Jézus követése nehezebb időkben

Prédikátor 3:1-8
Róma 5:6-7


Elsőre nyugalmat, békességet sugall az, amit a Prédikátor ír. Mindennek megszabott ideje van. Hát akkor jó. Akkor ezen nem kell tovább gyötrődni. Hanem csak el kell fogadni azt, aminek éppen ideje van az életünkben.

Na de itt jön a nehézség. Mert sokszor képtelenek vagyunk azonosulni azzal, aminek éppen eljött az ideje. A Prédikátor bölcs megállapítása a mi személyes életünkben sok könnyet, gyötrelmet, kétséget, lázadást hordoz magában.

Hiszen mennyire nehéz annak aki sokáig sírt, újra nevetni. És mennyire nehéz annak a családnak, ahol évtizedekig csak keresztelőre mentek, temetésre készülni. Akinek annyi minden összeomlott az életében, mennyire nehéz elhinni, hogy épülhet is valami. Aki gyászol, milyen nehéz annak újra egyszer elmenni kikapcsolódni, újra örülni egy kicsit. Akinek olyan jól összeállt az élete, úgy egészben volt, mennyire tehetetlen, amikor azt látja szétszóródott, széthullott minden.

Mennyire fájdalmas tapasztalni, hogy szétszakadnak kapcsolatok, közösségek, családjaink. Mennyire reménytelennek tűnik sokszor, hogy össze lehet kötni újra, vagy más, új kapcsolatok születhetnek. Ahol egészség volt, mennyire megváltoztat mindent, a betegágy. És ugyanakkor milyen hatalmas öröm a gyógyulás, a felépülés.

Nehéz nekünk elfogadni, azt aminek éppen megszabott ideje van az életünkben. Éppen az a nehéz ebben, amire a Prédikátor olyan bölcsen rátalált. Hogy nem csak a születésnek, de a meghalásnak is megvan az ideje. Ahogy táncolunk, úgy gyászolni is fogunk. Ahogy látunk építést, tapasztalunk rombolást is magunk körül. Ahogy sokáig őrzünk valamit, vigyázunk rá, de tönkremegy, el kell dobnunk.

Elmeséltem a karambolos autónk történetét. Elvittük a bontóba. Sajnáltuk, keseregtünk, lemondtunk róla. Két-három jó ember tanácsára azonban egy hónap után visszahozattam az autót, és kiderült, meg lehet javítani annyi pénzből, amennyink van rá. Elveszítettük, de azután megkerestük. Persze egyszer újra elveszítjük majd.

A földi életünk ellentétpárokból épül fel. De mi a párok közül csak az egyiket tudjuk elfogadni, hogy az megtörténhet velünk. És ha az ellentéte történik, akkor nem tudjuk értelmezni, nem tudjuk, tegyünk.

A nevetés természetes. Azután ha sírás jön, azt úgy értelmezzük, mint ha az nem tartozna hozzá az evilági léthez. Sajnos hozzátartozik. A születés lájkoljuk. A meghalást megpróbáljuk kitörölni a gondolatainkból. Nem készülünk rá, nem számolunk vele. Pedig egyszer véget ér a földi utunk. Egy előadást hallgattam a gyászról. Az előadó arról beszélt, hogyan gondolkodtak az emberiség különböző korszakaiban a meghalásról. Szerinte a mai ember amikor a halálra gondol, a másik emberére gondol. Hogy hát ez mindenkivel megtörténhet, de velem nem. Pedig ideje van, nem csak a születésnek, de a meghalásnak is. Ezzel is kezdeni kellene valamit.

Ma például, ez megint kortünet, a beszéd kultúráját éljük. Egy társaságban aki hallgat, azt már legközelebb nem is hívják. A szavaink ezért sokszor üresek, könnyűek, tartalmatlanok.

Egyszer hallottam valakitől, hogy azért szeret a barátjával lenni, mert vele nem kínos hallgatni. Csendben is tudnak ülni egymás mellett. Igen. Ideje van a csendnek is. Például annak a csendnek, amiben Isten meg tud szólalni a szívünkben. És mi hallgatjuk őt.

A Rómaiakhoz írt levélben Isten, Jézus példájával, éppen arra akar tanítani minket, hogy az élet ellentét párjaiban is megtaláljuk az utunkat. Tehát, megtaláljuk Istent és önmagunk helyét akkor is, amikor gyászolunk, akkor is, amikor születés öröme a miénk. Akkor is, amikor kapunk valamit, akkor is, amikor elveszítünk. Akkor is, amikor ölelést kapunk, és akkor is, amikor nincs már ölelés…

Jézus mit tett? A rendelt időben halt meg értünk, istentelenekért. Jézus megtalálta az útját, a küldetése értelmét akkor is, amikor nem a születés, a gyógyulás, az építés ideje köszöntött rá. Amikor nem a szeretet, hanem a gyűlölet vette körbe, amikor nem az élethez, hanem a halálhoz került egyre közelebb. Megtalálta útját, amire az Atya rendelte, akkor is, amikor összetépték a ruháit, amit előtte szerető kezek varrtak számára. Amikor lerombolták testének templomát, amely anyjának Máriának a méhében a Szentlélek által épült. Megtalálta útját akkor is, amikor összeverve, megalázva hallgatott a Nagytanács, Heródes és Pilátus előtt, éppúgy, mint amikor csodálatos hatalommal és bölcsességgel tanított szavaival.

Erre hív minket is. Az ellentétpárok nehezebb részében is velünk akar lenni, vezetőnk akar lenni. Amikor a gyász, az eltépés ideje jön el. Éppen úgy meg akar tartani, velünk akar lenni. Arra hív, hogy ővele járjuk be életünknek azt a részét is, ha eljön.
Jézus sokszor mondta, amikor gyógyított, örömmel tanított: „Még nem jött el az én órám”. Majd, amikor eljött: „ez a sötétség órája”. De neki küldetése volt akkor is. A világosság napjaiban és a sötétség óráiban is. A megjárt legnagyobb mélységeivel végezte be a megváltói útját.

Theodora, egy nő remetéhez egyszer elment Theophilosz pápa, és megkérdezte tőle: „Mit jelent, hogy „az időt áron is megvegyétek”. Ő így felelt: „Ha viszontagságos időt élsz, alázatossággal és türelemmel vásárold meg a viszontagságos időt, és hasznod lesz belőle. Olyan időt élsz, amikor lenéznek? Légy állhatatos a bajban, és ezzel vásárold meg az időt, s így húzz belőle hasznot. Ha hamis rágalom ér, türelemmel és reménységgel szerezz rajta hasznot. Minden ellentétes dolog is a hasznunkra válik, ha akarjuk.”.

Jézus vezetni tud ebben, hogy minden ellentétes dolog is hasznunkra váljon egyszer.