Egy igehirdető vallomása


Minden igehirdetésem tanúságtétel. Minden igehirdetés Istenről szól. Így a tanúságtétel is csak Istenről szólhat. Igaz, hogy egy rövid tanúságtételbe 78 év – ennyit éltem eddig – nem fér bele, akkor hogyan férhetne bele a végtelen kegyelmű és hatalmú Isten? Egyébként is Kálvin Jánossal vallom: „Amit csináltam, mit sem ér.” /Cadier: Kálvin, egy ember Isten igájában/. Így tehát erre több szót vesztegetni nem érdemes. Tény, nehéz lenne elhallgatni, hogy Isten kegyelme egész életemben kimutatható, csaknem tapintható. Az Úr lelkészi állásomról történt lemondásom utáni sodródásaim, betegségeim, nagy műtéteim, infarktusaim ellenére megtartott, sőt mindezek mellett és ellenére erőt adott a Bethánia Rehabilitációs otthon megszervezéséhez, az otthon alkoholbetegei közötti szolgálat végzéséhez. De ez mind kegyelem, s az erő; Isten ereje. Magam csak eszköz voltam, olykor engedetlen, máskor engedelmes eszköz, ritkán alázatos és gyakran önérzetes. Eszköz, amely kopott munka közben, amikor Isten kézbe vette, de nem kopott el és hellyel-közzel még ma is kézbe veszi és használja. Mit írhatnék tehát, hogy őszintének és igaznak is tűnjön, – merészebben szólva: őszinte és igaz legyen? Magamról semmit, mert az ilyenekből 12 = egy tucat, magyarán – semmi extra! Ami csodálatos, az mind Istené. Ami figyelemre méltó, az mind kegyelem. Ám éppen ez az, ami az egész életet – úgy, ahogy van – elviselhetővé teszi. Csak ezért lehet előre tekinteni, arra a biztos jövőre, amit Isten már Jézus Krisztusban elkészített nekem is, és amiben benne van a múltam és a jelenem egyaránt. Benne van és nem él külön életet, minthogy az egész élet egy és oszthatatlan. Ami mégis különösen széppé, sőt egyenesen izgalmassá teszi ezt az életet, a folyamatos megújulás. S ebben elsőrendű helyen van a naponta új üzenetet hordozó Biblia. A „Könyv”, amit már sok évtizede olvasok rendszeresen, sok száz – esetleg ezren felüli – oldalnyi igehirdetés áll a szekrényemben, ugyanarról a textusról több is, és mégis, mindig van új üzenete, megújító, megrendítő, tisztító erejű szava, s ezen nincs semmi csodálnivaló, hiszen Isten igéjének ez a természete. Sok mindent lehet az írott igéről mondani, lehet vitatni is egyet s mást, csak azt nem lehet állítani, hogy: Isten szava ne lenne, s hogy ez a szó ne lenne mindig időszerű, akár megítél, akár felment, akár megsebez, akár bekötöz, akár megszólal, akár hallgat! Mert, igen, hallgatni is tud, nem mintha Isten megnémulna, hanem mert méltatlanná váltunk arra, hogy megszólítson! /Voltak a múlt században ilyen évtizedek, az 50-es évektől kezdve!/
Amiért tehát rendszeresen imádkozom, az az, hogy el ne hallgasson Isten! Az Ő szava ugyanis nem csak teremtő, hanem fenntartó szó is, abban az értelemben, amit a „LOGOS” – ige – jelent.
Én ugyan nem rendelkezem akkora erővel, hogy elhallgattassam, Isten nem rádió, akit ki-be lehet kapcsolgatni, de igenis méltatlanná válhatok arra, hogy megszólítson!
A sátán, a gonosz is ezt akarja! És sokszor egy hajszál választ el attól, hogy méltatlanná tegyen Isten megszólítására. S olyankor jönnek a bukások és bűnök. Sorozatban! De minden méltatlanságom és alkalmatlanságom sem képes gyengíteni, vagy kioltani azt a csodálatos erőt, amelyet Jézus így fogalmaz meg evangéliumában: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3,16).



Pécs, 2007. június 09.
Antal Zoltán
református lelkész