ÚGY EGYÉK ABBÓL A KENYÉRBŐL ÉS ÚGY IGYÉK ABBÓL A POHÁRBÓL
(Sarkad-Újtelek, 2011. április 17. _ Virágvasárnap)

Lectio: Zak 9, 9-17. v. + Máté 21, 1-17. v.
Textus: 1Kor 11, 23-34. v.

Énekek: 118/1; 118/9-13; 266/1; 151; 331/4-5; 445/1-6;

„Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg el-jön. Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.”

Szeretett Testvéreim!

Úgy adatott ebben az esztendőben, hogy virágvasárnap a Bibliaolvasó Kalauz útmutatása szerint az úrvacsora szereztetési Igéjét olvassuk az Újszövetségből, napi igeként. A Nagyhét zsoltára azonban a 118. zsol-tár. Az a zsoltár, amelynek szavait kiáltotta a Jézust kísérő sokaság: Ó, URam, segíts meg! Hósia-nna, hozsanna! És ugyanebből a zsoltárból hangzott: „Áldott, aki az ÚR nevében jön!”.
S miközben egész héten kísér bennünket az a zsoltár, amelynek szavai megihlették a Jézust követő sokaságot, amikor meglátták egy prófécia beteljesedését, aközben a mai napi újszövetségi ige arra emlékeztet, hogy egész héten készülünk az úrasztalához. Készülünk az Úr Jézus Krisztussal való közösség megélésére, amikor ő magát adja nekünk a megtört kenyérben és a kitöltött borban.
Azért vagyunk itt, azért van keresztyén hit, mert Jézus Krisztus meghalt e világért és feltámadt a mi megigazulásunkért. Nem lenne keresztyénség, ha Jézus Krisztus nem halt volna meg és nem támadt volna fel érettünk! Talán emlékeznénk egy nagy tanítóra, aki jókat mondott. Talán tanításainak egy része beépült volna a zsidó hitbe, mint ahogy sok bölcs zsidó rabbi elismeri, hogy Jézus tanítása alapjában véve nem áll távol a zsidó hittől. Jézust tisztelik a mohamedánok és tisztelik más vallások képviselői is. Tisztelik, mindaddig, amíg csak a szavairól, tanításáról van szó.
Amit nekünk adott az Úr Jézus Krisztus, ennél sokkal több. Nem egyszerűen tanítást adott, hanem életet. Nem egy szép elméletet, hanem egy megváltozott életet! Pál apostol ezt akarta megértetni a Korinthusi levélnek ebben a részletében! A korinthusiak gyakorolták az asztalközösséget. Rendszeresen tartottak úrvacsorai közösséget. Nem tudjuk, hogy milyen gyakran. De minden bizonnyal sokkal gyakrabban, mint ahogy azt mi szoktuk. Ha talán azt nem mondhatjuk el, hogy naponta, de nagy valószínűség szerint minden úrnapján. Összegyűltek és szeretetvendégséget tartottak, aminek a végén az úrvacsorai közösséget is megélték.
Csakhogy furcsa szeretetvendégség volt ez! Amiért Pál apostol megfeddi őket az éppen az, hogy megcsúfolták a szeretetvendégséget. Önszeretet-vendégséggé formálták azt az önzésükkel, a testvérükre nem gondolással. Amikor összegyűltek, nem volt, nem lehetett még mindenki ott. Akiknek szolgái voltak, vagy akik egyáltalán a maguk urai lehettek, azok korábban összegyűltek. A szolgák, rabszolgák csak később értek. Addigra a tehetősek már jóllaktak. Teli hassal, sőt megittasodva, ragyogó arccal fogadták a rabszolgákat: De jó, hogy itt vagytok, drága testvéreink! Úgy szeretünk titeket! Testvéreink vagytok az Úr Jézus Krisztusban! Azonban ezek csak szavak voltak. Szegény később érkezők, és éhezők talán érezték még a pecsenye illatát, talán még látták is a lakoma maradékát, amiből nekik, ha jutott is valami, csak morzsalék volt.
De ezután jött az úrvacsorai közösség! Mert ugye, egyek vagyunk az Úr Jézus Krisztusban! Krisztus mindenkit szeret, halleluja, testvérek! Hogy lehet azonban így együtt úrvacsorázni? Hogy lehet így megélni a Krisztusban való testvéri közösséget? Hogy lehet szeretetről, jóságról beszélni? Hogy lehet közösséget érezni, szeretetet érezni, jóságot érezni? Hogy lehet a másikat testvérnek vallani? Hogy lehet itt megérteni azt, hogy örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal? Amikor a „szeretetvendégség” csak külsőleg az, de éppen a lényeg hiányzik belőle: a szeretet?
És Pál apostol ezért írja le az úrvacsora szereztetését. Hogyan is adta azt az Úr Jézus Krisztus? Mire adta azt az Úr Jézus Krisztus? Nem lehet vele akárhogy élni! Mert az úrvacsorai közösség nem csupán jelkép! Nem csupán emlékeztet valamire, hanem valóságos közösség! Valóságos közösség az Úrral és valóságos közösség a testvéremmel! Nem csak jelképes közösség! Nemcsak formális közösség! Nemcsak a külsőről szól! A gyülekezeti közösség szeretetvendégséggel és a nélkül is nemcsak annyi, hogy egy helyen vagyunk, egy helyre gyűltünk össze, hanem életet erősítő, egymást támogató, egymással együtt örülő és egymással együtt síró közösség! Azért maradhatott meg a keresztyénség két évezreden keresztül, mert Jézus Krisztus új életet adott, új közösséget teremtett és nemcsak külsőleg, nemcsak felszínesen, nemcsak látszólagosan!
Hiszen az Úr Jézus Krisztus nem úgy jött a földre, hogy csak látszólag vette fel az emberi alakot, de valójában semmi sem érintette abból, amit az emberek átélnek! Nem! Az Isten Fia emberré lett! Az Isten Fia úgy vállalt közösséget velünk, hogy tökéletesen olyan lett, mint mi, kivéve a bűnt.
Az Úr Jézus Krisztus szenvedett, mint bármely ember. Az Úr Jézus Krisztus éhezett és fázott, és amikor nem volt fedél a feje fölött, hanem a pusztában hajtotta álomra a fejét, akkor az ő testét is törte a föld, és kemény volt a kő, amit a feje alá tett. Amikor megostorozták, nem látszat sebei voltak. Amikor átverték kezét és lábát szegekkel, akkor pokoli kínja volt neki is, mint bármely embernek, akivel ugyanezt tették.
Az Úr Jézus Krisztus nem látszat közösséget vállalt velünk! Az Isten Fia annyira eggyé lett az emberrel, hogy ő maga is halál alá rekesztetett! Előbb értünk, emberekért vállalta a teljes elhagyattatást. Az Atya elfordult tőle. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27, 46) Azt követően pedig meghalt. Nem úgy van az – ahogy azt egyesek vélik, híresztelik – hogy amikor a teste kiszenvedett, akkor ő kiszállt volna a testből. Nem! Valóságosan meghalt. Annyira megüresítette magát istenségétől, annyira emberré lett értünk, hogy szenvedése után meghalt! Értünk megízlelte a halált is! Hogy azután a halált legyőzve, a feltámadása erejével utat nyisson nekünk is a halálból az életre!
Hát ezért írja Pál: Valamennyiszer részt vesztek az úrvacsorai közösségben, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön! Mert Krisztus halála nyilvánvalóvá teszi, hogy Urunk teljes közösséget vállalt velünk. Ő nem látszat közösséget vállalt velünk és nem látszat közösségben akar élni velünk. Nemcsak felszínes, formális közösséget akar. De éppen ezért a gyülekezeti közösség sem lehet felszínes, formális! Nemcsak annyi, hogy gyakoroljuk a liturgiát, de egyébként oda sem bagózunk egymásra. Ugyanígy a keresztyén életünk sem lehet olyan, ami csak formaságokból áll!
Mert Jézus Krisztus kereszthalála, feltámadása arra kötelez bennünket, hogy többé nem élhetünk úgy, mint amikor még nem ismertük az Isten kegyelmét! Nem azért halt meg értünk Jézus Krisztus, hogy halálának ajándékát elfogadva, a bűnbocsánatot elfogadva, úgy éljünk, mintha mi sem történt volna! Mintha semmit sem tett volna értünk a Krisztus! Jézus Krisztus meghalt és feltámadt értünk. Elvette rólunk bűneink ítéletének terhét, de megszabadít bűneinktől is. Új életet adott, "mert aki Krisztusban van, új teremtés az!" (2Kor 5, 17) És ezt meg kell élni a gyülekezeti közösségben és ezt kell megélni az úrvacsorai közösségben. Így és csak így szabad az Úr vacsorájával élni!

Ezért kellett Pál apostolnak leírni: „aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vét-kezik az Úr teste és vére ellen.” De ki eszi méltatlanul? Az egyházban sok évszázada nagy kérdés! S most, amikor nagyhéten kétszer is készülünk úrvacsorai közösségre, nagycsütörtök este és a feltámadás ünnepén, akkor jó ezzel a kérdéssel szembe néznünk, és megvizsgálnunk magunkat.
A Krisztus utáni IV. századra kialakultak olyan szabályok az egyházban, vagy legalább is az egyház egyes területein, amelyekben szigorú büntetést szabtak ki a vétkezőkre. Eltiltották az úrvacsorától őket. Hogy mi vezetett idáig, hogy mit kellett megvívnia az egyháznak, mi formálta, torzította a gondolkodást, hogy az egyházfegyelmet ilyen módon akarták megélni, nem tudni. De nem árt, ha tudjuk, hogy pl. ismertek Baszileiosz, v. Nagy Baszileiosz kánonjai, aki az egyház keleti részén volt püspök. Ezekben a kánonokban pl. a vétlen gyilkos esetén 10 év úrvacsorától való eltiltásról, házasságtörés esetén 15 év úrvacsorától való eltiltásról, a szándékos gyilkos esetén 20 év úrvacsorától való eltiltásról, aki fehér vagy fekete mágia eszközeit használja (varázslás, bájital, stb.) 20 év úrvacsorától való eltiltásról, paráznaság esetén 7 év úrvacsorától való eltiltásról van szó, miután valaki megbánta a bűnét. (Ókeresztyén írók VI/1. kötet, a Kappadókiai Atyák, p. 257-288 - Szent István társulat, Budapest, 1983)
A donatistáknál – akiket később az egyetemes egyház kizárt a kebléből – akik szent egyházat, tökéletes egyházat akartak, ennél hosszabb eltiltásról is volt szó, akár 30 évig, gyakorlatilag életfogytig való eltiltásról.
De ez azt jelentette, hogy éppen azokat tiltották el az úrvacsorai közösségtől, akiknek legnagyobb szüksége lett volna a Krisztussal való közösségre, a bűnbocsánat meghirdetésére. Hiszen aki megbánta bűneit, aki Krisztushoz menekül vétkeivel, azt nem eltiltani kell az úrvacsorától, hanem odahívni a kegyelem királyi asztalához! Kálvin János a Keresztyén Vallás Rendszerében, (Institutio) a IV. könyv 12. fejezetében határozottan elítéli ezt a rossz gyakorlatot, vallva, hogy ezzel a megtérő, bűnbánó bűnöst csak még inkább belesodorták a képmutatásba vagy a kétségbeesésbe.
Mert nem a bűnös, a vétkező, az elbukott önmagában az, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát, hanem az, aki bűnbánat és megtérés nélkül, azaz csak külsőlegesen, az Úr kegyelmét semmibe véve kíván az úrasztalához járulni.
Egy egyházi gyűlésen megítéltek egy szolgálattevőt. Nem a bukása miatt. Hanem azért, mert nem akarta a bukását követően Istennel és emberekkel rendezni a dolgát. Nem ítélkezni akartak, „mert aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen”: az egyházfegyelem nem az ítélkezést jelenti. Az az Úr Jézus Krisztus dolga. A miénk, hogy szeretettel intsünk és segítsünk mindenkinek Krisztushoz térni, a bűn következményeinek örvényéből a Krisztus gyermekeinek, a bűnbocsánatot nyerteknek szabadságára eljutni.
S mégis, méltatlanul veszi magához a sákramentumot, nem becsüli meg az Úr testét és vérét, aki ugyanott folytatja az életét, ahol bűnvallása, megtérése előtt, aki nem akarja vétkét elhagyni. És őket nem hagyhatjuk abban a tévedésben, hogy jól teszik dolgukat! S ha már másként nem lehet jó belátásra bírni, ha már csak megrontja hűtlen életével a gyülekezeti közösséget, akkor lehet azt mondani: távozz! De csak úgy, és csak olyan szeretettel, ahogy azt az Úr Jézus Krisztus mondta: Inteni, többször is inteni, mert nem az a cél, hogy eltaszítsuk, hanem, hogy megmentsük! Hiszen az Úr Jézus a házasságtörő nőt is megmentette, de azzal engedte útjára: „Eredj el és többé ne vétkezzél!”
Megtörtént, hogy egy keresztyén férfi egy nem keresztyén előadó előadására utalt egy közösségben, hogy amikor Isten a „ne paráználkodj” törvényét adta, akkor még az emberek rövidebb életűek voltak, ezért meg lehetett tartani a hűséges házasság parancsát, de most már tudomásul kell venni, hogy 20 év elég egy házasságból. Ha ilyet hallunk, akkor nekünk, keresztyéneknek meg kell rémülnünk! Mert nem követhetjük egyik hajdani – és nagynak igazán nem nevezhető – miniszterelnökünk vízióját, aki egykor arról beszélt, hogy le kell cserélni az öregecske feleségeket…
Isten nem téved! Az élő Isten, menny és föld Ura, mindenek Teremtője ideig-óráig érvényes törvényeket adott! Mennyei Atyánk nem tévedett egyetlen törvényével, egyetlen tanácsával, útmutatásával sem! Ezért mi nem menthetjük fel magunkat Isten törvénye alól semmilyen indokkal!
Az Úrral való közösség éppen azt jelenti, hogy bár a világ folyamatosan változik, de Krisztus segítségével lehet olyan életet élni, amely mindig Krisztussal van és Krisztushoz igazodik. Mert ennek az életnek a forrása sohasem az emberben volt, hanem mindig Istentől nyertük, mindig Isten ajándéka!
Ezért a Krisztussal való közösség, az Úr teste és vére megbecsüléséhez hozzátartozik, hogy nemcsak bűnbánatot tartunk, ha rossz a lelkiismeretünk, nemcsak bűnvallást teszünk, hanem el is hagyjuk a bűnt! A Krisztussal való közösség, az Úr teste és vére megbecsüléséhez hozzátartozik, hogy amit Isten rossznak tart, azt mi nem helyeseljük, amit Isten kárhoztat, az alól sem magunkat, sem mást nem mentünk fel!
Egy fiatalasszonyról hallottam, akit megcsalt a férje, s aki emiatt nagyon elkeseredett, és természetes módon elítélt minden házasságtörést, hogy később ő maga is elcsábított egy nős, többgyermekes férfit. S azt kell mondani, hogy semmivel sem jobb a volt férjénél, hiszen ugyanúgy házasságtörést követett el! Ugyanúgy tönkretett egy házasságot! Nem menthetjük fel, nem igazolhatjuk semmilyen indokkal a vétek alól!
Az, hogy most több példa is egy bűnnel kapcsolatosan hangzott el, nem jelenti azt, hogy bármely bűnt kiemelhetnénk és a többinél jobban elítélhetnénk, vagy magunkat felmenthetnénk, mert látszólagosan mi tiszták vagyunk… Minden Isten elleni lázadásra, bármelyik törvényének megszegésére egyaránt igaz, hogy bűnnek kell vallani, el kell és el lehet fogadni a bűnbocsánatot Krisztusban, a vétket pedig el kell hagyni!
De nem azért íratott meg Isten Igéje ezen a helyen sem, hogy ezt azután arra használjuk fel, hogy annak alapján „tisztogatást” rendezzünk! Aki méltatlanul veszi magához az Úr testét és vérét, azaz nem hajlandó megbánni és elhagyni a bűnét, az ítéletet eszik és iszik! De nekünk nem ítélkeznünk kell, hanem megtérésre hívni, bűnbánatra hívni és a megtérőnek, a bűnei miatt bánkódónak a bűnbocsánat evangéliumát hirdetni!
Mert először is mindenki méltatlan a Krisztus kegyelmére! Éppen ezért nem kiérdemeljük Isten szeretetét, kegyelmét, hanem ajándékba kapjuk. Különben a kegyelem már nem volna kegyelem! Tehát nem az eszi méltatlanul az Úr kenyerét és issza az Úr poharát, aki vétkezett, de bűnbánatot tart és meg akarja változtatni az életét, hanem az, aki nem tartja bűnnek az Isten elleni lázadást! Nem az, aki vétkezett, hanem az, aki nem akarja rendezni a vétkét Isten és emberek előtt… És nem akarja elhagyni vétkét…

Jézus Krisztus azért váltott meg, hogy ne kelljen többé hiábavaló életet élnünk, hanem az ő kegyelme átjárjon bennünket! Azért váltott meg, hogy elvezessen bennünket az Isten országába, de már most is az Isten országának életterében éljünk.
Ezért aki az úrasztalához járul, úgy egyen abból a kenyérből és úgy igyék abból a pohárból, hogy tudja, hiszi, vállalja: az úrvacsora Jézus Krisztussal összeköt. Többé tehát már nem élhetünk úgy, mint ahogy ez a világ él! Aki Krisztussal egyé lesz, annak meg kell változni az életének. El kell hagyni a bűnös szenvedélyeket és be kell töltekezni azzal a szenvedélyes, tiszta szeretettel, amit Megváltónk ad nekünk! El kell hagyni a gonosz szándékot és gondolatot, de meg kell telnünk krisztusi szándékkal és gondolatokkal. Természetesen nem a magunk erejéből, hanem Krisztus segítségével!
De Krisztus segítségével ez lehetséges, mert új életet ad azoknak, akik készek ezt tőle elkérni! Az úrvacsora arra emlékeztet, és arra készít, hogy tölts minél több időt Mestereddel, hogy Mestered természete egyre jobban a tied legyen!
Elhagyva a bűnt, ami lelkünket szorongatja, bevallva a bűnt, amit eddig takargattunk, Krisztus megbocsátó kegyelmében bízva határozzuk el és hívjuk segítségül Urunkat, hiszen neki engedve azt akarjuk, hogy övé legyen az életünk! Készüljünk az úrvacsorai közösségre a nagyhéten, szívünkben hordozva az intést: „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból.”
Ámen!