A KENYÉR ÉRTÉKE — VAGY A TE TÜRELMED IS ELFOGYOTT?
(Sarkad-újtelek, 2010. augusztus 22.)

Lectio: 4Móz 9, 15-23. v. + Jn 6, 28-35. v.
Textus: 4Móz 21, 4-5. v.

Énekek: 89/1; 89/3-4 + 7-8; 264/5; 155; 265/3-4; 23/1; 438; HIMNUSZ; 199/1-4;

„Majd elindultak a Hór-hegytől a Vörös-tenger felé, hogy megkerüljék Edóm országát. De útközben elfogyott a nép türelme, és így beszélt a nép Isten és Mózes ellen: Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt.”

Szeretett Testvéreim!

Az ószövetségi lekcióból hallottuk, Isten hogyan vezette népét a pusztában. Előttük ment nappal és éjjel, egyértelmű jeleket adott, mikor kell megindulni és mikor kell megállni. Vele volt népével, folyamatosan gondoskodott róluk, nem hagyta el őket.
Voltak nehéz idők. Léleknevelő, küzdelemmel nevelő idők. Amikor látszólag elmaradt Isten gondviselése. Volt, amikor szomjúság gyötörte őket. Elfogyott a vizük. De senkinek nem kellett szomjan halnia. Volt, amikor kenyerük volt kevés, vagy hosszú ideig hús nem jutott az asztalra. De senkinek nem kellett éhen halnia.
Volt, hogy ellenség támadt rájuk, meggyötörte a népet. Úgy tűnt, esélytelenek az ellenséggel szemben. De végül legyőzték, elkergették az ellenséget a Mindenható Isten segítségével.
Volt, amikor úgy tűnt, csak céltalanul bolyongnak a pusztában. Semmi értelme az életnek, ha nem tudják merre tartanak. De csak azért tűnt az egész céltalannak, mert nem bíztak Istenben, aki pontosan tudta merre megy, és pontosan tudta merre a cél. Elfelejtették, hogy nem nekik kell ismerni az utat és a célt, elég, hogy ha ismeri az Örökkévaló, aki előttük megy, és vezeti őket.
A nehézségektől nem kímélte meg őket az ÚR, és nem kímél meg minket sem a kegyelmes Isten, hiszen éppen a nehézségek között edződik az istenfélő ember hite, akkor tisztul a látása és tanul meg különbséget tenni értékes és értéktelen dolgok között. A nehézségek idején kerülünk közel a dicsőséges Istenhez, és tanulunk meg őszintén alázatban járni.

Most is Isten vezeti népét. Elindultak a Hór-hegytől a Vörös-tenger felé, hogy megkerüljék Edóm országát. Előttük ment Isten, célja van útjuknak, Isten gondoskodik róluk. De útközben elfogyott a nép türelme.
Testvérek! Nem azt olvassuk, hogy elfogyott a nép kenyere…
Nem a kenyere fogyott el. Nem a vize fogyott el. Nem Isten gondviselése fogyott el. A türelmük fogyott el! Nem volt elég, amit Isten adott nekik, többre vágytak. Nem volt elég, hogy Isten velük van, régi életükbe visszavágytak: Jó volt nekünk Egyiptomban! Miért hoztál ide ki a pusztába?
De hát nem volt igazuk? Egyiptom volt a szülőföldjük! Mennyi kedves emlék kötötte őket oda! Igaz, hogy rabszolgák voltak, kegyetlenül gyötörték őket, de a Nílus ott volt… ott voltak a pálmafák, ott voltak termékeny földsávok… Igaz, hogy nekik sokszor a veteményből csak a hagyma jutott… De mégis!
Itt a pusztában pedig megyünk oázisról oázisra, s boldogan feljegyezzük, hogy Élimben volt 12 forrás és 70 pálmafa! Gondoskodik Isten napról napra, ez igaz, de szeretnénk már végre biztos lenni: mindig minden lesz bőven! Elegünk van már abból, hogy Istennek kell gondoskodnia mindig rólunk, végre magunkról szeretnénk gondoskodni jó előre!

Azt mondják zúgolódva: nincs kenyér és víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt! Pedig van kenyér és víz! Igaz, naponként össze kell gyűjteni a mannát. Igaz, takarékoskodni kell a vízzel, nincs annyi, hogy úszkáljanak benne, mint a Nílusban! De senki nem halt sem szomjan, sem éhen.
Mi akkor a baj? Az, hogy nem tudtak, nem akartak megelégedni azzal, amit Isten épp adott. Többre vágytak. Ez a többre vágyás hol az Egyiptomba való visszavágyásban jelent meg, hol abban, hogy húst követeltek, hol abban, hogy számukra megfelelőbb istent kerestek maguknak…
Mindent kifejez ez a mondat: elfogyott a nép türelme…
Hálátlanul, szinte durván beszélnek Isten gondviseléséről, vezetéséről: Ezt a megromlott, semmit érő, hitvány, rossz ételt szívből utálja, megelégelte a lelkünk. Szó szerint: rossz, romlott, szemétre való kenyeret. Elegünk van már ebből a gyenge, sok munkával megszerzett, mindig egyforma kenyérből… Teljességgel meguntuk ezt a kenyeret!
De Mózes miért nem unta meg? Józsué, Mózes szárnysegédje miért nem unta meg? Áron, a főpap, miért nem unta meg? Ha valakik, akkor ők azok, akik állandóan kétségeskedhetnének! Hiszen nemcsak magukról, hanem az egész népről kell gondoskodniuk!
Azért mert nekik több jutott, más jutott? Nem! Valószínűleg azért nem, mert ők naponta rácsodálkoztak arra: Isten ma is gondoskodott! Isten ma is előttünk járt! Isten most is előre tudta, mit fog tenni!
S valószínűleg naponként leborultak hálával Isten előtt: Mi nem tudnánk kenyeret és vizet adni ennek a népnek, de te, Örökkévaló, ma is gondoskodtál rólunk!

A zúgolódásnak, a türelmetlenségnek van egy igazi, jó gyógyszere: Hálát adni Istennek azért, amit eddig adott. Hálát adni Istennek azért, amink így is van!

A nép nemcsak Mózes ellen, hanem Isten ellen beszélt. Elfogyott a türelme. Mert a türelem adatik, de ha nem tápláljuk, ha nem pótoljuk azt, ami elkopott, akkor előbb-utóbb el fog fogyni. El fog fogyni a családban, az egyházban, s bármelyik kis vagy nagy közösségben, amelyben élünk.

Mi a határa a türelmednek? Mi az, ami miatt elfogy a türelmed, Isten ellen is lázadva?
Az, hogy nem mindennap jut friss kenyér az asztalra? Vagy nem mindennap jut hús az asztalra? Vagy éppen az, hogy minden lehetne az asztalon, de a test lázad, és nem lehet mindent megenni?
Mi a türelmed határa? Hogy naponta látnod kell: másnak több jutott? Hogy másnak volt lehetősége nyaralni, neked pedig nem a sok munka vagy az anyagiak, esetleg betegség miatt?
Mi a türelmed határa, ami miatt csendben, majd egyre hangosabban lázadsz Isten ellen? Az, hogy nem mindenki ismeri el fáradozásaidat a családban? Vagy az, hogy kevesebbre jutsz egy nap, mint 10-20 évvel ezelőtt? Talán a feleséged, férjed már nem 20 éves? A mai szépsége, a mai gondolkodása, viselkedése más, mint a házasságkötéskor? Esetleg gyermekeidnek saját tervei vannak, és már nem irányíthatod őket?
Elfogyott a türelmed, mert éppen nem látod a célt, az utat? Vagy nem tudod, mikor ér véget ez a küzdelmes korszak? Elfogyott a türelmed, mert jobbat reméltél, mint ami jutott, ami van?

S ha elfogyott a türelmed, vajon nem azért van, mert elmaradt a hálaadás az életedben? Hálaadás, minden ébredéskor és minden lefekvéskor? Elfogyott a türelmed, mert nem adtál hálát annyiért, ami van, ami eddig volt? Honnan a zúgolódás, a keserűség, az Istennel is szembe fordulás?
A rossz körülmények okozzák, a nehéz sors, vagy az Isten szeretetét meg nem látó, hiúságában, telhetetlenségében megvakult szemed okozza, hogy mindent sötéten látsz?
Értéktelen, semmit érő, hitvány kenyeret kaptál valóban Istentől, vagy Isten jó és gazdag ajándékait látod semmit érőnek, hálátlanságod miatt? Gondold végig, újra! Isten fosztott meg, vagy te vagy türelmetlen?

Az Örökkévaló Isten már az Ószövetségben elrendelte, hogy évről évre tartsuk meg a hálaadás ünnepét, azért hogy ne feledjük el: „mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thessz 5, 18) és: „adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (Ef 5, 20) El szoktunk akadni ott: Nem érzek hálát a szívemben, akkor hogyan adjak hálát. Kifejező a magyar nyelvünk: nem azt mondja: „érezzetek hálát az ÚRnak”, hanem: „adjatok hálát az ÚRnak”. A hála nem feltétlenül érzéssel kezdődik, hanem cselekedetekkel. Isten népe történetében volt már olyan, hogy először alig volt erejük az Isten magasztalására. S minél inkább magasztalták, annál nagyobb erő volt a dicséretmondásukban, annál hangosabban tudtak ujjongani az ÚRnak. (2Krón 20, 19.) Először el kell kezdeni. S minél inkább gyakoroljuk a hálaadást, annál inkább eltölt a hála érzése, a hála ujjongása.
Adj hálát reggel, és adj hálát este. Vedd számba: mi az, amit ma megköszönhetsz. S minél természetesebb a hálaadás, annál több okot találsz rá! A rendszeres hálaadás csillapítja türelmetlen szívünket, erősíti hitünket!

Ma, az úrasztala is megteríttetett számunkra. A legnagyobb dologért adunk most is hálát: Jézus Krisztus szövetségéért! Ha végképp úgy érezzük, hogy már semmiért nem tudunk hálát adni: gondoljunk arra, mit tett az Úr Jézus Krisztus értünk! Gondoljunk elveszett életünkre, amelyik Krisztusban megtaláltatott! Gondoljunk az elnyert örök hazára, amely Krisztusért már a mienk! Gondoljunk Isten szeretetére, amely immár soha nem szűnik meg Jézus Krisztusért irántunk.
S ha ezekért hálát adunk, akkor nő a bizalmunk, erősödik a türelmünk Isten iránt, mert akkor: akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál!

Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Jöjjetek, készüljünk együtt az úrvacsorai közösségre, a mi Urunkkal, Jézus Krisztussal való titokzatos közösségre! Imádjuk őt, meg nem szűnő hálaadással!

Ámen!