Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Február 27. - 4Móz 6, 22-27

ÁLDOTT ÉLET III.
(Sarkad-Újtelek, 2011. február 27.)

Lectio: Zsolt 95, 1-11. v. + Máté 20, 25-34. v.
Textus: 4Móz 6, 22-27. v.

Énekek: 84/1; 230/1-5; 180; 151; 256/5-8; 278/7-8;

„Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.”

Szeretett Testvéreim!

Dsida Jenő erdélyi költő, 1934-ben írt ’Egyszerű vers a kegyelemről’ c. versében így számolt be Isten áldásáról:

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben. ...

S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

Harmadik hete hangzik az igehirdetés alapigéjeként az Ároni áldás. Harmadik hete keressük ebben az Igében Isten üzenetét, de sokkal többször is lehetne. Mert az élő Isten áldására szüksége van az életünknek, még akkor is, ha nem tudunk róla, vagy nem akarunk róla tudomást venni.
Más az áldás, mint az egyszerű siker, eredményesség. Az áldás olyan többlet, amit nem tudunk megszerezni magunknak, de amit elkérhetünk Istentől. Akárhogy megfeszítjük erőnket, nem lesz a miénk, de elég hozzá kinyújtani a kezünket, és üres tenyerünket megtölti a Mindenható Isten.
Régen sokkal többet és sokkal többen várták, kérték az áldást. Azután a modern világban elhittük, hogy az emberi tudomány mindenható, az ember mindenre képes. És jóllehet a tudomány sok területén az ismeretanyag most már ötévente megkétszereződik, mégsem volt soha ennyi nyomorult, megtört lelkű, lelki válságban élő ember, mint napjainkban. Kiürültek a templomok és megteltek a pszichiátriák. Mert hiába a tudás, hiába a sok lehetőség, ha nem kíséri mindezt Isten áldása. Szükségünk van Isten áldására, arra a többletre, amellyel boldogság, békesség, remény költözik a szívünkbe, életünkbe.
Ezért kell fordulnunk a Szentháromság Istenhez, és kérni, várni tőle az áldását, mert áldása nélkül nem teljes az életünk! A tévében gyakran találkozunk azzal a reklámmal, amelyben egy uzsorás cég kínálja magát: Ha csak egy kicsi hiányzik… Csakhogy a mi életünkből nem egy kicsi hiányzik! Ezért nem lehet ezt kipótolni csupán emberi ügyességgel, leleményességgel, gondos orvosi kezeléssel, és természetesen, gyorskölcsönnel sem!
Szükségünk van Isten áldására, amit a régiek még jól tudtak, amikor így köszöntötték egymást: Adjon Isten jó napot! És kívánták egymásnak: Adjon Isten jó egészséget!

Az Ároni áldásban kétszer is elhangzik az ÚR orcája kifejezés. Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, fordítsa feléd orcáját az ÚR¬¬… Az, hogy az ÚR orcája felénk fordul, azt jelentette az ókori ember gondolkodása szerint, hogy ott van az Isten. Velünk van az élő Isten! Legyen jelen közöttünk az Örökkévaló.
Még időnként hallani világi környezetben is azt a kifejezést: elhagyta az Isten. Utalnak ezzel arra, hogy mennyi baj, betegség, szerencsétlenség, szükség köszöntött be valakinek az életében. Lehet azonban ez egy könnyelmű ítélet is, felszínes véleményalkotás is. Nem akkor tapasztaljuk ugyanis, hogy valakit elhagyott az Isten, amikor bajok, betegségek, ínség jön. Ebben a világban, amelyet a bűn megrontott, nem gondolhatja senki sem, hogy mindig az élet napos oldalán járhatunk. Ahogy a teremtett világban is vannak viharok, kemény fagyok, úgy az emberi életben is vannak viharok, zord, kemény idők.
A viharok, a természeti katasztrófák, és más nyomorúságok még önmagukban nem jelentik azt, hogy Isten elhagyta, magára hagyta ezt a világot. Hasonlóképpen a betegségek, a veszteségek, a gyász, a lelket-testet próbáló idők, nehéz emberek és nehéz anyagiak sem jelentik azt önmagában, hogy Isten elhagyott bennünket. Mert sokan éppen a nehéz időkben látják felragyogni életükben Isten szeretetét, veszik észre Isten áldását, gondviselését! Nem véletlen, hogy a mélyben rekedt chilei bányászok, akikről szintén megemlékezünk majd a jövő heti nők ökumenikus világimanapján, olyan pólót viselve jöttek ki a mentőkapszulából, aminek az elején az állt, hogy „Köszönöm Uram”. A póló hátulján ezek a szavak álltak: „Neki legyen dicsőség és tisztesség”, a póló ujján pedig „Jézus” neve szerepelt. — Mert bár ott rekedtek lent, de Isten velük volt! A mélységben a 95. zsoltár volt az egyik vigasztalójuk, amelynek negyedik verse így hangzik: „Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi.” Isten jelen van, ott van a benne bízókkal még a legnagyobb próbák között is. Ragyogtassa rád orcáját az ÚR: azaz legyen veled életed jó és rossz napjaiban egyaránt!

Az áldás, amit rábízott az Örökkévaló Áronra és utódaira, amit ott olvasunk a Szentírásban, mint mind a mai napig érvényes áldást, nem gazdagságról, nem hatalomról, nem egészségről szól, pedig ez is benne van.
Amikor az ókori ember áldásra gondolt, akkor a gyermekek és a jószág szaporulatára gondolt. Bőséges termésre gondolt. Arra, hogy amit elkezd, azt be is tudja fejezni. Arra, hogy sikeres lesz útjában, eredményes az életében. Gyarapodásra gondolt és hosszú életre, tisztes öregkorra. Igen, ez is benne van az áldásban. Áldjon meg téged az ÚR! Halmozzon el javaival!
Mégis az áldásmondás nagyobb részében nem erről beszél Isten: Áldjon meg… és őrizzen meg… és könyörüljön rajtad… és adjon békességet!
Tekintetünket a Szent és Igaz Isten felé irányítja ez az áldás, a feljebb van minden hatalmasságnál, erőnél, földi uraknál és természeti erőknél. Akinek minden lehetséges az általa teremtett világban, és aki örökkévaló szeretettel szeret bennünket, hiszen Fiát, Jézus Krisztust is értünk áldozta, csakhogy megmenthessen, szerethessen, megtarthasson az örök életre.
Őrizzen meg, azaz vigyázzon ránk mindenkor. Ez a megőrzés mindattól való megőrzést jelenti, amitől mi nem tudjuk magunkat megőrizni. De Isten ott van. A megőrzés áldása nem felelőtlenségre nevel bennünket. Amikor a délben még nedves, de délutánra már lefagyott úton 60 km/h-s sebességgel haladtam, megcsúsztam és egy fának csapódtam, az egyik lelkésztársam, amikor meglátogatott, azt mondta: Testvér, ne feledd el, Isten 80 fölött kiszáll az autóból. Akkor 80 km/h volt a megengedett sebesség. S azt mondta ezzel: Ne feledd, Isten kész megőrizni, de ne várd el, hogy megvédjen, ha te vagy a felelőtlen. S még így is, hányszor őrzött meg minket úgy, hogy felelőtlenek, könnyelműek voltunk, de az ő irgalma nagyobb volt! Visszatekintve életünkre, amikor „másként is történhetett volna”, láthatjuk, ha van szemünk rá, hogy a mennyei Atya őrző, védő szeretete vigyázott ránk!
Őrizzen meg: ellenségtől, bajtól, veszélytől, sőt még talán önmagadtól is! Ha belegondolunk, igen csak nagy áldás, hogy az élő Isten, Aki mindent tud és lát, és mindent el tud hárítani, ott van és ügyel ránk! Feledhetetlen, amikor éjszakai vezetés közben elaludva a volánnál, a kanyar közepén ébreszt fel. S ugyanígy feledhetetlen, amit egy lelkésztársam mondott el, hogy sárfelhordásos úton megcsúszva, ott, ahol az út mellett sűrűn álltak a fák, ő a kocsijával éppen két fa közé szorult be, de nem történt frontális ütközés. S ha nyitott szemmel járunk, akkor hányszor elámulunk azon, hogy mi történhetett volna, ha… Ha Isten nem küld éppen akkor segítséget… Ha nincs ott az a néhány centiméter… Ha nincs ott a szívinfarktus percében éppen a buszon egy szívspecialista. Mert pár perccel később, ha otthon éri a baj, már nincs segítség…
Véletlenek lennének? A vak sors játéka? Szerencse? Az istenfélő ember tudja: Isten őrzött meg!
Hasonlóképpen áldás a „könyörüljön rajtad…” Könyörüljön, amikor jogos lenne az ítélete… Könyörüljön, amikor méltatlan vagy. Könyörüljön, amikor semmi könyörületet nem érdemelnél, mert te könyörtelen voltál és jéghideg, szeretetlen. Régen a liturgiában egy istentiszteleten legalább háromszor hangzott el a fohász az Úr Jézus Krisztus felé: könyörüljél! Mára ezt elfeledtük, pedig az Isten könyörületére, bűnbocsátó szeretetére ma is olyan szükségünk van, mint szüksége volt rá eleinknek. Megérdemelnénk Isten haragját! De Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen… — Ezért könyörült a világon! Fiát, az Úr Jézus Krisztust értünk adta, feláldozta! Rajtunk könyörült, amikor helyettünk halálra adta az egyszülött Fiút! Jézus Krisztusért kérhetjük mindig újra, bizalommal: Könyörüljél! Amikor a szíved is elítél… Amikor már nincs menedéked sem magad elől, sem mások elől… Még mindig van egy hely, ahol könyörületet találsz: a Krisztus keresztje. Bármilyen mélyen vagyunk is, bármilyen mélyre rántott a bűn örvénye, Krisztus keresztjére feltekinthetünk: és kérjük: Uram, könyörülj rajtam! Aki pedig őhozzá megy, azt semmiképpen ki nem veti. Áldás tehát, igen nagy áldás: Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad!
Végül: adjon békességet! Adja meg azt a körülölelő nyugalmat, amely kívül, de még inkább belül… békességet teremt… Békességet! Gyermekeinkkel együtt olvassuk az Örömhír c. újságban azt a kis indiai történetet, amelyben egy 8 éves kislány egy mohamedán embernek, a megmentőjének mutatta meg az utat, hogyan lehet a szívünkben izzó, perzselő tüzet, a gyűlölet, a harag tüzét kioltani. Mi magunk nem tudjuk, de Jézus Krisztust segítségül hívva, békesség terem a szívünkben. És Kazim úr, miután elolvasta az evangéliumot, Krisztus kereszthalálát, feltámadását többször is, aznap újra tudott aludni, újra tudott enni, mert Krisztus békessége elkezdett munkálkodni szívében, annak ellenére, hogy a jogtalanul elrabolt vagyonát nem szerezte vissza.
Természetes, hogy vágyunk külső békességre. Jó lenne mindig nyugalomban élni. De békességünk valójában akkor lesz, ha Krisztus lakozik a szívünkben. Ha Isten megáld békességgel, akkor akár külső békesség legyen, akár belső békesség, mégis azt tapasztaljuk, hogy ott van Isten velünk. Felénk fordította orcáját.
Kérjük hát Isten áldását. Azt a segítségét, amit magunktól megszerezni nem tudunk! Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg, könyörüljön rajtad, és adjon neked békességet! Ámen!

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. október 18., szerda

    Elsajátítani a keresztyén értékrenden alapuló, etikus vezetést – ez volt a célja a közelmúltban Budapesten megrendezett GLS Nemzetközi Vezetői Konfere...
  • 2017. október 17., kedd

    Részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban, igaz, az ő fegyvere az a fényképezőgép, amelynek objektívjén keresztül három kontinens lakosságához jutot...
  • 2017. október 16., hétfő

    A hivatali lelkipásztorkodás ideje egészen biztosan lejárt, különben azokat is elveszítjük, akik jelenleg gyülekezetbe járnak - adott hangot véleményé...
  • 2017. október 15., vasárnap

    Két egyházvezető párbeszéde, ahogyan még sohasem hallhatta őket. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Bogárdi Szabó István reformá...
  • 2017. október 13., péntek

    Közös nyilatkozatot fogadott el a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójá...
  • 2017. október 13., péntek

    Válaszúthoz érkeztünk. Vagy hátat fordítunk Istennek, jogosnak gondolva csalódásunkat. Vagy meg kell tanulnunk hinni egy új Istenben.
  • 2017. október 12., csütörtök

    Az a helyzet, hogy a missziónak mi csupán munkatársai vagyunk, nem a gazdája. A gazdája maga Jézus Krisztus. Ő a Szabadító.
  • 2017. október 10., kedd

    Fa, papír, vászon, textil és agyag.
  • 2017. október 09., hétfő

    Drogterápián részt vevő fiatalokkal együtt tekerték körbe a sukorói református gyülekezet tagjai a Velencei-tavat az elmúlt hétvégén. A közös sport ne...
  • 2017. október 08., vasárnap

    „Annyi titkom maradt” – ízlelgetem a kerek 100 esztendeje született Szabó Magda írógépe előtt állva az írónő szavait. Forgatom magamban a titkosság té...