EVEZZ A MÉLYRE!

Lukács 5, 1-11

Miután – Jézus – abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!

Lukács 5, 4

 

Kedves testvérek!

Boldog Újévet kívánok kedves Testvérek 2010. január elsejének első óráiban ezzel az Igével, amit most felolvastam!

Mielőtt rátérek erre a mondatra és erre a történetre, elmondom, hogy újra ráakadtam a világhálón egy világórára. Ezen a világórán a statisztikai adatokat gyűjtötték össze a Föld népességéről, a nők, férfiak arányáról, születésről, halálról, az energiatermelésről, az élelmiszer- előállításról, a sivatagosodásról, a szén-dioxid kibocsátásról. Statisztikai adatokat gyűjtöttek össze, és ebből egy valószínűsíthető számsor keletkezik, ami állandóan mozog. Éjfél után egy fél órával a Föld népessége e szerint a világóra szerint 6 milliárd 793 millió 422 ezer 500 körül volt, de ahogy mondom, állandóan növekszik. Minden másodpercben születnek, és minden másodpercben meghalnak emberek. Persze többen születnek, mint amennyien meghalnak. Pörög a világóra, mutatja, hogy hogyan haladunk előre. Nem körbejár – a világóra csak egy elnevezés -, hanem előrehalad, és ez, így Újév első óráiban sokat mond nekünk: halad előre az idő, és mi ezen a világórán egy számadat vagyunk. Olyan megrendítő a számomra, hogy minden másodpercben kilép egy ember ebből a földi életből, és belép egy újszülött ebbe a földi világba, és egy-egy szám egy-egy emberéletet jelent.

Eszembe jutott a nyolcadik zsoltár gyönyörű mondata, ahogy felsóhajt a zsoltáríró: „Micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg…” És ahogy néztem ezt a világórát, a lelkemben megszületett ez az élmény, ez az érzés, hogy: ’Istenem, micsoda, kicsoda vagyok én, hogy gondod van rám?’ Ki vagyok én? Ki vagy te, hogy törődik veled az Isten? Hogy gondja van rád az Istennek, amikor ezen a földgolyón annyi ember él, annyi élet mozog. Azt már nem is mondom, hogy ott az egész univerzum, az egész világegyetem, amennyire mi bele tudunk ebbe egyáltalán gondolni. Micsoda az ember, hogy gondod van rá? És akkor, ha ide eljut a fantáziánk a gondolatunk, akkor valóban megrendülünk, hogy: ’Istenem, és az én életem fontos neked?’ Milyen csoda az élet! És milyen nem magától értetődő természetes dolog az, hogy itt vagyok, és hálát adhatok Istennek ezért az új évért. Hogy van még időm e földön, e földi életemet élhetem még akkor is, ha sokszor szidjuk ezt az életet, hogy mennyi nyomorúság, mennyi keserves szenvedés van.

Micsoda az ember? Az Isten teremtménye. Nem magától értetődik az, hogy itt vagyunk, és ünnepet szentelünk, hálát adunk az Istennek. Még hozzátehetem azt a kis apróságot is, hogy tegnap este együtt ünnepeltünk, beszélgettünk itt a gyülekezet néhány tagjával, aztán hazaindultunk. Nem csak pohárral koccintottunk, hanem sajnos koccantunk egy felelőtlen taxissal is. Nem történt nagy baj, csak éppen anyagi kár, ami éppen elég baj, de milyen áldott dolog, hogy az Isten megőrzött, megtartott, itt vagyunk.

Micsoda az élet? Micsoda az ember? Istennek gondja van ránk itt is, és akkor is, ha átmentünk abba a láthatatlan, ismeretlen és mégis valamilyen szinten ismerős országba, amiről Jézus annyit beszélt. Amibe annyira belegyönyörködünk, amikor a példázatai olvassuk, halljuk. Isten országa öröm, békesség. Isten országában jó lenni. Ezen a földön is és e földi lét után is.

Nemzeti imádságunkat szoktuk énekelni az év fordulóján, énekeltük tegnap is Himnuszunkat, ma is fogjuk; így búcsúzunk, és így indulunk:

„Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel…

Hozz rá víg esztendőt”

Nagy szükségünk van erre az imádságra. Arra, hogy Isten megáldjon minket jó kedvvel. Hiszen olyan rosszkedvű nemzet vagyunk. Nagyon fontos, hogy legyen jó kedvünk, amikor indulunk ebben az új évben. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha rosszullétek, betegségek, problémák, kétségek vannak az életünkben, mert ezeket nem lehet, nem is kell letagadni, de szükségünk van arra, hogy az Istentől kérjük a jó kedvet. Nem azt a jó kedvet, amit a viccek és tréfák adnak, hanem azt a belső derűt, amitől boldog lehet egy Újév. Azt a derűs életszemléletet, amivel Jézus megajándékozta a követőit.

A Himnusz is olyan bús-borongós, amilyen a történelmünk. Tele szenvedéssel, nyomorúsággal. Az elődeink ránk hagyományoztak, ránk örökítettek egyfajta bús-borongós életszemléletet. Nagyjaink közül többen önkezükkel vetettek véget az életüknek, a legszebb, a legnagyobb verseink is szomorúságot árasztanak, és a tragédiánkból születtek a legnagyobb művek is. Nem jó, de így van, hogy a legszebb verseinkben sok a keserűség és a borúlátás.

„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.”

Fantasztikus nagy alkotása ez József Attilának, de micsoda mélység! Szinte lehúzza az embert ez a rettenetes, tragikus kép. De igaz, van ilyen. Ha valaha átéltük a semmi lehúzó mélységét, gyötrelmét, akkor ismerjük, értjük ezt.

No, hát ezért szeretem én Lukács evangéliumában ezt a történetet, amit most felolvastam, Simon Péter történetét. Mi van ebben a történetben olyan különös? Hát az emberlétnek a legtermészetesebb, leghétköznapibb élménye. Az, hogy dolgozom, fáradok, és hiába, nem sikerül, nincs eredmény, nincs látványos öröme a munkámnak. Erről szól ez a történet, és sok minden másról is. Jézus tanít. Már népszerű, sokaság, tömeg veszi körül. Tanít, és Simon Péter hajóját választja szószékül.

Lukács szerint Simon Péter találkozott már korábban is Jézussal. Meggyógyította az anyósát, de akkor nem volt semmiféle következménye ennek a találkozásnak. Most itt van egy egészen hétköznapi élethelyzet: Péter egész éjszaka fáradt, dolgozott, végezte a munkáját, hogy a szükséges élelmet megszerezze a családnak. Annyira hétköznapi, hogy már-már banális, annyira hétköznapi, hogy ismerős. Erről szól az életünk nagy része. Nem az ünnepről, hanem arról, hogy dolgozom, néha halálra fárasztom magam, és mi az eredmény?

Felépítettem egy házat, berendeztem a lakásomat, vagy sikerült szerezni egy albérletet. Vettem egy autót. És mire jutottam? Semmire. Nagyon sokan ezért keserűek, és a pesszimizmusunknak ez a hétköznapi vetülete mindannyiunk életében jelen van, hogy: ’mire jutottam? Dolgoztam, és mire jutottam?’

Semmit sem fogtam – mondja Péter. És bizonyára nem túlzás ez. Jézus beül Simon Péter hajójába, aztán beszél a sokasághoz, és tanítja a maga csodálatos, egyszerű, hétköznapi történeteit, amiből mélységes csodák származnak, és az Isten szeretete sugárzik. Ezek már megfoghatták Péter lelkét. Ennek köszönhető valószínűleg az, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat”, akkor van ugyan ellenvetése, hiszen egész éjszaka hiába dolgozott, de azt mondja, hogy: „de a te szavadra mégis kivetem a hálót.”

A szakember nem találja igazán értelmes, ésszerű dolognak azt, amit Jézus mond, de valami megragadta már a lelkét. Kiveti a hálót, és itt történik meg a hallatlan nagy fordulat. Vannak, akik vitatják ennek a csodának a tényét azzal, hogy ez a történet valószínűleg a János evangéliumában szereplő történet, vagyis a feltámadt Jézus egyik megjelenési története, hiszen ott is ugyanerről van szó. Ott is Simon Péter szerepel, ott is óriási tömeg hal akad a hálójukba. Hogy ez kétszer történt-e meg, vagy még többször, vagy csak egyszer, ez igazából teljesen lényegtelen, mert a mondanivaló a fontos.

Mi ebben a mondanivaló azon túl, hogy valóban rengeteg halat fognak. Annyira sokat, hogy segítségre szorulnak a halak partra vonásakor. Kivonják a teli hálót a partra, de utána senkit nem az anyagi bőség érdekel, hanem az a lelki ajándék, amit Jézustól kapnak. És ebben van igazán a mondanivalója ennek a történetnek. Nem azt gondolja Péter, ami teljesen érthető lett volna, hogy: ’na, végre megtaláltam, megfogtam a szerencsét. Na most összetalálkoztam azzal, akivel érdemes üzletet kötni, mert vele sikeres lesz a halászat.’ Nem azt gondolja, hogy: megfogtam az Isten lábát - ahogy egy magyar ember mondaná -, mert találkoztam valakivel, aki szerencsét hoz nekem. Újévkor mindenki szerencsét kíván. Péter ehelyett mélységesen megrendül. És ez a szó lett fontossá számomra, hogy: mélység.

Jézus azt mondja: ’Evezz a mélyre, és így vesd ki a hálódat!’ Ne maradj az élet felszínén! Ne maradj ott, hogy csupán az élet eseményeit, az élet tárgyait, kézzel fogható sikereit számlálod. Evezz a mélyre! Evezz az élet mélységeibe, és ott vesd ki a hálódat, mert ott mélységes kincseket lelsz. Olyan kincseket, amik mélyen vannak elrejtve. Ami a felszínen van, az is lehet hasznos, jó dolog, de az igazi kincsek mindig mélyen vannak. Azok után mindig kutatni kell. Azok több munkát igényelnek.

Nagyon érdekes, hogy milyen rétegződések vannak az életünkben. Van egy felszíni jelentése az eseményeknek, aztán van egy mélyebb, és ha újra elgondolom, akkor még mélyebb jelentése. Érdemes elmélyülni az életünkben, mert ez nagyon jó lehetősége, folyamata minden embernek, minden hívő embernek: az Isten-kapcsolatban, az emberi kapcsolatokban, és az önmagunkkal való találkozásban is. Azt énekeltük, hogy „Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz”. Első hallásra nem biztos, hogy érthető, hiszen amikor a magunkkal való gyakorlatozásban elcsöndesedünk, akkor az első reakciónk az, hogy idegesek leszünk. Próbáljuk ki: az első csönd általában idegessé tesz minket. A bennünk lévő szorongások, félelmek idegessé teszik ezt a csendet. Nem mindjárt az Isten mélységei szólalnak meg, hanem először az én zavarom, az én kétségeim, félelmeim. És még mélyebbre, mélyebbre kell hatolni ahhoz, hogy valóban békességre leljünk, és az „örök bölcs cél” egyszerre felderengjen a lelkünkben.

Több rétege van az életünknek, és ezekbe a rétegekbe hív Jézus, amikor azt mondja, hogy: „evezz a mélyre!” És én most így folytattam, hogy: evezz tovább! Te, aki a múlt évben is, előzőleg is eveztél, dolgoztál, sikeres voltál vagy éppen sikertelen, evezz tovább, dolgozz tovább, keress tovább, vesd ki a hálódat, és kincseket fogsz fogni. Lehet, hogy nem úgy és nem ott, ahol te elképzelted.

Szoktuk mondani, hogy Péter, a tapasztalt halász tudja, hogy hol kell kivetni a hálót, tudja, hogy mikor, és mégis engedelmeskedik annak, ami az ő tapasztalataival ellenkezik, de Jézus mondja. Most ez a helyzet más, mert Jézus ott ül a hajóban. Még csak nem is úgy, hogy ő hívta volna Jézust, hanem Jézus mondta, hogy én beülnék a te hajódba. Jézus ajánlja magát nekünk. Ezt lefordíthatjuk így, értelmezhetjük így, hogy Jézus ajánlja, hogy: ’beülök az életed hajójába, és így evezz tovább. Ne félj! Evezz a mélyre! Ne félj a mélységtől. Félelmetes és mégse félj, mert én veled vagyok, veled megyek. Ott ülök és segítek.’ És ez nem azt jelenti, hogy nem lesz vihar, nem lesz időnként üres a háló, nem lesz kudarc és sikertelenség, de ezen keresztül is megajándékozlak téged a mélység kincseivel.’

A semmin túli valamivel, mert a semmi nem a végleges eredménye a mi halfogásunknak, hanem azon túl is van még valami. És az a valami a végén elvezet a mindenhez, a bőséghez. A lelki-szellemi bőséghez, ami nem egy olyanfajta kárpótlás, hogy megpróbáljuk átigazítani a gondolkodásunkat, hogy: ’szegény vagyok ugyan, de azért lelkiekben gazdag.’ Ez nem olcsó vigasztalás, hanem valóság lehet. Akinek az életében volt már ilyen tapasztalata, az tudja, hogy ez nem olcsó vigasztalás, hanem mélységes igazság.

Egy évvel öregebbek lettünk. Jó ez? Nem jó. Mindenki azt mondja, hogy milyen borzasztó, szomorú dolog, hogy öregszünk. Egy évvel öregebbek lettünk. De hát nemcsak erről van szó, hogy az éveink száma gyarapodik, hanem lehet, hogy valóban mélyebb lett a gondolkodásunk, az érzéseink, az egész világszemléletünk. Az élet mélységesen több annál, mint amit kézzel foghatóan megragadunk belőle. Nemcsak öregszünk, hanem gyarapodhatunk bölcsességben, szeretetben, együttérzésben, elnézőbbek lehetünk. Tudunk megbocsátani igazán, szívből elfelejteni mások bűneit, hibáit, velünk szemben elkövetett vétkeit. Képesek vagyunk erre Jézussal, mert Jézustól lehet ezt tanulni.

Tehát amikor erre gondolunk, hogy egy évvel öregebbek lettünk, akkor gondolhatunk erre is, hogy menet közben mélyebbé vált és válhat az életünk, ha valóban merünk a mélyre evezni, és ott kivetni a hálónkat.

A karácsonyi ünnepkörben, egy családi körben megnéztünk egy filmet, ami egészen megdöbbentő ötleten alapul, de nagyon elgondolkodtató. Az a címe ennek a filmnek, hogy „Benjamin Button különös élete”. Az a különleges ennek az embernek az életében, hogy visszafelé halad az életútja, az életideje. Az életben megszokottal szemben ez a főszereplő egy öreg csecsemő, egy borzalmas riasztó látvány. Öregen születik meg, és gyermeknek is öreg. Ül egy tolószékben, és míg a többi gyermek játszik körülötte ő, mint egy öregember, ott gunnyad egy tolószékben. Borzalmas látvány, és nagyon szomorú az egész. S aztán hirtelen megváltozik az egész film azáltal, hogy ez az ember egyre inkább megerősödik. Egy karizmatikus istentiszteleten ráimádkoznak, úgyhogy föláll a tolószékből. Hogy ennek hatására vagy egyébként, azt nem lehet tudni, mindenesetre elkezd járni, és egyre inkább megerősödik, és megszépül. Fiatal férfi lesz belőle, és miközben mások öregszenek, ő egyre daliásabb lesz. Rátalál a szerelmére és a csodálatos szerelemből születik egy gyermek. Néhány évig örvendezhetnek ennek a boldogságnak, de tudják, hogy megfordul minden. Az asszony öregedni kezd, a férfi pedig fiatalodik.

Iszonyatos belegondolni is, hogy nem tudják felnevelni közösen a gyermeküket, mert ő nem öregszik, és nem lesz igazi apja ennek a gyermeknek. Nem lehet azzá, mert szüntelenül fiatalodik. Elválnak az útjaik, mert ez az ember fokozatosan fiatalodik, miközben mindenki öregszik körülötte.

A film után, amikor beszélgettünk erről, megállapítottuk, hogy ez egy borzasztóan szomorú film. Szomorú, mert nem az élet természetes rendjét követi, hanem szembe megy a normális iránnyal. Azzal az iránnyal, ami számunkra elfogadható és ismerős. És látva ezt, talán valóban mindannyian megállapíthatjuk, hogy jól van ez így, hogy fokozatosan öregszünk. Hogy érettebb és bölcsebb lesz az életünk, hogy egyre mélyebben gondolkodunk, és nemcsak arról van szó, hogy öregszik a testünk, hanem jó esetben a lelkünk, a szellemünk, a gondolkodásunk, az érzéseink mélyülnek, és az élettel betelve fejezzük be e földi létet, és lépünk belőle.

Ez az emberlét törvénye, amit békességgel és örömmel elfogadhatunk, ha hisszük azt, hogy az Isten által rendelt „örök bölcs célnak” felelünk meg.

Én azt gondolom, hogy a Lukács evangéliumából felolvasott történetnek ez a mondata, hogy „Evezz a mélyre”, azt jelenti, hogy evezz a gondolatok és a gondolkodás mélyére is. Merj gondolkodni, fantáziálni az Isten akaratán, tervein, de még inkább arra bíztat minket, hogy evezz a hétköznapok világába, és vesd ki a hálódat az Isten előtt, az Isten kincsei előtt, és bőséges lesz a fogás, ha mersz a mélyére menni a saját életednek, és általában az élet értelmét kutatva az élet mélységeibe belemenni. Ki-ki maga tudja a saját életéből, hogy mi az, amit mégis megteszek, annak ellenére, hogy a logikus gondolkodásommal talán ellenkezik, de lehet, hogy csodákra fogok találni.

Halad az óra, a világóra, a világ ideje. Szorongat minket sokféle kérdés, hogy mi lesz ebben az évben? Nem tudjuk. Az isteni szó mégis azzal bíztat, és azt mondja nekünk, hogy: ’ne félj! Ne félj, én veled vagyok és megváltoztatlak téged.’ Péterből emberhalász lesz. Nem csak közönséges halász marad ez az ember, hanem elindul a fejlődése, az emberi érlelődésének az útja. Nem tökéletes lesz Péter, hanem Jézus embere, társa, munkatársa lesz az úton. Lesznek kudarcai és lesznek sikerei.

Erre hív minket az Isten ebben az évben. ’Ne félj, én veled vagyok, én emberré teszlek, munkatársammá teszlek, hogy tovább add azt, amit te magad is megtapasztaltál a mélységben, a kincsek halászatában. Ha rátaláltál a kincsre, add tovább!’ Ilyen kalandos újévet kapunk, ha Jézussal indulunk el. Vállaljuk, legyen bátorságunk! Örüljünk annak a lehetőségnek, hogy a mélyére mehetünk az életünknek. Áldjon meg Isten minket így boldog új évvel!

Ámen.