Szükségünk van Isten figyelmeztetésére

Prédikátor 4:13-16a
Máté 7:1-5

Belegondoltam, hogy egy gyermek hány figyelmeztetést, intést, feddést, helyreigazítást, szidást és büntetést kap, amíg felnő? Ezt akkor gondoltam át, amikor egyszer éppen valamiért korholtam az egyik gyermekünket, és ahogy valahogy rácsodálkoztam: milyen alázattal tűri. Milyen lehet neki, hogy egész nap ezt hallja: ez így nem jó, miért csináltad ezt, ezt nem így kell...

Azután jön a kamaszkor, és elkezdjük egyre kevésbé elviselni azt, ha intenek bennünket. Mert saját magunk erejében, igazságában, képességeiben, tökéletességében keressük az életünk alapját. Márpedig, ha azt kell éreznünk, hibáztam, nem vagyok tökéletes, akkor meginog az egész épület. Ezt pedig egy kamasz ritkán engedheti meg magának.

Viszont, ha nem én vagyok a hibás, akkor a másik ember az. A szüleim, a testvérem, az osztálytársam.

És a felnőttkorba is így lépünk át, és megmarad ez a rossz szokásunk, akár életünk végéig. Hacsak Isten nem tanít bennünket arra, hogy tanuljuk meg újra hibáztatni magunkat is, és ne csak másokat.

A Prédikátort Isten megtanította erre a bölcsességre. Mit ír? Hogy egy szegény gyermek bölcsebb a még oly gazdag és hatalmasabb királynál, aki viszont nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul. Mert a gyermek elhordozza, elviseli azt, hogy figyelmeztetik őt a szülei. De a király a piramis csúcsán érzi magát. Hát ugyan őt kinek lenne joga figyelmeztetni?

A Mátyás király legendákban sokszor ott van az udvari bolond. Mert a bölcs királyok tudták, hogy ha nincs valaki, aki őket is figyelmeztesse, akkor annak rossz vége lesz. És hát ki teheti meg ezt büntetlenül, hogy a királyt figyelmezteti, amikor elbízza magát, felfuvalkodik, hatalmaskodik, igazságtalan, ha nem egy bolond. Annak nem ütik le a fejét.
Előbb nekünk is bolonddá kell lennünk, hogy bárkit is kioktassunk. Vagyis, előbb nekünk kell elviselnünk a figyelmeztetést. Nekünk kell megaláznunk magunkat Isten előtt, Jézus gondolatainkat, tetteinket kiigazító tanításai előtt.

Ezt Jézus azzal a képpel fejezi ki, hogy előbb a gerendát vegyük ki a saját szemünkből. És csak utána lássunk hozzá ahhoz a kényes műtéthez, hogy valakinek a szeméből egy szálkát, amit észrevettünk, megpróbáljuk kivenni.

Ez a gerenda kivétele a saját szemünkből nem más, mint, hogy elfogadjuk az figyelmeztetést, a feddést Isten színe előtt. Ez fájdalmas, mert meginog az, hogy erősek, tökéletesek, hibátlanok vagyunk.

A Prédikátor bölcsessége szerint ha egy király ezt nem teszi, akkor hamar elveszíti uralmát. Viszont egy szegény, egy hátrányos helyzetből induló ember, ha megalázza magát Isten előtt és elfogadja a figyelmeztetést, a tanítást, amivel az Úr a lelkét, a szívét neveli, az magasra fog jutni. És majd ő kerül a trónra, a király helyére.

A sivatagi szerzetesek bölcs mondása: „Felvettük a nehéz terhet, vagyis azt, hogy igaznak tartsuk magunkat. És letettük a könnyűt, vagyis azt, hogy bűnösnek tartsuk magunkat.”

Milyen nehéz teher, ami alatt mi is meg a körülöttünk élők is görnyednek sokszor, hogy magunkban nem keressük a hibát. Nem a magunk bűnére figyelünk a szívünkben először, hanem a másik tetteiben, szavaiban látjuk csak. Mindezt azért, mert saját igaz voltunkra, akarunk építkezni.

Pedig éppen arra az alapra kellene építkeznünk, hogy minden dologban kiigazításra, figyelmeztetésre szorulunk.

Egy konkrét esetben, amikor a másik ember hibái, bűne olyan nyilvánvalónak tűnik, ha Jézusra figyelünk, ő máris elsősorban a magunk szíve felé vezeti a tekintetünket. Mert minden hibáról, vétekről, eszembe juthat a sajátom. És ha eszembe jut, akkor már kíméletesebb leszek a másikkal is.

„Az vesse rá a követ először, aki bűntelen közületek” - mondta Jézus a házasságtörő asszonyt dühödten körülálló sokaságnak. És mindenki ledobta a kezéből a követ.

A sivatagi szerzetes atyák egy másik bölcsességével fejezem be. Ők is próbálták megvalósítani, hogy egymást maguknál különbnek tartsák, és ne a mások, hanem a saját szívük bűneivel foglalkozzanak. Valaki odament az egyik atyához, és megkérdezte tőle: hogyan tarthatok különbnek magamnál egy gyilkost? Ő így felelt. Mert az csak egyszer ölt. De én minden nap gyilkolok. Mert ő már tudta, hogy mennyit vétkezik gondolattal, szóval a másik embere ellen, és hogy ezért naponta el kell fogadnia Isten figyelmeztetését. És néha dicséretét.
Isten segíteni akar nekünk is, kivenni a saját gerendánkat. Hogy alkalmasakká legyünk mások szálkáit eltávolítani. Addig azonban jobb, ha nem szólunk.