„Hirdessétek nagy tetteit…”
(1Pét 2,9)
A következőkben volt és jelenlegi hittanos gyermekekkel kapcsolatos élményeimet adom közre, mint apró, de nagyon fontos csodáit a Hatalmasnak, akinek fontosak a kicsinyek.

A „Protekciós”

Ricsi nem volt afféle áldott jó gyerek. Már óvodás korában sikerült betörnie a templom ablakát. Családjából is csak a nagymama nézett el – úgy kétévente egyszer – istentiszteletre. Az imposztor csemete másodikos korában lett hittanos. Eleinte igencsak nehéz volt vele, de egyre inkább lekötötték a történetek. Egyszer aztán az imádságról, annak fontosságáról és erejéről volt szó. Látom ám, hogy Ricsi kajánul, hitetlenkedve somolyog. Erre aztán elmondok néhány esetet saját életemből, hogy különböző helyzetekben hogyan hallgatott meg ISTEN. Erre már a fejét is rázza, nem hiszi. A többieken is látom, hogy igencsak tamáskodnak. Hűha, kockán forog hitelesség és tekintély! „Tudjátok mit?” – mondom végül – „Aki nem hiszi, járjon utána! Próbáljátok ki ti is! De igazán komolyan, fontos és szükséges dolgokért imádkozzatok!” Fogadkoztak is nagyon, ezzel zártuk azt az órát.
Ugye, sejthető, hogy én miért imádkoztam az elkövetkező héten? Persze hogy azért: „URam, mutasd meg hatalmadat és szeretetedet ezeknek a gyerekeknek!”
A következő héten meg is kérdeztem: ki állt szavának, ki imádkozott? Többen röstelkedtek, hogy elfelejtették. Ricsi azonban izgatottan, szinte kiáltva újságolta, hogy „Képzelje, sikerült! Nem is egyszer, hanem háromszor is meghallgatott ISTEN!” Ezután minden óra azzal kezdődött, hogy imádkozóvá vált rosszcsontom elújságolta imameghallgatásait. A szokásos felelésben, dolgozat-írásban való segítségen túl bizony még olyasmit is, hogy apa-anya nem ment kocsmába, amikor ezért imádkozott, meggyógyult a beteg nagymama stb. Mindennek a teteje azonban következő év szeptemberében esett meg. Valóban esett, mégpedig hó, ritkás, nagy szemű, pilinkézős. A kellemetlen hidegben dörmögve, a bolond időt szidva indultam hittanórát tartani. Alig érek az iskola elé, az ajtóból ragyogó kis pofival zúdul a nyakamba Ricsi. „Tényleg, igazán szeret engem is!” Persze hogy szeretlek – mondom. „Jó, de ISTEN is!” De hát én is ezt mondtam neked! „De most már biztosan tudom! ”Miből tudod egyszeriben ennyire biztosan? – kérdem. „Hát onnan, hogy azt kértem: ha tényleg szeret, legalább egy kicsit essen a hó, nem télen, hanem most. És látja, esik, esik!”
Hiába no, Ricsinek protekciója volt – és remélem, van is – ISTENnél.

Kinek a földje?

JÉZUSnak a szántóföldbe rejtett kincsről szóló példázatát olvassuk nagyocska gyerekekkel. Elmondom nekik, hogy törvény szerint, akinek a földjében található, azé a kincs. A csoport egyetlen fiú tagja felmordul, amikor ezt hallja. Ha tudja, hogy benne a kincs – mert ő dugta el oda – miért adja el a földet? „Hát mert esetleg már nem ugyanaz a gazda, mint aki a kincset elrejtette” – próbálom magyarázni. „Ez hülyeség!” – csattan fel a gyerek – „mert ha ISTEN rejtette a földbe a kincset /a mennyek országát/ – akkor hogyhogy nem ő már a tulajdonos?”
Nos, ekkor értettem meg a Zsolt 8,3. Igéjét: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat…” Nagyon hálás vagyok ISTENnek – és Tőle megvilágosított tanítványomnak is – hogy egy nagyon fontos dologra mutatott rá ebben a példázatban. Rosszhiszemű, garázda birtokfoglalója van ISTEN szántóföldjének, aki úgy viselkedik, mintha tulajdonos volna. De a földben ott a kincs – az igazi gazda azért rejtette oda, hogy megtalálhassuk.
Nos, így tanít ISTEN gyermekeken keresztül, így igazít ki, amikor téved az ember. A gyermekkel mondatja ki: butaságot beszélsz, nem egészen úgy van az! Leszoktat az önelégültségről, és amint hajlandó vagyok az Ő figyelmeztetését átgondolni, még tisztábban ragyog fel az Ő igazi mondanivalója.

Süssünk kenyeret!

Hatodikos csoportomból „egy, csak egy legény van talpon” – társai megbetegedtek. Kettesben elmélkedünk tehát a napi „tananyagon”: JÉZUS – az élet kenyere. Szépen végig tárgyaljuk, hogy milyen fontos, alapvető táplálék a kenyér. Ahogyan a kenyér táplálja testünket, úgy táplálja JÉZUS Igéje, tanítása, s végül áldozata is /hisz Ő maga a testté lett Ige/ lelkünket.
Támad egy kósza gondolatom, de már majdnem félre is dobom. Fiúgyerek mit tudhat a kenyérsütésről? No, de próba-szerencse, kérdezzük meg mégis?
„Mit gondolsz, miből lehetne megsütni az élet kenyerét JÉZUS receptje szerint?”– kérdem. Ő pedig visszakérdez: „Miből is van a kenyér? Miből sütik? „Hát lisztből, vízből, kovászból /élesztőből/, sóból készítik a tésztát” – sorolom, s hozzá azt, hogy kb. miből mennyit.

Marci bólint, s már mondja is a következő „receptet”:

1 csipet önuralom /só/,
3 kanál szeretet /kovász/,
4 deci imádság /víz/,
1 véka megbocsátás /liszt/.

Köszönöm, Marcikám! Legyen mindannyiunk otthonában mindig ebből a kenyérből!


Pécs, 2007. június 14.
Nyírfás Ágnes
református lelkész