Szívünk állapota

Prédikátor 2:12-17
Lukács 16:19-31


A Prédikátor ma abból ábrándul ki, hogy a bölcs és a bolond sorsa is ugyanaz lesz, meghal mind a kettő. Mi értelme a tudásnak, a hitnek, és mindannak, amire az ember eljut, ha mindenkinek ugyanaz lesz a sorsa? Annak is, aki nagy tudású volt és annak is, aki semmit sem tudott. Annak is, aki sok mindent alkotott és annak is, aki semmit nem tett.

József Attila Két hexameter c. versében ezt így fogalmazta meg: „Mért legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is. Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is.”

A Prédikátor, aki sokat fáradozott, hogy a bölcsességben gyarapodjon, még odáig is eljutott, hogy a bölcsesség önmagában kevés, és kell hozzá a szeretet is. Aki korának egyik leggazdagabb uralkodója volt, de rájött, hogy önmagában a gazdagság nem ad örömet, csak ha vállaljuk az Istentől kapott küldetésünket, és áldozatot is tudunk hozni. Szóval ő, aki minderre ráébredt a Szentlélek által, egyszer csak szembetalálja magát egy átléphetetlen akadállyal: hogy ő is meg fog halni. Ugyanúgy, mint aki a gazdagságba keresi örömét, aki nem vállal semmit, és csak az élvezeteknek él. Ugyanúgy meg fog halni a végén, mint az, aki nem szerette a másik embert, aki felfuvalkodott, akit gőgösség tett a tudás, a bölcsesség. Ugyanúgy nem fognak arra emlékezni egy idő múlva, aki bölcs volt, mint arra, aki bolond.

Mi értelme minden törekvésünknek, ha a vége ennek azután a halál?

Mielőtt a gazdag és a Lázár Jézus által elmondott történetére ránéznénk, lássunk egy mai példát. Pár hete halt meg Bud Spencer, filmbeli nevén: Piedone. Jó humorú, vicces verekedős filmjeivel sok-sok felhőtlen, örömteli percet szerzett az embereknek szerte a világon. Nekünk magyaroknak különösen. Ugyanúgy elérte a halál, mint azt a 18 éves iráni fiatalembert, aki ezen a héten csütörtökön Németországban, a müncheni Olimpia bevásárló központban lelőtt kilenc embert. A halottak között három nő és öt kiskorú volt, és egyikük egy15 éves magyar fiú. A 27 sebesült között több gyermek van. Az elkövető tette után öngyilkosságot követett el a helyszínen. Az egész világ újra gyászol emiatt a tragédia miatt. Mi magyarok is. A mi gyülekezetünkben is van olyan család, hogy ketten is kint dolgoznak Németországban. Ettől fogva rettegés az életük.

Csak az ismertség és népszerűség miatt hoztam példának Bud Spensert, mondhattam volna sok jó embert, aki szeretetet, örömet adott a világnak életében. És hozhattam volna példának olyanokat, akár hétköznapi embereket, akik szenvedést, gyötrelmet szereztek a családjuknak, a társadalomnak, amiben éltek. A müncheni terrorista fiút azért hoztam szóba, mert ebben a megdöbbenésben vagyunk ezekben a napokban.


Hát mindegy, ha már csak ezt a kettőt összehasonlítjuk, mindegy, hogy örömet, szeretetet, segítséget, világosságot, életet igyekszünk adni egymásnak, vagy pedig szenvedést, halált, elkeseredést, félelmet, veszteséget?

Jézus példatörténetében a gazdag ember dúskált a jóban egész életében. És nem jutott eszébe, hogy a kapujában éveken át kolduló, éhező, sebektől, fekélyektől gyötrődő Lázárnak legalább egy kis ételmaradékot adjon. Egyszerűen elnézte nyomorát. Így élte le az életét. Szánalom, szeretet, irgalom nélkül. Egy morzsát sem adott neki. Csak magára tudott gondolni.

A példatörténetben a gazdag ember halála olyan, mint egy lelki röntgenkép a szívéről. Mert halálunk pillanatában összegződik minden: a szívünk állapota. A gazdag ember szívének állapota a poklot mutatta.

Ennek a gazdag embernek a szíve úgy meghájasodott az önzésben, az önmagának élésben, annyira nem tudott a szeretet megteremni benne, hogy a történet szerint Isten országa bezárul előtte. Helyette a pokol magányába, gyötrelmeibe zuhant.

A Prédikátor választ kap kérdésére. És mi is. Egyáltalán nem ugyanaz a vége, bárhogy éljünk. Nem mindegy, hogy megbocsátok-e, vagy tartom-e a haragot. Nem mindegy, hogy abbahagyom-e az ivást vagy folytatom. Nem mindegy, hogy viszek-e egy túró rudit szeretettel annak, akit megbántottam előző nap. Nem mindegy, hogy megbánom-e a rosszat, amit elkövettem. Nem mindegy, hogy Istent keresem-e imádságban vagy nem. Hogy megszánom-e a szenvedőt vagy nem. Nem mindegy, a szívünk állapota! Mindegy a vagyon, a tudás, a testi erő, a hatalom, az hogy családos vagyok vagy egyedülálló, hogy értelmiségi vagyok vagy szakmunkás. De a szívem állapota, az fontos. Röntgenkép: ha most meghalnál, milyen kép készülne a szívedről? Mi van most benne? Mit vinnél magaddal?

Jó magunkba szállni, a szívünkre figyelni, Isten előtt megenyhülni a haragban, a keményszívűségben, az önzésben.

Tegnap egy-két perccel később értem a temetőbe. Zoli bácsi már nézte az óráját. Morogtam magamban: „Ne nézze az óráját, reggel még Sárospatakon voltam...” Hogy hallotta-e nem tudom. De utána magamba szálltam. Mondtam is neki: ideges voltam a temetés előtt, épp hogy ideértem.

Rendbe kell tennünk a dolgainkat. Mielőtt indulunk. És hogy mikor indulunk, azt sosem tudhatjuk. Ha a gazdag ember azon az utolsó napon még egy pillantást vetett volna a koldusra a háza előtt, és egy könnycsep kicsordul a szeméből, hogy Istenem, hát milyen az én szívem, hogy még egy morzsát se adtam annyi éven át neki. Inkább kidobtuk az ételt. Egy inget se adtam neki, pedig havonta varrattam magamnak újat. És ha még kimegy, és odanyújt neki egy falat kenyeret, a szíve Isten országáé lett volna. Nagy tanulság ez a Prédikátornak és nekünk is.