ÖRÖMÜNNEP
(Sarkad-újtelek, 2010. december 19.)

Lectio: 2Krón 30, 1-15. v. + Fil 4, 4-7. v.
Textus: 2Krón 30, 21-27. v.

Énekek: 81/1; 305/1-4; 105/1; 151; 225/8; 196/1-7;

„Azután megtartották a Jeruzsálemben tartózkodó izráeliek a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át nagy örömmel. A léviták és a papok mindennap dicsérték az URat, erős hangú hangszereken játszva az ÚR tiszteletére. Ezékiás pedig szívhez szólóan beszélt mindazokkal a lévitákkal, akik hozzáértően végezték feladatukat az ÚR tiszteletére. Ünnepi lakomát tartottak hét napig, békeáldozatokat áldozva és dicsőítve őseik Istenét, az URat. Azután elhatározta az egész gyülekezet, hogy tovább folytatják még hét napig; és így még hét napig folytatták az örömünnepet. Mert Ezékiás, Júda királya ezer bikát és hétezer juhot ajánlott fel a gyülekezetnek. A vezető emberek is felajánlottak a gyülekezetnek ezer bikát és tízezer juhot. A papok tömegesen szentelték meg magukat. Örvendezett tehát Júda egész gyülekezete, a papok és a léviták, meg az egész gyülekezet, amely Izráelből érkezett, és az Izráel országából érkező, meg a Júdában lakó jövevények. Nagy volt az öröm Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid fiának, Izráel királyának az ideje óta nem történt ehhez hasonló Jeruzsálemben. Azután fölálltak a papok és a léviták, és megáldották a népet. Szavuk meghallgatásra talált, mert imádságuk eljutott a mennybe, az ÚR szent lakóhelyére.”

Szeretett Testvéreim!

Ma, amikor már egy hét sincs hátra karácsony szent ünnepéig, Júda népének és a hozzájuk csatlakozó izraeliták nagy ünnepéről hallottunk az írott Igéből. Tele a felolvasott történet örvendezéssel.
Pedig amiből érkeztek, a háttér, minden, csak nem ünnepi. Talán egyetlen család sincs az országban, amely ne gyászolna. Nem feltétlenül halottaikat, de elhurcolt és valószínűleg soha viszont nem látható szeretteiket. Akiket láttak láncra fűzve elhurcolni, többé nem láthatják. Az országot kifosztották. Szegénység, üszkös romok mindenfelé. És félelem. Félelem, mert ez bármikor megismétlődhet, megtörténhet velük.
Gyermekek, akiknek már nincsenek szüleik. Szülők, akiknek szemük láttára megölték, elhurcolták gyermekeiket. Özvegyek, árvák, megtört, kifosztott életek mindenfelé. S akinek nem volt személyes vesztesége, annak arca égett a megalázott, meggyalázott népe miatt. Mert Izraelt és Júdát leigázták, elpusztították azok, akiknek segítségére számítottak. Egy megtépázott, vagyonában, életlehetőségeiben megrabolt ország gyűlt össze. Ünnepelni. Ünnepet szentelni az ÚRnak.
Az először is a megrendítő, hogy felismerték: Azért lettek ilyen nyomorultak, mert elhagyták Istenüket az URat. Nem egyesek ismerték ezt fel egyszerűen, hanem egy egész nép tett vallást arról, hogy Isten nélkül nem élhetnek. Meggyőződésem, hogy népünk csak akkor újulhat meg, ha felismeri, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretete nélkül nincs megmaradásunk. Meggyőződésem, hogy a magyar nép akkor marad fenn, ha felismeri és magáévá teszi az egyetemes Magyar Református Egyház jelmondatát: „Krisztus a jövő, együtt követjük őt!” Ahhoz pedig, hogy ezt egész népünk felismerje, nekünk, akik már ismerjük Krisztust, tovább kell adnunk: nincsen másban megmaradásunk csak az Úr Jézus Krisztusban, a menny és föld Urában. Hozzá kell térnünk, eldobva minden bálványunkat, istentelenségünket. Különben elveszünk.
Más oldalról azonban, ha tudjuk, hogy ki az, aki valóban tud rajtunk segíteni, ha megtaláltuk a szabadulás, a megújulás, a megmenekülés forrását, már ez örömmel, reménységgel, békességgel tölt el, van okunk az ünneplésre. Így ünnepeltek nagy örömmel… Pedig nem örömből érkeztek. De tapasztalták azt, amit az Úr Jézus Krisztus évszázadokkal később tanított is: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”. Boldogok, akik vágyakozva kinyújtják kezüket Isten felé, mert az örökkévalóság felől érkezik az örömük, az Isten felől érkezik az örömük, ami felülemeli őket a földi élet nyomorúságain. Igen, a Krisztusban való boldogság még az élet nyomorúságait, szomorúságait is feledteti, enyhíti.
Ünnepet tartottak. Emlékünnepet. Arra emlékeztek, hogy egykor Isten milyen nagy szabadítással mentette meg őseiket Egyiptom földjéről, és hogyan hordozta a népet 40 esztendőn át a pusztában, a lehetetlenség földjén. Megemlékeztek Isten szabadításáról, felidézték Isten kegyelmes, csodás munkáját. Azt, amiről nem volt tanítás hosszú ideje. Hiszen a bálványoknak áldozó nép mindig elfeledkezik az élő Isten szabadításáról.
Ezért kell nekünk is minden alkalommal beszélni a Szabadítóról, az Úr Jézus Krisztusról, aki életét adta értünk, hogy kiszabadítson a kárhozatból, az örök ítélet alól. Ha nem emlékezünk meg a Szabadítóról, ha elfelejtjük, hogy nélküle elvesztünk volna, akkor egy idő után Krisztus dicséretét a bálványok dicsérete veszi át. Krisztus népe nem szűnhet meg Krisztusra emlékezni és emlékeztetni. Pál apostol ezért írhatja a filippibelieknek: „Hogy ugyanazt írjam nektek, az engem nem fáraszt, titeket viszont megerősít.” Amikor már unjuk a Jézus Krisztusról való beszédet, és unalmas Krisztus keresztjéről hallani, akkor vizsgáljuk meg magunkat:
Mi az, ami úgy lefoglalta a szívünket, hogy már nem tudunk örülni Megváltónk jóságának, gondviselésének, naponként megújuló bűnbocsánatának és kegyelmének? Mi fosztott meg a Krisztus iránti szeretettől? Hiszen lehetetlen, hogy Krisztus Jézusban legyen a hiba!
Vagy álljunk oda Isten elé és vizsgáljuk meg a szívünket: Átéltük-e mi egyáltalán Krisztus szabadítását? Tudtunk-e valaha is valóban örülni a bűnbocsánatnak, a feltámadás, az örök élet ígéretének? S ha az őszinte válaszunk: nem, akkor kérjük Istent, hogy ajándékozzon meg a szabadítása örömével, tapasztalatával, hogy megtaláljuk életünk valódi alapját és Megváltóját! Hiszen azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet! A szabadítás ismerete nélkül valóban nincs szabadításban való öröm.
Hét napon át zengték Isten dicséretét. Majd örömmel eltelve, ismét hét napon át ünnepeltek. Nem arra vártak: mikor lesz már vége az ünnepnek, hanem elteltek az ÚR örömével. Amikor manapság panaszkodunk a háromnapos ünnep miatt: milyen hosszú, és sokalljuk az ünnepi istentiszteletek számát, akkor érdemes elgondolkodni azon: miben volt más az az ünnep? Igaz, nem egyből kezdődött az az ünnep. Azzal kezdődött, hogy el kezdtek készülni rá. Na, jókor mondom ezt az ünnepi készülődést… Hiszen vagy azért vagyunk nyugtalanok ezekben a napokban, mert már annyi ideje készülünk karácsonyra és mégis annyi munka van még hátra, vagy pedig azért vagyunk nyugtalanok, mert már nyakunkon van az ünnep és valójában még nem tudtunk rá készülni… Természetes, hogy készülünk mi is karácsony ünnepére, minek erről beszélni?
Csakhogy a felolvasott történetben nem az otthonaik csinosítgatásával készültek, nem a tervezett ajándékozással készültek, nem a sütés-főzéssel készültek. Hanem megtisztították magukat. Tegnap arról olvastunk, hogy mielőtt a kovásztalan kenyerek ünnepét megtartották volna, eltávolították az országból mindazt, ami Istent bosszantotta volna. Eltávolították a bálványáldozati oltárokat és a szemétbe dobták. A lelkükből, a szokásaikból tépték ki a bálványimádást. Tegnap Eleken az ünnepi ebédnél megkérdezte az egyik szomszédom, templomba járó, református ember, hogy olvastam-e a horoszkópot. Mit szólok hozzá? Azt válaszoltam: Természetesen nem olvastam. Kárhozatos bálványimádás. Csodálkozva kérdezte: miért bálványimádás? S amikor elmondtam, hogy egyedül Istennél van a jövőnk titka, elgondolkodva mondta: igaz. Hát nem Istenénél tudakozódik a nép?
Izrael fiai azzal kezdték az ünneplést, hogy mint szemetet, eltakarítottak minden olyan lehetőséget az életükből, ami őket idegen istenek imádatára, az egy élő Isten semmibevételére, mellőzésére csábította volna.
A következő lépés pedig az volt, hogy megszentelték magukat: Csak Istenre akartak figyelni. Csak Istenben akartak bízni. Csak Istennek akartak örülni.
Ma azt mondanánk: elzárták magukat a babonák gyakorlásának lehetőségétől. Elzárták magukat a jóslásoktól és jósoktól. De az aggodalmaskodástól is. Bezárták a szívüket minden olyan lehetőség előtt, ami sorsukat, boldogulásukat Isten nélkül kínálta volna. És nemcsak ennyit tettek, hanem mindent úgy végeztek, hogy mire eljön az ünnep, ők már csak az ÚRnak tudjanak ünnepelni. Vigyáztak gondolataikra, vigyáztak beszédükre, vigyáztak testükre, vigyáztak az öltözetükre. Mert azt akarták, hogy testük-lelkük az ÚRé legyen.
Énekeik már az URat dicsőítő énekek voltak. Beszédük már az ÚR tettei körül forgott. Azzal vették körül magukat, amik a lelküket készítették az ünnepre. Természetesen, eközben végezték azt, amit végezni kellett, de azzal az igyekezettel: ne legyen semmi, ami a lelkemet elfoglalja az ÚRnak való örvendezés elől.
Ezt a megszentelődést gyakoroljuk akkor, amikor részt veszünk a bűnbánati istentiszteleteken az úrvacsorai közösség előtt. Ahogy az ének is mondja: „Szívünk egyedül rád hallgasson, Hogy igédnek áldott szava, Melytől függ lelkünknek java, Minket minden jóra bírhasson”. Így még több időt fordíthatunk Isten Igéjének olvasására, mint a hétköznapokban. Ezzel együtt kevesebb időt a tévére. Miért ne lehetne elzárni a tévét az ünnepek végéig? Vagy sokkal jobban megválogatni, hogy mit nézünk meg benne?
Miért ne beszélhetnénk nap mint nap arról, hogy mit ajándékozott nekünk Isten Jézus Krisztus földre jövetele által? Hogyan formálja át életünket az a tény, hogy az Ige testté lett? Legyenek már most ünnepiek a gondolataink, s akkor az ünnepre nem megunni fogjuk a karácsonyi előkészületeket és magát karácsonyt is, hanem egyre többre vágyunk, mert nem tudunk betelni Isten szeretetével és jóságával!
Mert attól volt olyan nagy az ünnep, hogy az Istent dicsérték. Erős hangú hangszerek elnyomtak minden más gondolatot. Az Isten dicsőítésével volt telve a levegő. Úgy-e ismerjük azt az élményt, hogy egy-egy ének, dallam beleivódik a fülünkbe, lelkünkbe, és egész nap azt dúdoljuk. Ha világi ének, akkor azt. Ha egy dallamos rockzene, akkor azt. Ha Istent dicsérő ének, akkor azt. Ott, akkor Jeruzsálemben az ÚR énekei töltötték be a füleket és a szíveket. Nem hagytak másnak helyet. Ha mi naponta többször is elénekeljük karácsonyig: Dicsőség, mennyben az Istennek…; vagy: Itt állok jászolod felett…; vagy: Jer, mindnyájan örüljünk, és szívünkben vigadjunk…; vagy: Ó, jöjjetek hívek, ma lelki nagy örömmel…; vagy: Csendes éj…; vagy: Pásztorok, pásztorok, örvendezve…
Isten dicsőítése nélkül nincs Istentől kapott örömmel megáldott ünnep. Isten dicsőítése nélkül nincs ünnepi feltöltekezés, de Isten dicsőítése nélkül nem várhatjuk a Mindenható áldását sem. Milyen megrendítő olvasni: Azután fölálltak a papok és a léviták, és megáldották a népet. Szavuk meghallgatásra talált, mert imádságuk eljutott a mennybe, az ÚR szent lakóhelyére. Kérjük, várjuk mi is Isten áldását karácsony szent ünnepére! Adja Isten, hogy tudjunk úgy ünnepelni, hogy Isten megáldhassa ünneplésünket és egész életünket!

Ámen!