"Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.”
[Lk 2,14]
Minden karácsony hasonló: Benne van a keresztyénség misztikuma, a család egységének ereje, a reménység bizonyossága, hogy Jézus eljövetelével eljő a Világosság, a Vigasztalás, a Szeretet és az Újrakezdés lehetősége is… Hasonlóak az illatok, a hangok, a fények és az érzések.

Ugyanakkor minden karácsony más! Vannak katartikus nagy karácsonyok és vannak csendes karácsonyok. Mert más a karácsony kisgyermekkorunkban és más a kamaszkorunkban és más, amikor a gyermekeink cseperednek egy-egy feldíszített fa alatt, és más amikor a gyermekeink felnőnek és esetleg egy másik messzi országban, távol tőlünk köszöntik a karácsonyt. Ugyanaz az a sürgés-forgás a készülődésben és ugyanakkor mégis más minden készülés, készülődés.

Mert a karácsony nem attól szép, hogy fehér, vagy sok ajándékot hoz magával, hanem attól, hogy mennyire van jelen az édes várakozás, egy-egy ünneplőbe öltöztetett szívben mennyire él a karácsonyi csoda, a beteljesülés reménye…

Az a bizonyos karácsony is ugyanolyan volt, mint a többi és teljesen más mint a többi…
Kevés hóval és nagy hidegekkel közeledett a Szent este…. Nehéz napokat fűzögettünk akkoriban egymásra… Mi tagadás nagyon bántott a tény, hogy az átlagnál szegényesebb lesz az ünnepünk, valami szégyen érzete marta a lelkem.

Hetekkel karácsony előtt sokat beszélgettem mind a négy gyermekemmel arról, hogy ugye a karácsony nem az ajándékokról szól, nem a dínom-dánom és eszem-iszomról!?!
Próbáltam őket felkészíteni, hogy ezen a karácsonyon nem lesz feldíszített fánk, nem lesznek ajándékok és az ünnepi vacsorából is csak a fehér asztalterítő lesz ünnepi…. de ünnepi lesz a várakozás és ünnep lesz, amikor leszáll az este és Jézus vendégségbe érkezik hozzánk. Énekelni fogunk dicsőítő dalokat, zenélni fogunk örömünket kifejezvén, Bibliát fogunk olvasni és imádkozni fogunk, tudván tudva, hogy Jézus itt van köztünk!!!

Nálunk az a bevett szokás, hogy délután három körül bezárjuk a kaput, kikapcsoljuk a telefonokat és befelé/egymás felé fordulva készülődünk.

Ezen a napon is így tettem. A szokásosnál kisebb volt a nyüzsgés, mert sajnos nem voltak ünnepi étkek, sem ajándékok csomagolása, sem fa díszítése. Igyekeztem elrejteni mennyire nehéz a szívem és minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjak. Fájt a tudat, hogy nem tudok jó anyaként „felejthetetlen” karácsonyt nyújtani a gyermekeimnek. De nem volt lázadás, sem harag a szívemben, hiszen van hol laknunk, életben vagyunk és szeretjük egymást. Nagyon szeretjük.

Aztán egyszer csak valaki nyomta a kapucsengőt. Kicsit nehezteltem is: ki lehet, miért zavarja meg a család csendességét? A kapuban két fiatal állt a leányanya otthonból. Egy fenyőt szorongattak és mosolyogva kérdezték: elfogadom-e a fát, egyel többet kaptak, mint amennyire szükségük van. Házilag készített néhány díszt, 12 db szaloncukrot és 3 csillagszórót is hoztak hozzá. Életemben nem láttam ilyen kajla, kócos, csupaszka fenyőt – és életemben nem láttam még ilyen szépet. Megköszöntem és kacagva vittem be, már kezdtük is a faragását, díszítését.

Még be sem fejeztük a díszítést, megint csöngettek. A csomagküldő szolgálat munkatársa állt a kapuban. Egy csomagot hozott. Valaki betelefonált egy rádióműsorba, boldog karácsonyt kívánt nekem és ennek okán küldtek egy nagy doboz könyvet. Volt ott minden: mesekönyv, regény, útikönyv, kifestő, receptkönyv. Szépek voltak, színesek és könyvillatúak! Lázasan igazgattuk őket a fa alá.
Lám: fánk is lett, ajándék is van alatta.

És ekkor megint csöngettek és megint… és megint….

Olyan volt az egész mint egy mese… Senki sem tudta milyen nagy nélkülözésben vagyunk és mégis egymás után érkeztek az emberek. Valami megmagyarázhatatlan érzés indította őket, hogy eljöjjenek hozzánk…

A szomszédnéni úgy érezte, sütnie kell egy bejglivel többet, áthozta.
Egy volt munkatárs nagy doboz gyümölcsöt hozott, egy másik rég nem látott ismerős hozott gyertyákat, egy utcabéli kedves idegen halat hozott, mert olyan sokat kapott, hogy nem tudják elfogyasztani és mi jutottunk neki eszébe….

Mire sötétedni kezdett fenyőillat, gyertyafény, finom vacsora illata lengte be kicsi otthonunkat, és a legszebb ünnepi ruhába és mosolyba öltözve – a kezemben megszólalt kisharang hangjára – bejöttek a gyermekeim és elkezdtük az ünneplést…
Ez a karácsony is olyan lett, mint a többi…. és teljesen más, mint az előzőek. Ezen az estén Isten kegyelme is belengte és betöltötte kicsi házunkat, ezen az estén különösen betöltötte….

„Áldjad, lelkem, az URat,
és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” [Zsolt 103,2]
D.N.Tánya

„Ne félj, csak higgy!”
(Mk 5,36)

Az ige, amelynek alapján Isten segítségével összeállítottam bizonyságtételemet, írva található a Márk evangéliuma 5. részének 36. versében a következőképpen: „Ne félj, csak higgy!”
Kedves Testvérek! Vizsgáljuk meg közösen, hogy ez a 2000 évvel ezelőtt elhangzott krisztusi bíztatás, mit mondhat a mai modern ember számára. Mit mondhat a bátor űrhajósnak, aki elhamarkodottan kijelentette, hogy fent járt az egekben és mégse látta meg a Mennyországot. Ismeretes; hogy az Isten által teremtett óriási Világmindenséghez képest, milyen kis pontnak mondható az űrruha és az űrhajó ablaka, amely a föld felé van irányítva. Ilyen földközpontú szemszögből nézve bizony nem is lehet meglátni a Mennyországot.
De térjünk vissza az alapigénkhez, amely így hangzik: „Ne félj, csak higgy!” Ezen krisztusi bíztatás első részével „ne félj”, nagyon sok helyen találkozhatunk a Bibliában. Én most csak két helyre szeretnék utalni: Az egyik Karácsonykor, amikor az angyal a pásztorokhoz jött mondván: „…Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”(Lk 2, 10-11). És a másik hely Húsvétkor, amikor a magdalai Mária, a másik Mária és Salómé elmentek Jézus sírjához, hogy bebalzsamozzák a testét. A sírban egy fehér ruhába öltözött angyalt találtak, aki így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt.” (Mk 16,6). Milyen érdekes, hogy mennyire félénk teremtmény is az ember. Pedig Pál apostol tanítása szerint: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.„ (2Tim 1,7), hogy lehet az, hogy mi mégis félünk. Vajon mitől és miért is fél az ember? Félünk a betegségektől, fájdalmaktól, a gonoszoktól, a természeti csapásoktól, szenvedésektől és végső soron félünk a haláltól. És hogy miért félünk? Mert nem tudunk igazán hinni az isteni kegyelemben. Pedig hinni csodálatos dolog! Hinni a mindenható Atyaistenben, a megváltó és megtartó Fiúistenben, a megszentelő Szentlélek Istenben és az Ő törvényei szerint élni! Ez az emberiség leglényegesebb feladata a békesség és az üdvösség felé vezető úton. Hinni a család hűségében, gyermekeink és unokáink jóságában, de főképp hinni a mindent megbocsátó krisztusi kegyelemben és az élő Jézus Krisztus visszajövetelében: ez mind olyan örömteli érzés, amely félelemmentessé teszi az ember életét.
Kedves Testvérek! Biztosan hallottatok, vagy olvastatok az északi művelt államokról, Dániáról vagy Hollandiáról. Itt a lakosság többsége hívő protestáns. Az egyik régen ott járt ismerősöm elmondta, hogy ott a házak, lakások ajtaján nincsen zár. Ha a család elmegy otthonról, az ajtó nyitva maradhat.
Amikor visszaérkeznek, akkor sem hiányzik semmi a lakásból, mert akik hitben élnek, tiszteletben tartják a másét. Vagyis kimondhatjuk, hogy a „hit” a legjobb biztonsági zár a világon.
Ahol hit van, ott nincs alkoholizmus, nincs veszélyeztetett család, nincs válóper és nincs nevelőotthoni gyermek. Ahol hit van, ott békesség és szeretet van.
Van egy világnézet – a materializmus, amely azt állítja, hogy a földön csak megfogható anyagszerű dolgok vannak. Én most szeretnék mégis két olyan dologról beszélni, amely megfoghatatlan és mégis van: ilyen a hit és az elektromosság. A hit és az emberi lélek nem lehet az evolúció terméke, hiszen az állatoknak nincs lelkük, tehát csak isteni eredetű lehet. Az elektromos áramról pedig tudjuk, hogy behálózza az egész világot. A legősibb alakja a villám. Ha szép idő van, eszünkbe sem jut, hogy a felettünk szálló felhőknek elektromos töltése van. De ha megérkezik a vihar, vakító fénnyel és hatalmas csattanással mutatkozik be nekünk a villám. Nem fogható meg és mégis van! Hasonlóan a hit is van és lesz is a világ végezetéig. Testi éjszakáinkat a villanylámpa világítja meg szinte nappali fénnyel, lelki éjszakáinkat pedig a hit az, amely megvilágítja krisztusi fénnyel. Az elektromosság segítségével televíziónkban távolba láthatunk és távolból is hallhatunk. Hitünk segítségével lelki szemeinkkel egészen a Golgota keresztjéig is elláthatunk és meg is hallhatjuk Krisztus Urunk fohászát: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34). Aztán van a villanymotor, amely mindenhol segíti az embert. Vizet szivattyúz, hűtést, fűtést vezérel és vonatot húz: a világ egyik legerősebb vontatóereje. És a hit? A hit az emberi lélek villanymotorja, amely szüntelenül a jócselekedetek felé húzza az embert. Ha hitünk szerint hiszel, a világ legszebb hitvallásának, a szeretet hitvallásának leszel birtokosa, hiszen Krisztus Urunk tanításainál nincs szebb az egész világon.
Hitünkről még nagyon sokat lehetne és kellene is beszélni, de engedjétek meg, hogy most magamról is szóljak. A második világháborúban engem is behívtak katonának az orosz frontra. A fronton az egyik ütközetben megsebesültem, a jobb könyökízületemet szétlőtték. Azóta elgörbült karral élek hadirokkantként. Ismeretes, hogy 1944-ben még nem volt Penicillin Magyarországon. Az is közismert, hogy a harctéri sebek fertőzöttek voltak és elmérgesedtek. Így jártam én is, szabályos szepszist, vagyis vérmérgezést kaptam, és két hétig feküdtem 40 fokos lázban. Ugyanis a rögtönzött hadikórházunk egyetlen orvosa nőgyógyász volt, aki sebészeti megoldásra nem vállalkozott és azt is elmondta, hogy gyógyszerszállítmánya nem érkezett meg, ezért nem tud adni semmilyen gyógyszert. Végül is nem kórházi épületben voltunk, hanem a kaposvári ipartestület székházában, ahová behordattak egy seregnyi vaságyat egy szalmazsákkal és ráfektették a sebesült katonákat.
A nőgyógyász doktor úr vállalta, hogy naponta egyszer levizitel és utána visszasiet a nőbetegeihez. De itt se kötöző, se műtőhelyiség nem volt, se semmilyen kórházi felszerelés. A nővérek másnaponként átkötötték a sebeinket, és átmosták hipermangános vízzel. Ugyanis ekkor az országban már orvoshiány, gyógyszerhiány, élelmiszerhiány volt, de az angol vadászrepülők már a mozdonyokra vadásztak és kilőtték a gőztartályaikat.
Így maradtam egyedül betegségemmel, orvosi segítség nélkül. Ebben az élet-halál közötti állapotban nem tudtam beszélgetni senkivel, hiába szóltak hozzám a szobatársaim, nem válaszoltam, csak aludtam. A második hét végén egyszer csak szűnni kezdett a lázam és elkezdtem beszélgetni a szobatársaimmal. Egyikük elmondta, hogy esténként úgy oltották el a lámpát a kórteremben, hogy rám vonatkoztatva egymásnak megjegyezték: ez a bajtársunk sem éri meg a reggelt. Azonban szüleim imádsága, valamint saját könyörgéseim nyomán Krisztus kegyelme mégis megtartott! És most itt állhatok előttetek élő bizonyságául annak, hogy meg lehet fiatalon gyógyulni halálos betegségből is, gyógyszer nélkül is, ha az áldott orvos, Jézus Krisztus velünk van. Ne felejtsd el kedves testvér, hogy lemondhatnak rólad az emberek, lemondhatnak rólad az orvosok, de Jézus Krisztus nem mond le rólad, hiszen ma is hangzik feléd az isteni bíztatás: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1). Azt is megmondta Krisztus Urunk: „…én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20).
Szeretett Testvérem! Te, aki eddig talán bizonytalan voltál hitünkkel kapcsolatban és te is, aki eddig féltél, mától kezdve többé ne félj, csak higgy! – csak higgy, és megtartatsz.
Ámen


Pécs, 2007. június 15.
Varga László