A NAGY VÁLTOZÁS

2 Korinthus 5, 14-21

„ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.”

2 Korinthus 5, 17-18

 

Kedves Testvérek!

Egy napirend előtti résszel szeretném kezdeni, vagyis egy kicsit messzebbről indulnék, ugyanis évek, sőt azt lehet mondani, hogy évtizedek óta szomorúan tapasztalom azt a tényt, hogy mennyi támadás éri bibliai druszámat – ha szabad így fogalmazni -, azaz Pál apostolt. Sok támadás éri őt, és ezek a támadások egy jó részét méltatlannak és igaztalannak gondolom. Nem új keletű dolog mindez, bőven van bibliai előzménye is. Számtalan érthető oka van ennek, és vannak olyanok is, amelyek félreértésen alapulnak. Nézzük az érthető okokat, amik ezt kiválthatták, kiválthatják. Hát például az, hogy korábban üldözte a keresztyéneket, s aztán egyszerre történt valami nagy változás az életében, és így óhatatlan a kérdés: meg lehet bízni ebben az emberben? El lehet hinni ezt a bizonyos nagy változást?

Aztán a másik dolog: Pál apostol úgy hirdeti az evangéliumot a nem zsidó származásúak között, hogy nem várja el tőlük, hogy előbb prozelitává, zsidó vallásúvá legyenek, nem várja el tőlük, hogy megtartsák a mózesi törvényeket, és ezzel többekben – nyilván elsősorban a zsidó származású, zsidó kultúrával érkező emberek között – zavart kelt. Sokan túl radikálisnak tartják azt a változást, amin szellemileg is át kell menni.

Vannak aztán, akik a leveleinek elméleti fejtegetései alapján vannak rossz véleménnyel róla, hiszen azt mondják, hogy sokszor igen nehezen követhetőek az ő elméleti fejtegetései. Már magában a Szentírásban is találunk egyébként utalást rá az egyik – úgynevezett – péteri levélben, ahol szó van arról, hogy a mi Pál testvérünk egynémely írásai nehezen érthetők.

Vannak, akik azt rótták, róják fel neki, hogy nem is ismerte személyesen Jézust, nem tartozott a tizenkettes tanítványi körhöz, s ehhez képest mégis túl nagy tekintélyre tett szert.

Hozzá kell tenni ehhez rögtön azt is, hogy a Pál apostol elleni támadásoknak egy további oka az, hogy éppen az ő megnőtt tekintélye miatt őrá hivatkozva, az ő neve alatt mások is készítettek írásokat. Vagy az általa készített írásokat – úgymond – átdolgozták, és ezért manapság sokszor, ha kinyitjuk a Bibliánkat és olvasunk egy-egy levelet, mondjuk az úgynevezett pásztori leveleket, a Timóteushoz, vagy Tituszhoz írt levelet, azt gondoljuk, hogy azt is ő írta, és így a velük kapcsolatos kifogásainkat is Pál apostolra terheljük, az ő nyakába varrjuk. Ezeket az írásokat a teológia ma már úgynevezett másodlagos páli írásokként tartja számon. Vagyis rá hivatkozó, bizonyos szempontból az ő gondolatrendszeréből táplálkozó, de mégis csak más szerzők írásai.

Nem szeretném folytatni a felsorolást. Az talán ennyiből is kiderült, hogy van, ami igaz a vele kapcsolatos állításokból, és van ami nem, van amiről tehet, és van amiről nem.

Pál apostol végső értékelését meggyőződésem szerint is, sőt a saját szavai szerint is - hiszen az első korinthusi levél negyedik fejezetében ír erről - ő maga is az Úrra bízza. Ami miatt én „rehabilitálni” igyekszem az az, hogy nagyon fontos gondolatokat csak ő közvetít számunkra a Szentírásban, és ne hagyjuk kárba veszni ezeket a nagyon fontos gondolatokat, amiket ő végiggondolt, és igyekezett átadni. Még akkor se, ha olykor tényleg nehéz kibontani az érveléséből ezeket a gondolatokat, olykor a szóhasználatához is kell bizonyos segítség, hogy megértsük.

Ennyi lett volna a napirend előtti bevezetés, és most szeretnék a felolvasott részről beszélni, amiben van egy olyan mozzanat, amit a bevezetőben említettem. Ez az a bizonyos nehezen érthetőség. illetve az, hogy a sajátos páli fogalmak ismerete szükséges ahhoz, hogy jól értsük az apostol írásait.

Ezzel a mondattal kezdődött a felolvasott rész, hogy „a Krisztus szeretete szorongat minket”. Megeshet, hogy valakinek már ez a mondat is problémát okoz. Mert esetleg olyan negatív szeretet-minták jutnak az eszébe róla, amikor valaki úgy szeret, hogy szinte megfojtja a másikat, szinte szorongatja, erőszakos módon szereti őt. Hát hogy lehet Jézusról, Jézus Krisztus szeretetéről ilyet mondani, hogy az ő szeretete szorongat minket? Megnéztem egyrészt az eredeti szöveget, másrészt pedig magyar fordításokat. Sajnos a Károli-féle fordításban is ugyanez a „szorongat” szó szerepel, viszont az új katolikus fordítás már segítségünkre van, mert ott már az a szó szerepel, hogy: ösztönöz. Krisztus szeretete valamire ösztönöz bennünket. És hogyha a szorongat helyett inkább arra figyelünk, hogy valami felé szorít, valami felé igyekszik tolni bennünket ez a szeretet, akkor már közelebb jutunk ennek a mondatnak, s majd fogjuk látni, az egész résznek a megértéséhez.

Tehát az apostol nem azt akarja mondani, hogy szorongat, majdhogynem megfojt bennünket a Krisztus szeretete, hanem azt, hogy valamire ösztönöz, valamire szorít, valami felé hajt, valami felé űz bennünket. Hogy mire is ösztönöz, mi felé is hajt bennünket, arról mindjárt lesz szó. De ha tovább olvassuk ezt a bibliai részt, akkor megint egy furcsa mondatba ütközünk. Így hangzik: „mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt”.

Ez a mondat értelmetlen. Így hallva az ember azt mondja, hogy: ilyen nincs. Attól, hogy egy meghalt, miért halt volna meg attól mindenki? Egy meghalt, a többi pedig - akiért meghalt - él. Akkor értjük meg, hogy mit jelent ez a mondat, ha rájövünk arra, meglátjuk az egész összefüggéséből, hogy más a „meghalt” szó értelme a mondat első felében, és más a mondat második felében, ami a folytatásból egyértelműen kiderül.

Az első felében, amikor azt olvassuk, hogy „egy meghalt mindenkiért”, valóban arról van szó, hogy biológiai értelemben meghalt. S ez a bizonyos egy, aki meghalt mindenkiért, ez Jézus Krisztus. A második felében viszont arról van szó, hogy lezárult valami. Véget ért valami az életükben. Véget ért mindenkinek a sikertelenségre ítélt létmódja. A Szentírásban időnként olvasunk régi énről, ó-emberről. Az meghalt, az az élet lezárult.

A folytatásból ez világossá is válik, hiszen ezt olvassuk, hogy azért halt meg mindenkiért Jézus, hogy akik élnek – tehát akik nem haltak meg -, azok többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott. Tehát, hogy bekövetkezzen az életükben egy döntő változás. Jézus meghalt mindenkiért, és ezért bekövetkezhet az a bizonyos döntő változás, amiről Pál apostol beszámolhat úgy is, hogy nála is megtörtént, de ami bekövetkezhet bármely embernél, aki hall a Krisztus szeretetéről.

Krisztus szeretete szorongat, hajt, űz, ösztönöz bennünket. Hiszen ez egy olyan csodálatos szeretet, hogy elment egészen odáig, hogy meghaljon mindenkiért, és arra ösztönöz, hogy hagyjuk meghalni a régi énünket, hogy ne önmagunknak akarjunk élni, hanem Krisztusnak, és Krisztushoz hasonlóan a másik embernek.

Változás. Nagyon sokszor hallunk az életben változás utáni sóhajokat. Mert ami van, az éppen nem jó. S ez nem azért van, mert az ember ilyen örök elégedetlen, hanem nagyon sokszor ténylegesen ami van, az nem jó. És reménykedünk valami jobban, valami igazabban, valami szebben. Reménykedünk abban, hogy az életünkben, környezetünkben teret nyer az igazság, teret nyer a szeretet. Hogy ez jobban érvényesül. Hogy végre nem annyira az önzés, meg a kapzsiság, meg az erőszakosság érvényesül, hanem inkább az igazság és a szeretet. Változást vár az ember az igazság és a szeretet térnyerésében.

S az evangélium úgy szól, hogy Krisztus ezt elhozta. Elhozta ebbe a világba, hiszen Ő az Isten akaratát, az igazság és a szeretet térnyerését kívánja megvalósítani. Elhozta, beszélt róla, hirdette, megvalósította, megélte, sőt - hogyha ezt a furcsa szót használjuk -, mondhatjuk úgy is, hogy meghalta ezt. Meghalt azért, hogy ezzel is mutassa a szeretet térnyerését. És Krisztusnak ez a szeretete bíztat, ösztönöz, hajt, szorongat minket, hogy merjünk mi is megváltozni. Hogy hagyjuk megváltoztatni magunkat.

Változás történt. Ezért írja azt az apostol: „mostantól fogva” – hiszen megtörtént a változás, tehát valami más van – „senkit nem ismerünk test szerint”.

Itt, ennél a két szónál, hogy: „test szerint” kell ismét megállnunk, és meglátni azt, hogy Pál apostol terminológiájában, fogalomhasználatában ez a „test szerint”, valami egészen sajátosat, speciálisat jelent, s nagyon sokszor, amikor az ember ezt nem látja, akkor érti félre az apostolnak ezt a gondolatát.

Mert mi az, hogy senkit sem ismerünk test szerint? Nyilvánvaló, hogy ha élünk ebben a földi világban, akkor ismerjük a másikat test szerint. De akkor mit jelent az, hogy „mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint”? A páli szóhasználatban ez a bizonyos test szerint azt jelenti, hogy történt egy változás, és nem ismerünk senkit véve emberi, mégpedig bűnösen emberi módon. Többször ír erről, a Rómabeliekhez írt levélben, a Galatákhoz írt levélben arról, hogy ne test szerint éljünk, hanem Lélek szerint, és a Lélek ott nagybetűvel van írva, vagyis a Szentlélekre utal. Tehát ne emberi módon, ne emberi elgondolások, különösen ne bűnös emberi elgondolások irányítsák a mi életünket, hanem az Isten Szentlelke.

Vagyis az, hogy senkit sem ismerünk mostantól fogva test szerint, az nem azt jelenti, hogy nem látjuk, mint embert, nem látjuk őt testében, nem ismerjük őt földi valójában, hanem azt jelenti, hogy nem olyan módon tekintünk rá, ahogyan az ember bűnös módon rátekint egy másikra, hogy hogyan lehetne őt a javamra kihasználni, hogyan lehetne őt az érdekeimben felhasználni? Nem is feltétlenül gonosz szándékkal, csak önző szándékkal. Hogyan érvényesíthetem a saját érdekeimet vele szemben, vagy az ő segítségével? A Lélek szerint való ismerés az az, hogy hogyan lehet annak a másik embernek segíteni?

Azt mondtuk, hogy az, hogy változás történt, az a szeretet térnyerése. „Mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint”. Arra törekszünk, hogy ne test szerint ismerjük őt. S így értendő a folytatás is: „ha ismertük is Krisztust test szerint, most már Őt sem így ismerjük”. Vannak, akik úgy értelmezik, értelmezik félre Pál apostolnak ezeket a szavait, hogy számára nem lényeges a földi Krisztusnak az ismerete. Ez nem igaz! Arról van szó, hogy nem test szerint akar Krisztusra tekinteni, nem bűnös emberi módon akar rátekinteni, hanem úgy, hogy látja benne az Isten szeretetének a legtökéletesebb megnyilvánulását.

Megváltozott az emberszemléletünk is, ahogyan megváltozott a Krisztus-szemléletünk is. Másként látjuk már Őt, ha megtörtént a változás.

A változás, amit Krisztus elhozott nemcsak világméretekben történt meg, hanem megtörtént személy szerint bennünk is. Krisztust test szerint ismerni csak annyit jelentett volna, hogy úgy beszélni róla, ahogyan egyes emberek beszéltek róla, hogy: ’hát igen, ő a nagy gyógyító, ő egy rabbi, ő egy próféta.’ De nem test szerint ismerni Krisztust, az azt jelenti, hogy valaki ki tudja mondani Péter apostollal együtt, hogy „te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. „Boldog vagy Simon, Jóna fia, mert nem test és vér jelentette ezt ki neked” – olvassuk a Máté írása szerinti evangéliumban is.

Változás történt. Megtörtént bennem is? Bennünk is? Ha igen, akkor annak óriási a jelentősége. „Ha valaki Krisztusban van” – folytatja az apostol, azaz, ha valakiben megtörtént ez a változás, „új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” Megint látni kell, hogy nem szó szerinti értelemben kell venni ezeket a szavakat. Ez talán könnyebb, jobban hozzá vagyunk szokva ennek a mondatnak a nem szó szerinti értéséhez. Nem gondolunk arra, hogy hirtelen lett egy új ember, egy új testtel, fizikai valóval, hanem, hogy újjá lett az az ember. Újjá teremtetett.

Ahogyan a János írása szerinti evangéliumban is szó van arról, hogy újjá kell születni. „Újjá kell születnetek.” Hogy félre lehet érteni, ahhoz ott van számunkra Nikodémus példája, amikor azt kérdezi, hogy: „ bemehet-e az ember az anyja méhébe másodszor is?”

Új valóság születik, új teremtés. Újjászületés történik, ha valaki Jézusban meglátja a Krisztust, az Isten szeretetét.

Az ötödik fejezet 18. versében így olvassuk: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát”. Az evangéliumot, az Isten szeretetéről szóló jó hírt hirdeti az apostol. A változás, ami mindnyájunk által kívánatosnak, de sokszor legtöbbünk által szinte esélytelennek látszik, az megtörtént Isten által, Isten munkája nyomán. Ő helyrehozta a viszonyt velünk. Ő meg akar békélni velünk.

Viszont nekünk is adott feladatot: nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Mit jelent ez? Hát azt, hogy hirdessük az Istennel való megbékélés lehetőségét. Hirdessük a belső békesség elnyerésének útját. Hirdessük az új szemléletet, a nem test szerinti szemlélet lehetőségét, s nem utolsó sorban hirdessük az új életgyakorlat megvalósításának a lehetőségét.

Istennek az a munkája, hogy megbocsát. Ő végrehajtja azt a nagy cserét, amiről Luther is sokszor ír az írásaiban, és amiről itt úgy olvastunk, hogy: „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk.”

Krisztus szeretete ösztönöz, hajt, űz, szorongat, bíztat minket. Nem csupán arra, hogy mi magunk fogadjuk el a felkínált békejobbot, hogy mi magunk legyünk készek megbékélni Istennel – természetesen erre is bíztat -, hanem bíztat, szorongat a békéltetés szolgálatának a végzésére is. Ez az, amit szoktunk missziónak, az Istentől kapott küldetésnek is nevezni.

„Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” – írja Pál apostol a korinthusiaknak, és ez a mondat rögtön arra is utal, hogy ez a misszió nem szabad, nem kell, hogy erőszakos misszió legyen. „Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” A mi feladatunk elmondani, hogy: Isten szeretné, hogy békében élhessen, békében lehessen veletek. Megbékéltette Krisztusban magával a világot, mi pedig, a békéltetés szolgálatát kapott emberek kérünk: „béküljetek meg az Istennel!”.

Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a békéltetés szolgálata nem csupán az Istennel való megbékéltetést, nem csupán a belső békességre való eljuttatást, hanem a béke- szerzés szolgálatát is jelenti. A békéltetés, az emberek közötti békéltetés szolgálatát.

Kedves testvérek, amit kívánok nektek is, és magamnak is, az nem más és nem több, mint a most hirdetett nagy változás, és a változás lehetőségének minél egyértelműbb, és minél gyakoribb megtapasztalása. Az, ami egy-egy istentisztelet elején köszöntésképpen elhangzik, ami egyébként szintén Pál apostoltól való, az ne csak kegyes kívánság legyen, hanem igazsággá és valósággá váljon: kegyelem és békesség legyen!

Ámen.