett az én életemben már a megtérésem előtt is. Azóta még inkább megtapasztaltam az ÚR mérhetetlen szeretetét irántam és a szeretteim iránt.
Az életveszélyek engem már elég korán meglátogattak. Apámnak nem volt munkája. Én harmadik gyermeknek születtem. A szülésznő azt javasolta az anyámnak, hogy ő úgy intézi, hogy én halva szülessek. Egy kis sírral több lett volna a temetőben. De a jó ISTEN már akkor is mellettem volt, Ő nem így akarta, Édesanyám száján és akaratán keresztül megmentett. Becsületem arra kötelez, hogy Őt örökké szeressem, imádjam, Övé legyek egész életemben. Ehhez még most is az Ő segítségét kérem.
Körülbelül három éves koromban az úttesten kóvályogtam, amikor egy kerékpáros keresztül ment rajtam. ISTENünk is ott volt, így nem haltam meg, és nyomorék sem lettem. A jó ISTEN már akkor is gondot viselt rám. Örökké áldassék szent neve.
Nyolc éves lehettem, amikor elszöktem hazulról és a közelünkben lévő horkó partján lévő fára másztam mogyorót lopni. Javában „dolgoztam”, amikor jött a gazda. – Ide a mogyorót! – mondta. Rémületemben leugrottam a fáról a mélységbe. Három hónapig feküdtem. Orvos nem látott, de a legfőbb orvos meggyógyított. Mindenkor áldás szálljon érte Rá.
Tíz éves lehettem, amikor egy fej nagyságú disznóhólyagban bízva a közeli halastóhoz indultam barátaimmal fürödni. Isteni segítségre akkor még nem is gondoltam, csak a hólyagban bíztam. Rosszul tettem. A halastó egyik felét mi uraltuk, pajkos gyermekek, csúnya szavakkal illetve egymást, és persze egymás anyját is. A tó másik felét egy csónakos birtokolta, aki nagyon lenézhetett bennünket a rosszalkodásunk miatt. Egyszer se jött a közelünkbe.
Én a hólyagot a nadrágszíjamra kötözgettem, aztán bele a mély vízbe. Boldog voltam, hogy a víz szintje fölött lovagolhattam. Kb. egy másfél óra múlva észrevettem, hogy a hólyag tőlem távol lebeg a víz fölött, és én süllyedek, egyre lejjebb. (A hólyag bevezető kőkemény száraz szárát a víz meglágyította, és így ki tudott a hurokból csúszni). Megéreztem, hogy itt a halál.
Csapkodtam a vizet mindig lejjebb és lejjebb kerülve, de a jó ISTEN most is velem volt: a csónakos az evezőjét nyújtotta nekem. A jó ISTEN küldte őt, áldassék érte!
Körülbelül 17 éves koromban a két tehenünkkel szántottam, vetettem. Ezek, ha nem volt munka, kijártak a legelőre. Éppen szántani mentem velük – eke, taliga, borona a szekéren, – amikor az utam a legelő mellett vezetett el, és a bejárathoz érve a tehenek befordultak a legelőre, teljes vágtában. A szekér és a rajtalevők, így én is, szinte ugráltunk a nagy sebesség és a talaj egyenetlensége miatt. Itt ugyanis kocsi még nem járt. A szekér egyszer csak felborult, én messze elrepültem, de állíthatom, hogy a sok tövis között a jó ISTENünk karjába estem. Szent neve örökké dicsőíttessék érte!
Talán még ugyanebben az évben eldőltem egy gabonás kocsival. Tizenhét kereszt, azaz, 17x17 kéve volt rajta, s én annak a tetején ültem. A völgy felé menve nagyot repültem, és ismét az ÚR karjaiban kötöttem ki. Ó míly áldás ez az ÚRtól! Örök áldás szálljon Reá!
20 éves lehettem, amikor egy szódavíztöltő üzemben dolgoztam Egy üveg szétdurrant, szétvágott még tizenötöt. Rengeteg üvegszilánk repült szét. A Jó ISTEN, mintha csak mellettem állt volna, eltakart a szilánkok elől. Ő mindig megvédett. Örök szeretetem Neki érte!
10 tonna teherbírású gépen dolgoztam. A dömper a kotrógép háta mögött már félig meg volt rakva. Egy kősziklát kellett neki kifordítani a helyéből, ezért hátrébb jött. A kezelő megfeledkezett arról, hogy én a háta mögött vagyok. A 800 q-ás gép törte, zúzta az enyémet. Recsegett, ropogott ott minden. Én a fülkében üvöltöttem rémülten, a haláltól félve. A kotró emelgette, tolta, zúzta a gépemet. – ISTEN veled élet – gondoltam. Mást nem tehettem, behúzódtam a sarokba. Egyik nyomás a másikat érte. Ezt már az én URam is megsokallta, közbelépett. Ő mentett meg! Örök hála, örök köszönet Neki!
1945, május 1. hajnalán meggondolatlan tettemmel ismét halálos veszélynek tettem ki magam. Éjjel 4 májusfát állítottunk fel a falunkban a lányos-házak elé. Miután végeztünk, így szóltam a barátaimhoz: – Gyertek, mutatok valamit. – Volt egy talált kézigránátom, amit fel akartam robbantani. Amikor kihúztam a biztosítékot, az egy nagyot pattant. Én azt hittem, hogy azonnal robban is. A gránátot eldobtam jobbra, és én elvágódtam balra. Tőlem 2 méternyire robbant, de az én URam is mellettem volt. A megmentőm, a mindenkori Gondviselőm is velem volt és vigyázott rám. A Hozzá fűződő szeretetem soha el nem fogy.
1954-ben a szülőházamat bontottam. A falát kívülről vermelő kapával meglazítottam. Már kb. 3 méterre bent voltam a fal mellett, és nem is gondoltam, hogy a fal már dőlni is fog. Mintha engem valaki kiemelt volna onnan, és a pillanat töredéke alatt beomlott a fal mintegy 20 m hosszan, három combvastagságú szilvafát kidöntve és maga alá temetve. Hála az én jó ATYÁmnak, hogy ebből a halálból is kiemelt engem. Áldassék az Ő szent neve érte.
1955. áprilisában Lellén megfürödtem a Balatonban. Nagyon hideg volt a víz. Már tudtam úszni, de éreztem, hogy zsibbadoznak a lábaim. Messze bent voltam már, ezért visszafordultam, de az erőm egyre fogyott. Keményen küzdöttem az életemért. Már-már feladtam, de eszembe jutott, hogy otthon éppen búcsú van. Mi lesz, ha éppen most a halálhíremet hallják az én drága szüleim? Nem, nem, nem adom fel – gondoltam. Küzdeni fogok az utolsó leheletemig is. A lábam ujja egyszer csak elérte a feneket. Karjaim lehanyatlottak, de a tenyeremmel még lapátolgattam a vizet. Az én drága jó ATYÁm nem engedte, hogy ott pusztuljak. Mindig szeretettel gondolok érte Rá.
1956-ban Pécsen, a Rákóczi úton belebotlottam egy viharosan fenyegető tömegbe. Egy egyenruhás gépkocsivezető elgázolt egy gyalogost, aki ott feküdt az úton. Én is egyenruhában menő gyalogos voltam, és a tömeg csak egy ilyen valakit várt, hogy agyonverhesse. A tömeg körülfogott, menekülés nem volt. Nekem estek, az első hatalmas ütést megkaptam a fejemre, amikor megérkeztek a rendőrök. Az ÚR őket küldte a megmentésemre, örökké áldassék érte.
Később a Pécsi Szénbányászati Tröszt külfejtési üzemébe kerültem dömper-vezetőnek. Egy alkalommal nagy sebességgel tolattam, amikor észrevettem, hogy nem fog a fék. A hányó széle már csak 5-6 m, 1-2 másodperc. A Jó ISTENünk megadta a megoldást. A hányó szélén, a kb. 20 m mély gödör előtt a szállítmányt magam mögé öntöttem. A fele ugyan lefolyt, de a másik fele meg tudott állítani. Itt is velem volt a mi ISTENünk, hála Neki érte!
1960-ban a hegybontó kotrógép már a levegőben tartott egy 15-20q sziklát, hogy a puttonyomba tegye. Alá álltam, s már ugrottam is le. Mögöttem egy nagy csattanás, a gép a sziklát oda ejtette le, ahol az előbb ültem. Összetört ott minden. A dömperemet 2 keréken vontatva kellett a műhelybe húzatni. A leesett szikla mögöttem kb. fél méterre állt meg. Köszönöm ISTENnek, hogy itt is velem volt.
1965-ben tológépen dolgoztam a hányón éjjel. Munkámat végezve kiálltam a hányó szélére s nézegettem onnan le, a kb. 40 m mély gödörbe. Elaludtam. A motor járt. Egyszer csak elindult velem a gép a mélység felé. Felébredtem. Talán csak 1 m volt vissza, így tehát nem zuhantam le. A két nyomólap egyik tengelye eltört, ill. megtört, így kb. 1/4, vagy 1/8 részben átvette a forgást a másik lap, s lassan elindultam a halál felé. De Aki mindig velem volt, most sem hagyott el. Örök hála Neki!
1974 telén történt. Keskeny, nagyon meredek út vezetett a kotróhoz. Menet közben éreztem az égett gumiszagot, de a közelben a fuvarosok a tönkrement gumicsöveket tüzelték, ezért nem néztem meg jobban a gépemet. Kár volt. A levegőt termelő kompresszor ékszíja égett, szakadt el. Lefelé menet nem volt fék. A partnak kellett a dömpert kormányoznom. A Jó ISTEN vigyázott rám. Örök szeretetem szálljon Hozzá.
A vasasi gödröt már rég kitermeltük, 15-20 m víztömeg állt benne, ebben gyönyörködtem. Éjjel volt. A gödör partján a kotró odahordott szenet rakott. Vártam, hogy mikor tolathatok fel. Amint fölnéztem, láttam, hogy a megrakott dömper vezető nélkül jön lefelé, azaz felém. Éppen csak elfért volna mögöttem, de az csak felém tartott. Átugrottam a régi gödör belső partjára, és megkapaszkodtam, hogy le ne csússzak a kb. 70 m mélyben alattam levő víztömegbe. Előttem is, a hátam mögött is a halál. Vártam a nagy csattanást, és azt, hogy a két dömper fölöttem, velem együtt repül a mély vízbe. Csodák csodája, ez elmaradt. Azt a másik dömpert „Valaki” elvezette mögöttem. Örök dicsőség szálljon Rá.
Délutános szolgálatban Pécsbányán lánctalpas tológépen dolgoztam. 9 óra tájban üzentek, hogy egy kotró beállt. Mert fölötte a parton van egy 200q körüli szikla, azt el kell onnan tolnom. De nem mondták, hogy kötelet is vigyek, mert nem tolni, hanem húzni kell. Felmentem. Egy kotró lent a mélyben dolgozott, a másiknak meg nékem kell szabad terepet biztosítani. Pont a part szélén volt a kő, alatta kb. 60 m-rel lejjebb hordták az anyagot a dömperek. Az úton jöttek-mentek a dömperek. Alatta baloldalt, 10 m-rel lejjebb a másik kotrógép állt. Nem volt helyem. Próbálgattam elterelő mozdulatokkal a gödörtől, az alatta lévő úttól cm-ként eltávolítani. Eközben egyszer csak mi történt? A hatalmas szikla legurult a gödörbe. Jaj Istenem, mit tettem? Hatalmas koppanások s egyszerre 5 ember rémült üvöltését hallom. No most végem. Megrémültem. Lelkemre mondom, eszemet vesztettem. Mit csináltam, hány embert öltem meg, hány gépet zúztam szét? Ez foglalkoztatott. Kiugrottam a gépből, és ahol nem volt olyan meredek a part, levetettem a mélybe magamat. Nekem már mindegy, hogy leérek-e? Jobb is lenne nem leérni. Mi jó van ott a számomra? Mit látok majd, halottakat? És megjönnek majd a rendőrök is. Jaj csak azt ne!!! Legjobb lenne nekiütköznöm egy sziklának. Vagy ha egy hegyes kő fölnyársalna. Ennél jobb nem is lenne. Pedig volt jobb is. De én már lemondtam az életről. Jobb lenne egy szép halál, mint egy rab élet. Csúsztam lefelé a mélybe csüggedten megtörten, de mintha valaki irányított volna. Ott még sem ember sem állat nem járt. Hamar leértem. Mit látok? A veszélyeztetett 5 ember él. A dömpereik épségben. A szikla egy füstölgő tűzhely közepében áll. Az emberek egy másik tűz körül állnak. A kotrógép áll. A kőszikla, a dömperek mögött a szűk úton, szépen elhaladt kárt nem téve, és a már elhagyott tűzhely közepében állt meg. Ha a kotró leáll, a dömperesek a tűz körül helyezkednek el, legtöbbször ott fekszenek. Ha a tüzet valamilyen sugallatra nem helyezik át az öt ember közül kettő biztosan meghalt volna. Ha a kotró le nem áll, a közlekedő dömperekből egyet, kettőt is agyonlapíthatott volna a vezetőjével együtt. Összeszámoltam az itt történt csodákat. Szerencsésen beértem a parton át, a kotrónak valamiért le kellett állni, a tüzet arrébb vitték, a szikla az álló dömperek mögött száguldott el a keskeny úton, nem ért el a kotróig, semmi baj nem történt.
Ennyi csoda, ISTENem! Végtelenül irgalmas vagy. Örökké szeretni foglak.

Pécs, 2007. május 30. Molnár Pál