VILÁGOS HATÁROK
(Sarkad-Újtelek, 2012. április 29.)

Lectio: 5Móz 5, 32-33. v. + Róm 8, 1-17. v.
Textus: Róm 8, 16. v.
Énekek: 245/1; 264/1-4; 119/45; 151; 246/3; 462/1-3;

„Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.”

Szeretett Testvéreim!
Szükségünk van világos határokra. Vajon mit szólnánk hozzá, ha holnap egy kormányrendelet, vagy egy parlamenti döntés alapján eltörölnék az összes telekhatárt? Mindenki ott mehet, ahol akar, ott tevékenykedhet, ahol akar, ott építhet, ahol akar? Vagy, ha az Európai Unió úgy döntene, hogy nemcsak átjárhatóvá teszi az országhatárokat, hanem el is törli azokat? S minden ország törvénye ott érvényes, ahol éppen érvényt tud szerezni az akaratának? Úgy vélem, keveseknek tetszene az ötlet, s azoknak sem sokáig. S ha mégis megtörténne, hogy eltörlik a telekhatárokat és országhatárokat, egy idő után magától kialakulnának újra a telekhatárok, az országhatárok. Nem biztos, hogy ott, ahol jelenleg vannak. De kialakulnának, mert hosszú távon senkinek sem jó, ha nem tudja, hogy meddig mehet, hol van „bent” és hol van „kint”.
Ugyanígy szüksége van az egyháznak is világos határokra. Éppen az a nyomorúsága a keresztyénségnek, hogy azóta, amióta államvallássá lett, nem lehetett többé tudni, hogy hol kezdődik a keresztyénség határa, ki van bent valójában, és ki van kint belőle. Annyira elmosódott volt a határ, minden látszat ellenére is, hogy a keresztyénség sokat veszített ezen a bizonytalanságon. Már nem kellett elkötelezett Krisztus-követőnek lenni, csak megfelelni a hivatalos elvárásoknak. Ez igaz volt nemcsak a köznépre, hanem a papságra is.
A magyar nép körében legalább másfélszáz évvel ezelőtt kezdődött az a folyamat, amelynek egy részletét éljük ma is. Ez a folyamat pedig az, ahol újra kirajzolódnak az egyház, a keresztyénség határai. Ezer évvel ezelőtt államvallássá lett a keresztyénség a Magyar Királyságban. Ugyan nem olyan tűzzel-vassal módszerrel, ahogy a szocializmus idején megpróbálták beállítani, de mégis erőteljes királyi támogatással és törvényi elvárásokkal. István királyunk idejében még igen erős volt a más vallásúakkal szembeni türelem az akkori Európa viszonyai között. Talán ennek is köszönhető, hogy a régi, pogány vallásosság ott élt és él a népünk körében egészen napjainkig. István király halála után több mint 100 évvel kezdődött meg az a bizonyos tűzzel-vassal korszak, de még akkor is készek voltak a magyar királyok befogadni más vallású népeket, pl. kunokat, jászokat a Magyar Királyság területére, akik részben pogányok, részben pedig keletei keresztyénséghez tartozók voltak (A kunok között nesztoriánusok, azaz asszír keresztyének voltak jelentős számban, a jászok között pedig bizánci keresztyének). A nyugati keresztyén vallásra való áttérésük évszázadokat vett igénybe.
Ha a szó szoros értelmében nézzük, akkor keresztyén, Krisztus-követő soha nem volt teljesen a népünk, de egész Európa sem. Benne volt azonban a keresztyénség államvallássá vált rendszerében azután, hogy amikor az állam már nem állt teljes mellszélességgel a hivatalos egyház mögött, amikor már nem kényszerítették akár fegyveres karhatalommal is a szülőket gyermekük megkeresztelésére, mint például előfordult ez Bihar vármegyében még a 18. században is, akkor sokan elhagyják a keresztyénséget. Különösen is sokan elhagyták a keresztyénséget akkor, amikor pedig az állam ellenségévé vált az egyháznak a kommunizmus, szocializmus idején. Azonban óvatosaknak kell lennünk, hogy mindent a kommunizmusra fogjunk, hiszen Nyugaton az egyház elhagyása megtörtént kommunizmus nélkül is.
Másfélszáz évvel ezelőtt, az 1848-49-es szabadságharcot követően lett nyilvánvalóvá az a folyamat, amit egyre több helyen megéreztek, hogy a lakosság már nem kötődik a templomokhoz, nem kötődik a keresztyénséghez. Mára a Krisztust-követők kevesen vannak Magyarországon. Még egy-egy hagyományelem fennmaradt ugyan (pl. vannak országunknak olyan területei, ahol szinte minden gyermeket megkeresztelnek és mindenkit egyházi temetéssel temetnek), de maga a Krisztust-követő élet itt sem általános.
Lehet ezen szomorkodni, keseregni, de az nem visz előre bennünket. És csupán a múltba révedezéssel sem tudunk segíteni azoknak, akikhez pedig elküldött a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy hirdessük az ő kereszthalálának, feltámadásának, bűnbocsátó szeretetének örömhírét, evangéliumát. Olyan már remélhetőleg soha többé nem lesz, hogy az államhatalom majd bekényszeríti az embereket a templomba, sem a mecsetbe. És jó is, hogy nem lesz többé ilyen, mert ez ártott legtöbbet a keresztyénségnek. Ha kötelezővé tesszük azt, ami csak szívből fakadhat, a lényeget öljük meg vele. Ez a korszak már nem jön vissza többet, de Krisztus evangéliumára most még nagyobb szükségünk van, és nagyobb szüksége van ennek a világnak, mint valaha.
Ma és az elkövetkező hetekben – ha Isten is engedi, és élünk – akkor pünkösdre is készülve, azt keressük a Szentírás alapján, hogy hogyan szolgálhatunk Krisztusnak és hogyan szolgálhatunk Krisztusba vetett hitünkkel, az evangélium hirdetésével a körülöttünk élőknek.

A kötelező vallásosság azt eredményezte, hogy nem lehetett tudni, hol kezdődik az egyház és hol ér véget. Hol kezdődik a keresztyén hit, és hol ér véget. Akit megkereszteltek, azt már keresztyénként tartották számon, függetlenül attól, hogy követte-e Krisztust, vagy sem. Aki befizette az egyházadót, azt már választójogosult egyháztagnak tartották számon, függetlenül attól, hogy hallgatta-e, olvasta-e Isten Igéjét, vagy sem. Nem véletlen, hogy nem használjuk már azt a kifejezést, hogy egyházadó. Igaz, hogy a Presbitériumnak meg kell állapítania egy összeget, de annak befizetése önkéntes. Hiszen mindenféle adományunkkal elsősorban a hálánkat fejezzük ki Isten felé. Ha pedig hálaáldozat, akkor nem kötelező kivetés, mégha beszélünk is arról a Szentírás alapján, hogy tartozunk Istennek hálaáldozatunkkal. De kinek milyen lehetősége van, aszerint szolgáljon, és amilyen hála ébredt szívében Krisztus iránt, úgy mutassa ki háláját az Örökkévalónak. Azonban az államvallás rendszerében, a kötelező elvárások és kivetések rendszerében nem az volt az elsődleges, hogy szívből kövessék Krisztust és hálából szolgáljanak neki. Ezért azután valójában kevesen tartották számon, hogy hol kezdődik a Krisztus-követés, és hol ér véget. Mert kevesen tartották ezt számon mind az gyülekezeti tagok körében, mind a papság körében. Pedig attól még, hogy palást, liturgikus öltözet van valakin, attól, hogy felmegy a szószékre és onnan beszél, még nem jelenti azt magától értetődően, hogy Krisztusnak szolgál, Krisztus akaratát és törvényét követi a mindennapi életében. Attól még, hogy felszentelt szolgálattevő, nem biztos, hogy az egyház határain belül él teljes szívvel és lélekkel.
Pedig az egyháznak, Krisztus népének van határa, ahogy egy templomnak, egy családi háznak is van határa, egy országnak is van határa. Lehet tudni, hogy mikor vagyunk bent és mikor vagyunk kint. És először nem is a kívülállóknak, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy tudjuk: bent vagyunk-e Krisztus népében, vagy még nem vagyunk bent.
Amikor a keresztyénüldözések alább hagytak a Római Birodalomban, és a fellélegzett keresztyének templomot építettek, akkor a templom jellegzetesen két vagy három részből állt. Már államvallássá lett a keresztyénség, amikor még évszázadokig ez volt a meghatározó templomépítési forma. Volt a beérkező rész, az úgynevezett átrium, ahová azok is beléphettek, akik csak keresték Krisztust, de nem döntöttek mellette. Idáig jöhettek azok is, akiket már tanítottak a keresztyén hitre. Ez a hely azt hirdette: gyere, Isten szeret, kegyelme és szeretete mindenki előtt nyitva áll.
Vagy az átrium templom felőli részén, vagy az ezt követő kis részben volt megtalálható a keresztelő medence. Ez a hely volt, amely azt hirdette: Döntsd el: Végleg Krisztus népéhez akarsz-e tartozni, vagy nem akarsz továbbjutni? Ha Krisztust választod, megkeresztelkedsz, és életedet átadod, rábízod Megváltódra.
A templomba, a belső részbe azok léphettek be, akik már bizonyságát adták Krisztust követő életüknek és megkeresztelkedtek, Ők részesedhettek csak az úrvacsorai közösségben. Külsőleg is nyilvánvalóvá vált az óegyház tagjainak, hogy mikortól tartoznak teljes mértékben az egyházhoz.
Ezt ma természetesen nem így éljük meg. Mindenkit szeretettel és szívesen látunk a templomban, a gyülekezeti közösségben. De ma is szükségünk van arra, hogy tudjuk: Krisztus népéhez tartozunk-e teljesen, vagy sem? Benne vagyunk-e az egyházban, a megváltottak közösségében, vagy nem?
Annál is inkább szükségünk van rá, mert éppen a héten olvastuk, és csütörtökön, a bibliaórán is szó volt róla, hogy egyszerre vívódunk azzal: Krisztust akarjuk követni, ugyanakkor mégis képesek vagyunk vétkezni. Maga Pál apostol is vívódott azzal, hogy Krisztusnak akar szolgálni teljes szívvel, és mégis tud még bűnt elkövetni. Krisztusé vagyunk, mert vére árán megváltott, de mégis bűnben élünk. Akkor most Krisztusé vagyunk, vagy pedig még ezé a világé? Krisztus átformálta már az életünket, vagy pedig még mindig tehetetlenül sodródunk, hiszen bűnben születtünk és belénk van kódolva, hogy Isten ellen lázadunk? Kié a szívünk? Krisztusé, vagy a világé? Megváltattunk, vagy pedig még mindig a kárhozat a sorsunk? Olyan jó Isten közelében lenni, Bibliát olvasni, imádkozni, de akkor miért van még mindig annyi Isten ellen lázadó vágy és kívánság az életünkben? Miért tudunk még mindig annyi dolgot elrontani? Valóban megbocsátott nekünk mindent Isten Jézus Krisztusért, vagy pedig semmit sem ér a hitünk, hiszen még a bűneinkben vagyunk? Örök életünk van, vagy pedig el fogunk kárhozni?
Ilyen és hasonló kérdésekre válaszol Pál apostol a Rómaiakhoz írt levél 8. részében, így a mai újszövetségi napi Igében is.
Jézus Krisztus a kapu Isten országába. Ő maga mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14, 6. v.) Amikor azt kérdezzük magunktól: Isten népéhez tartozunk-e, akkor egy egyszerű kérdésre kell válaszolnunk: Hiszel-e Jézus Krisztusban, az Isten Fiában?
Amikor azt kérdezzük magunktól, hogy vajon biztos lehetek-e abban, hogy Isten minden bűnömet megbocsátotta, akkor egy másik egyszerű kérdésre kell válaszolnunk: Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia a golgotai kereszten értünk meghalt Megváltó? A János írása szerinti evangéliumban olvassuk: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3, 17-18. v.) Ugyanezt olvassuk a napi Igében: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8, 1-2. v.)
Ha bent vagy Isten népének közösségében, annak természetes következményei vannak. Aki Krisztushoz tartozik, az Krisztust követi. Arra törekszik, hogy Krisztus élete legyen jelen életében, Krisztus törvénye határozza meg gondolatait és cselekedeteit. Ezt kéri naponként Istentől, erre törekszik, erre vágyik.
Tehát a következő kérdés: Krisztust követi-e az életünk? Hiszen ha olyan sok jót tett velünk, ha életét adta értünk, lehetetlen, hogy úgy legyünk az övé, hogy közben hálából nem akarunk neki élni! Az Úr Jézus Krisztust követi az életünk, vagy pedig a világ törvényét, kívánságait és vágyait?
Nemcsak a magunk számára, de a körülöttünk élő emberek számára is azzal tesszük nyilvánvalóvá a Krisztus népe határait, ha meglátszik rajtunk, hogy Krisztusban más az életünk, mint a Krisztus nélkül élők élete. Nem hozhatok, és nem hozhatunk nagyobb gyalázatot Urunkra, mintha azt kell mondják rólunk: ezek sem jobbak, mint mások, miért kellene hát közéjük tartoznunk, hozzájuk hasonlítanunk?
Kié hát az életünk? Nem lesz az életünk kedves Isten előtt, ha azt állítjuk, hogy hozzá tartozunk, de közben senki el nem hiheti rólunk, hogy van Istenünk, hogy Krisztusunk megtisztított a bűntől és mi teljes szívvel harcolunk a bűn ellen, a kívánságok ellen. Nem lesz kedves az életünk Isten előtt, ha úgy élünk, mint akik csak átmeneti vendégek, vagy szállóvendégek az Isten országában, vagy pedig úgy élünk, mint akik szökevények az Isten országából. Az nem megy, hogy egy héten csak egy órán át vagyunk, keresztyének!
El kell ismernünk, hogy természeti emberünk mindig visszakívánkozik oda, ahonnan Krisztus kiszabadította: Visszakívánkozik a világba, a bűnbe, a szenvedélyekbe, önzésbe, kapzsiságba, viszálykodásba, erőszakba és különféle kívánságokba. Ezért a természeti emberünk és a Krisztusban nyert új természetünk harcol egymással. Ebben a harcban azonban gyakran elbukunk…
De aki Krisztushoz akar tartozni, és újra visszatér hozzá, azt Isten Lelke megvigasztalja, és meggyőzi: Ide tartozol. Krisztushoz tartozol. Ezért szükséges minden este megvallani bűneinket, letenni Krisztus lábaihoz, kérve, hogy mosson meg, tisztítson meg, és segítsen jobban neki élni.
Lehetnek erősebb akaratú, vágyaikon, kívánságaikon jobban uralkodó, önmagukat jobban fegyelmező emberek, de ők sem tudnak maradéktalanul megállni a Krisztusi életben. Ezért nem magunkat kell győzködnünk, hanem engednünk kell, hogy Isten Lelke győzzön le. Tudnunk kell, hogy hova tartozunk, de minden egyes nap kérnünk kell Megváltónkat, Krisztusunkat, segítsen meg mellette maradnunk. Azt kell elmondanunk: Hozzád akarok tartozni: Te tégy késszé, te segíts meg, hogy azt tegyem, amit Te akarsz. És akármi történik velem, te tarts meg szeretetedben és hűségedben!

S miközben vannak és lesznek kísértéseink és bukásaink, mégis bátran, bizalommal mehetünk Jézus Krisztushoz: tarts meg kegyelmedben! És ő fog minket bizonyossá tenni arról, hogy már nem a világhoz, hanem az ő népéhez tartozunk. „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.” Mert ha valóban Isten népéhez tartozunk, akkor Krisztust követjük beszédünkben, munkáinkban, cselekedeteinkben, tekintetünkkel, és azzal is, hogy mit hallunk meg. Akkor pedig, aki Krisztust követed, Krisztus kegyelme és Lelke győz meg: ott vagy Isten népének körében. S ebben örömöd van, békességed és reménységed.
Van a keresztyénségnek, a Krisztus népének határa. Bár ebben a világban élünk, de Isten országa valójában nem mosódik össze a világgal. Ezért lehet tudnunk bizonyosan, hogy hova tartozunk. Amikor pedig már Isten kegyelméből benne élhetsz az egyházban, Krisztus népe közösségében, tégy meg mindent Isten segítségét kérve, hogy a határokon belül maradj, és így hirdesse életed hálából Jézus Krisztus szeretetét, megváltó kegyelmének, bűnbocsánatának dicsőségét!
Ámen.