Nyomtat Elküld Olvasási nézet

December 4. - 1Sám 4, 19-22

MERT VAN FONTOSABB IS
(Sarkad-Újtelek, 2011. december 4. — Advent 2. vasárnapja)

Lectio: 1Sám 4, 1-18. v. + Zsid 11, 13-16. v.
Textus: 1Sám 4, 19-22. v.
Énekek: 77/1; 497/1-7; 154; 151; 228/4; 306/1-3;

„A menye, Fineás felesége pedig terhes volt, közel a szüléshez. Amikor meghallotta a hírt, hogy elvették az Isten ládáját, és meghalt az apósa meg a férje is, összegörnyedt és szült, mert rájöttek a szülési fájdalmak. És amikor haldoklott, ezt mondták a mellette álló asszonyok: Ne félj, mert fiút szültél! De ő nem felelt, nem is figyelt oda, hanem elnevezte a gyermeket Íkábódnak, ami azt jelenti: Odavan Izráel dicsősége; mert elvették az Isten ládáját, és odalett az apósa, meg a férje is. Ezért mondta: Odavan Izráel dicsősége, mert elvették az Isten ládáját.”

Szeretett Testvéreim!
Kevés olyan örömtelibb pillanat van, mint egy új élet születése erre a világra. Még Jézus is, egyik tanításának példáját innen vette: „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16, 21)
A mai történetben azonban olyan szomorúság és gyötrelem érte ezt az istenfélő asszonyt, hogy még gyermeke születése felett sem tudott örvendezni. Isten ládája, ami számukra Isten jelenlétének a jele volt, Isten hűségének, szeretetének a jele, idegen kézre került. Olyan volt ez számára, számukra, mintha elveszítették volna Isten támaszát, mintha odalett volna az élő Isten oltalma.
Ez az asszony istenfélő maradt egy istentelenné vált világban. Istenfélő maradt ott, ahol még a papok is gyalázatosak, kapzsik, házasságtörők és erőszakosak voltak. Istenfélő maradt ott, ahol Isten választott népe megutálta a templomba járást, ahol még az Isten szent helyét is bűn, hazugság, képmutatás, erőszak és szennyes élet vette körül. Istenfélő maradt, pedig a férje istentelen pap volt. A férje és annak testvére miatt utálták meg Izrael fiai az Istennek szóló áldozatot.
De lehet istenfélőnek maradni egy istentelen világban is. Lehet az élő Istent szeretni ott is, ahol sokan halottnak tartják az Istent. Lehet az Isten törvénye szerint élni ott is, ahol senki más nem akar Isten törvénye szerint élni. Fineás felesége minden bizonnyal sokat szenvedett képmutató, hűtlen, erőszakos férje mellett. Még akkor is, ha lehet, hogy a férje őhozzá tulajdonképpen jó volt. De akkor is látnia kellett, hogy mivé tette férje a papi szolgálatot. És ő ettől szenvedett. De szenvedése ellenére sem lett hitetetlen és szenvedése ellenére sem lett engedetlen az Isten törvénye iránt. Szerette az Istent, bízott benne és ragaszkodott hozzá.
Ma Kárpát-medencei imanapot tartunk, mint 2004. december 5-e óta minden évben, december első vasárnapján. Reformátusok imádkoznak reformátusokért és nem csak reformátusokért az egész Kárpát-medencében. Ma Kárpátaljáért imádkozunk. Az Útravalón olvashatják a testvérek, hogy min ment keresztül az ottani nép, köztük az ottani magyarság és magyar reformátusság a XX. században. De ott is bebizonyosodott: istentelenek között, üldöztetések között is lehetett istenfélőnek maradni, Krisztusban bízni és az életet Istenhez igazítani. Érdemes elolvasni napközben a kárpátaljai reformátusság történetét, hogy azután délután 4 órától együtt legyünk, értük imádkozva a gyülekezeti teremben.
Lehet istenfélőnek maradni egy istentelen környezetben is, de csak akkor, ha Istenre nézünk, ha az Ő dicsőségében gyönyörködünk, ha Őt, a Szentet mindennél többre tartjuk és úgy imádjuk.
Így maradhatott istenfélő Fineás felesége ott, ahol talán mindenkinek el kellett volna veszítenie a hitét az istentelenséget látva, vagy az Isten törvényét semmibe venni látva. De nem attól Isten az élő Isten, hogy mi annak tartjuk-e, vagy sem. Az élő Isten dicsősége akkor is megmarad, ha senki nem akar róla tudomást venni. Fineás, az istentelen pap felesége pedig jól tudta ezt. Imádta, tisztelte az élő Istent, és bízott benne.
A férje, Fineás csak eszköznek látta az Istent. Eszköznek ahhoz, hogy hatalmát, befolyását növelje, az életet minél jobban kiélvezze. Isten számára csak hivatkozási alap volt. Ami mögé elbújhatott, amire építhetett. Csak eszköz, semmi több. Amit elővesz, ha kell, és eldob, ha nincs szüksége rá. A felesége azonban imádta az élő Istent, szolgált neki, hódolt neki és Ő volt a bizalma.
De most elvették az Isten ládáját. S az akkori gondolkodás szerint ez azt is jelentette, hogy elveszett számunkra az Isten. Ennél nagyobb bánatot, ennél nagyobb fájdalmat semmi nem okozhatott az istenfélő embernek. Áldjuk az Istent azért, hogy tudjuk: Nem mi tartjuk meg magunknak az Istent, hanem az élő Isten tart meg bennünket a maga számára! Áldjuk az Istent, hogy tudjuk: Jézus Krisztust adta értünk, és Krisztusért semmi sem választhat el minket az ő szeretetétől! Bármit elvehetnek tőlünk, de Isten megtart bennünket a szeretetében! Ez legyen mindig vigasztalásunk és bátorításunk! Ezért ne engedjük el sohasem Megváltónk, az értünk meghalt és feltámadott Úr Jézus Krisztus kezét!
Fineás felesége haldoklik. Gyermeke született, aki bearanyozhatná haldoklása perceit. De ő most nem tud figyelni gyermekére. A szíve nem szomjazik gyermekére, nem figyel oda az örömre. Mert a gyásza nagyobb. Odavan Izrael dicsősége, azaz odavan Isten népének támasza, oltalma. Mert Isten már nincs közöttük, elvitték az Isten ládáját.
És ha a föld minden kincse az övé lenne, ha azt tudná, hogy a most született gyermekből hatalmas úr lesz, vagy akár ő lesz a következő főpap, akkor sem érne semmit, ha az Isten nincs velük. Mivel ebben a rövid szakaszban kétszer is megismétlődik a sorrend, ezért különösen is oda kell figyelnünk rá: elvitték az Isten ládáját, meghalt az apósa és a férje is. Számára ez a fontossági, értékbeli sorrend.
Az Isten ládája az élő Isten közelségét, jelenlétét hirdette számára. Az apósa jelentette az istenfélő ember támaszát egy istentelen világban. A férje volt az, aki nyújtotta a földi biztonságot, a biztos megélhetést, az emberi védelmet. Minden odalett, de ebben a fontossági sorrendben.
S ez a tragikus esemény mégis előre mutat és irányt mutat. Mert ez a megmaradási sorrend: Bízni Istenben, együtt lenni azokkal, akik az Istent félik, és csak azután jön az emberi támasz, a földi élet minden lehetősége. Fineás felesége ezt a sorrendet élte meg, miközben haldoklott a gyermekszülésben.
Mi milyen sokszor gondoljuk másként a sorrendet! A törekvéseinkkel mi ilyen sorrendet mutatunk fel: Legyen meg minden földi öröm először; azután talán jöhet a kegyesség, s végül az Istenben való bizalom. De ebben a fordított sorrendben nincs megmaradás! Mégis, például az ünnepi készülődés során, karácsonykor, amikor pedig azt ünnepeljük, hogy az Isten Fia emberré lett, eljött értünk a Földre, mi mégis a fordított sorrendet tartjuk…
Nem a sorrend elemeivel van a baj. Nem azzal van a baj, hogy szeretjük a földi életet, hogy szeretjük a földi élet örömeit, sem azzal, hogy vágyódunk a természetfeletti után, Isten után, és még azzal sincs baj, hogy keressük a hozzánk hasonlóan gondolkodók barátságát, közösségét. A gond az, hogy nem jó sorrendben tesszük ezt. Inkább epekedik a lelkünk az Isten ajándékai után, mint maga az élő Isten után. Inkább szeretjük a társaságot, mint Istent, aki a társaságokat, emberi kapcsolatokat teremtette. És gyakran marad Isten a sor végén, vagy le is marad a sor végéről.
Azért baj ez, mert mire észbe kapunk, végül mindent elveszítünk… Mert Istent nem lehet eszköznek használni. Istent nem használhatták eszköznek népének tagjai sem. Azért kellett annak az ütközetnek elvesznie, mert Istent csak eszköznek akarták használni, amit nem tűrhet el a Szent Isten. Istent imádhatjuk, és imádnunk kell. Neki szolgálhatunk, és szolgálnunk is kell őt! De őt nem ráncigálhatjuk kényünk-kedvünk szerint.
Isten azt nem tűri, hogy semmibe vegyük, kidobjuk, de amikor hirtelen szükségünk van rá, akkor odacitáljuk, odarángassuk: na, Isten, akkor most mutasd meg, ki vagy, most mutasd meg a hatalmadat, és szabadíts meg minket! Ezt az arcátlanságot nem tűri el. Követeljük, hogy tűrjön el tőlünk mindent, viseljen el minket, úgy ahogy nekünk tetszik élni, hallgasson, de azután, amikor csettintünk neki, akkor pedig ugorjon neki az ellenségeinknek. Ez az, amit Isten biztos nem tesz meg! A bálványokról lehet így gondolkodni, az élő Istenről nem! Súlyos árat kellett azért fizetni, hogy Izrael fiai újra megtanulják tisztelni az Istent, és életükben a helyes sorrendet felépítsék. Bele kellett ebbe halnia a két istentelen papnak, bele kellett ebbe halnia harmincezer harcosnak, bele kellett halnia ebbe a gyengekezű Éli főpapnak is. Sőt, Isten hagyta, hogy a Szent Ládát, a Szövetségládát is elvegyék, és hagyta, hogy szentélyét, a Silói szentélyt is lerombolják, és soha többé fel sem építsék.
De ettől Ő még Isten maradt. Az Egyetlen, a Dicsőséges, az Örök Isten. Akit a filiszteusoknak is meg kellett tanulniuk tisztelni. Mert Isten megengedte, hogy legyőzzék népét, de a győztes filiszteusoknak sem hagyta, hogy Nevét gyalázzák, és Őt semmibe vegyék.
Karácsonyra készülünk. Gondoljuk hát végig az adventi, kisböjti időszakban, hogy ki és mi a legfontosabb a számunkra, és alakítsuk ki azt a helyes sorrendet, amelyben az Örök Istent senki és semmi nem előzi meg. Nincs más elfogadható sorrend azon az úton, amely az életre vezet.
Példát ad ebben nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki az utolsó éjszakán, mielőtt feláldoztatott, a Gecsemáné kertben tusakodott. És mivel hozzánk hasonlóan ember volt, kivéve a bűnt, ő ugyanúgy megrettent a szenvedéstől, a haláltól, mint mi. S még jobban megrettent attól a gyötrelemtől, ami azért várt rá, mert az Atya rá kívánta helyezni mindannyiónk bűnének büntetését. És imádságában gyötrődött: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26, 39). Legszívesebben megszabadult volna ettől a szenvedéstől, de az Atya akaratát választotta. Mert ez a helyes sorrend: Először azt választani, amit Isten akar, ami hozzá köt, s csak azután nézni e földi világ javait és kincseit. Jézus Krisztus ezért ott is az Atyának engedelmeskedett.
Lehetnek emberi vágyaink, értékeink, kincseink, nem tiltotta ezt el tőlünk a Mindenható! Sőt áldásaival arra törekszik, hogy földi életünk kiteljesedjen, meggazdagodjon! De legyen becsesebb az Ajándékozó, mint az ajándéka! Legyen Isten a legfontosabb!
S akkor megnyílik a szemünk Isten sok olyan ajándékára, ami azáltal lesz ajándék, hogy már mi ajándékozhatunk, és nem mások ajándékára várunk. Most, amikor sokan szorongnak, mint az az ember is, aki a héten mondta: „Nem tudom, lesz-e karácsonyi ebédem…”, mi kérjük Isten bölcsességét, Lelkének vezetését, és hallgassunk rá, kövessük őt! Fogadjuk el Tőle, az Igaztól, hogy van fontosabb a földi javaknál, van fontosabb a boldogulásnál, s ez a fontosabb az élő Isten, akinek csak egyetlen helye lehet az életünkben: az első! Ámen.

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. október 18., szerda

    Elsajátítani a keresztyén értékrenden alapuló, etikus vezetést – ez volt a célja a közelmúltban Budapesten megrendezett GLS Nemzetközi Vezetői Konfere...
  • 2017. október 17., kedd

    Részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban, igaz, az ő fegyvere az a fényképezőgép, amelynek objektívjén keresztül három kontinens lakosságához jutot...
  • 2017. október 16., hétfő

    A hivatali lelkipásztorkodás ideje egészen biztosan lejárt, különben azokat is elveszítjük, akik jelenleg gyülekezetbe járnak - adott hangot véleményé...
  • 2017. október 15., vasárnap

    Két egyházvezető párbeszéde, ahogyan még sohasem hallhatta őket. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Bogárdi Szabó István reformá...
  • 2017. október 13., péntek

    Közös nyilatkozatot fogadott el a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójá...
  • 2017. október 13., péntek

    Válaszúthoz érkeztünk. Vagy hátat fordítunk Istennek, jogosnak gondolva csalódásunkat. Vagy meg kell tanulnunk hinni egy új Istenben.
  • 2017. október 12., csütörtök

    Az a helyzet, hogy a missziónak mi csupán munkatársai vagyunk, nem a gazdája. A gazdája maga Jézus Krisztus. Ő a Szabadító.
  • 2017. október 10., kedd

    Fa, papír, vászon, textil és agyag.
  • 2017. október 09., hétfő

    Drogterápián részt vevő fiatalokkal együtt tekerték körbe a sukorói református gyülekezet tagjai a Velencei-tavat az elmúlt hétvégén. A közös sport ne...
  • 2017. október 08., vasárnap

    „Annyi titkom maradt” – ízlelgetem a kerek 100 esztendeje született Szabó Magda írógépe előtt állva az írónő szavait. Forgatom magamban a titkosság té...