Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Isten tettei a gyülekezet életében

A Sarkad-Újteleki Református Egyházközség története
— gyűjtés a még élő tanúk emlékeiből

A tősgyökeres telekiek elmondása szerint az I. Világháború után osztották ki ezen a vidéken a házhelyeket. Már a telkek osztásakor gondoltak arra, hogy majdan ezen a városrészen is lesz templom. Így előre kijelölték a templom helyét is, s ehhez képest adták a tervezett templomtérnek a Kálvin tér nevet. A Kálvin tér a város teleki részének legmagasabb pontja.
A teleki rész a feketeéri részhez hasonlóan szórvány volt, ahol csak a nagy ünnepeken tartottak istentiszteleteket az iskolában. Ilyenkor hol segédlelkész, hol egy legátus jött ki istentiszteletet tartani.
1938-ban kezdett Sarkadon szolgálni Kovács Imre (későbbi nyírségi esperes) és Józsa László. Kovács Imrét virágvasárnap iktatta be az egyházmegye esperese másodlelkészi tisztébe. Kovács Imre beiktatási igehirdetésének alapigéje: „Menjetek be a szoros kapun…” Másodlelkészként az ébredés lelkületével a teleki részért is komoly felelősséget érzett. Ő szervezte meg a rendszeres istentiszteleti alkalmakat. Józsa Lászlóban hűséges munkatársat kapott. Így vált a szórványból egyházrész, amelynek presbiterei már részt vettek a nagy presbitériumban az egyház ügyeinek igazgatásában. Igaz, a 40 tagú presbitériumban 4-en voltak telekiek.
A gyülekezet jelentős része igen szegény volt. Sokan azok közül, akik a majorságokból telepedtek be, gyermekként nem jártak iskolába. Énekeskönyv alig volt a gyülekezetben, de ha jutott volna mindenkinek, akkor sem tudták volna sokan olvasni. Ezért Kovács Imre diktálta az énekeket, s így tanulta meg a gyülekezet nagy része. Az énektanításban az iskolások is segítettek, akik már hittanórákon előre tanulták az énekeket.
A hittanoktatásban is nagy változást hozott Kovács Imre és Józsa László szolgálata. Addig bizonytalan volt, hogy ki fogja tartani a soron következő hittanórát. A hittanoktatást az éppen „ráérő” végezte: hol a lelkész, hol egy kántortanító, hol a segédlelkész.
Ettől kezdve rendszeres hittanoktatás folyt, ugyanazokkal a hittanoktatókkal.
Egy idő után feltűnő lett, hogy az úrvacsorás istentiszteleteken az egyébként mindig zsúfolt két egybenyitott tanterem félig kiürült. A gyülekezet nagy része nem úrvacsorázik… Kovács Imre nem hagyta ennyiben a dolgot, s utána járt, mi az oka ennek a gyakorlatnak. Kiderült, hogy igen sokan a gyülekezetből – akik iskolába sem jártak – nem konfirmáltak. Ezért nem úrvacsoráznak.
Isten azonban olyan bölcsességet adott Kovács Imrének és szolgatársainak, olyan lelki éhséget a gyülekezet közösségébe járóknak, hogy a felnőttek is el kezdtek konfirmációi oktatásra járni. Ez hosszú éveken át tartott. Volt olyan esztendő, amikor egyszerre harminc felnőtt konfirmált az újteleki gyülekezetben. A lelki éhséget mutatja, hogy bár nagy volt a szegénység, mégis sokan vásároltak Bibliát, énekeskönyvet, traktátusokat.
Az épülő, növekvő gyülekezet hamarosan kinőtte az iskolai tantermeket. Rendszeressé vált, hogy az istentiszteleteken részt vevők közül sokan nem tudtak leülni. Már a harmincas évek végén határozott igény mutatkozott egy megfelelő méretű templomra. Közben az is kiderült, hogy a templom építésére szánt Kálvin tér távol van, s ott eldugott helyen lenne a templom. Isten különös gondoskodása azonban lehetőséget adott, hogy más építési helyet nézzenek ki: Az iskolával majdnem szemben a sarkon volt két kimért házhely, ahova valami oknál fogva addig nem építettek. Kecskék legeltek rendszeresen ott. Ezt a helyet cserélték el a Kálvin téren kijelölt templomhelyre. S megkezdődött a templomépítés szervezése. Még Kovács Imre pásztorkodása idején termésköveket vásároltak és hordtak az új templomtelekre. Közbe jött azonban a háború, ami megakadályozta az építést. Idővel az összegyűjtött terméskövek is gazdát cseréltek…
Az is igaz, hogy a visszaemlékezések szerint a presbiterek többnyire tudták, hova kerültek a kövek. S amikor a tényleges építkezés már szerveződött, és újra kezdődött az anyaggyűjtés, azok, akik a köveket elvitték és beépítették, vagy önként, vagy megszólítás után becslés alapján kifizették a kövek árát.
Kovács Imrét 1943-ban választották meg Körösszegapátiba lelkipásztornak. Az ő távozását követően az addig is gyakran itt szolgáló Józsa László lett az újteleki egyházrész felelős pásztora. Józsa László szolgálatának hatását az is mutatja, hogy amikor 1946-ban kétszer is internálni akarták, mint klerikális rendszerellenséget, mindkét esetben a település lakói akadályozták meg az internálást azzal, hogy összegyűltek, s nem tágítottak addig, amíg a hatóság el nem bocsátotta szeretett lelkipásztorukat. A második alkalommal, áprilisban többezres tömeg gyűlt össze Józsa László védelmében.
Ő — 1946. december 22-től már mint másodlelkész szolgált — indította el az újteleki gyülekezet önállósulásának folyamatát 1948-ban. Közvetlenül az Egyházkerület püspökétől kapott megbízást arra, hogy az újteleki egyházrészt önálló egyházközséggé szervezze. Józsa Lászlóné ezt írta az egyházközség fennállásának 60 éves jubileumára küldött levelében:
„Mi akkor már tudtuk, hogy az ő feladata lesz a Sarkad-Újteleki Egyházrész önálló egyházközséggé szervezése. Ez nem helyi kezdeményezés volt, hanem országosan ekkor bontották szét a nagy gyülekezeteket. Nálunk a templomtól való nagy távolság tette szükségessé. A gyülekezet régóta vágyott önállóságra és saját lelkipásztorra.
Az előkészítő munkák érdekében Férjem sokat kilincselt helyi, járási, megyei hivatalokban. Minden nehezen mozdult. De bátorságot és kitartást adott Isten ígérete, amivel útnak indított minket. Ez az Ige a templom bejárati ajtaja fölött olvasható: ’Én veled vagyok és megáldalak téged’.”
Egykor a központtól való viszonylag nagy távolság (2 – 2,5 km) indokolta, hogy önálló prédikáló állomás jöjjön létre. Hiszen missziói szempontból, eleven lelki életet élő lakott területen 1,5 – 2 kilométerenként szükséges egy prédikáló állomás létrejötte — akár csak egy családi otthonban is. Miután ez már megvolt, s ehhez a prédikáló állomáshoz egyre inkább önálló közösség, gyülekezet is tartozott, missziói szempont is indokolta, hogy a gyülekezet önrendelkezési jogot kapjon. Hiszen az újteleki rész lakosságának kiformálódott az önálló arculata. A belvárosi rész hordozta a hagyományos település arculatát, ott meghatározó volt a polgárosodott réteg szerepe. Ezzel szemben az újteleki rész inkább a szegényparasztságból és a munkásokból került ki. Ma is emlegetik az idősebbek, milyen nehéz volt mezítláb, vagy foltozott ruhában megállni hátul, amikor elől fényes csizmás, díszes, prémes ruhákban ültek.
A belvárosi templomtól való viszonylag nagy távolság valamint a más társadalmi réteghez tartozás is elősegítette, hogy önálló közösség formálódjon, s gyülekezetet alkosson. A gyülekezet épülését természetesen elsősorban az ébredés evangéliumi lelkülete mozgatta, erősítette.
Időközben a belmissziói megújulás magával hozta azt a felismerést, hogy a nagyobb gyülekezeteket kisebb egységekre kell bontani. Ilyen értelmű határozatot hozott a Magyarországi Református Egyház Zsinata, s ezt az elgondolást tette magáévá már 1943-ban Révész Imre és Makkai Sándor vezetésével a Tiszántúli Református Egyházkerület is.
(Ma már nehezen értjük ezt az igényt és folyamatot, amelynek az akkori elgondolások szerint az Egyházkerület kettéosztása lett volna a végállomása. Csak a belmissziói lendület és látás oldaláról lehet megérteni, az akkori, népegyházi viszonyok között. A cél az volt, hogy olyan gyülekezetek alakuljanak ki, amelyek elég nagyok az önállósághoz, de elég kicsik ahhoz, hogy abban a lelkipásztorok valós pásztori szolgálatot végezhessenek. Ma, az összezsugorodott gyülekezetek korában már nehezen értjük ezeket a célokat, de az 1940-es években valós szükséglet volt a nagy tömb-gyülekezetek felosztása a pásztorolhatóság érdekében. Felkészült szakértők írtak komoly összehasonlító elemzésen alapuló tanulmányt arról, hogy az ébredés miért hathat jobban a kisebb, 1000 fő körüli, családiasabb gyülekezetekben, mint a több ezer – vagy akár több tízezer! – főt számláló egyházközségekben.)
De mégis innen érthető, hogy az Egyházkerület Elnöksége bízta meg Józsa Lászlót a különválás megszervezésével. A gyülekezeti természetes határt az ún. Kiskörös biztosította.
Ehhez társult a háború utáni politikai helyzet. A kommunizmus előretörésével kényszerűen felgyorsult Sarkadon az egyébként feltartóztathatatlan önállósodási folyamat. Politikailag ugyanis a szétválasztással gyengíteni lehetett a nagy egységes tömbként kezelt sarkadi reformátusságot, egyházpolitikai szempontból pedig így lehetett megtartani eggyel több egyházi ingatlant. Amennyiben nem alakult volna meg az újteleki egyházközség, a Kossuth u. 22. szám alatti lelkészi hivatalt és lelkészlakást államosították volna.
(Az már csak késői, XX. század végi, XXI. század eleji spekuláció lehetne, hogy ha akkor engedik államosítani azt az ingatlant, akkor most azért is kárpótlást kaphatott volna az egyház. 1948-ban senki nem tudhatta, hogy mi történik majd 1989-90-ben.)

Összegezve, a Sarkad-Újteleki Református Egyházközség egyszerre szülöttje az ébredési idők missziói lendületének és a történelmi kényszerhelyzetnek.

A Sarkad-Újteleki Református Egyházközség 1948. szeptember 19-én tartotta alakuló közgyűlését, melyen megválasztották a gyülekezet első gondnokát és presbitériumát. Az egyházközség gondnoka ekkor Csizmadia István lett. Az Egyházközség 1948. október 1-től önálló anyaegyházközség. Első lelkipásztorának Józsa Lászlót hívta és választotta meg az Egyházközség.
Ekkor még az Újteleki Állami Általános Iskola tantermeiben tartották az istentiszteleteket, presbiteri gyűléseket.
Ugyanakkor a két presbitérium megegyezett abban, hogy a nagyobb egyházi ünnepeken, ünnepélyes környezetet igénylő gyülekezeti alkalmakon az újtelekiek is használhatják a templomot, ingyen és bérmentve.
Az 1948. december 19-én tartott presbiteri gyűlésen a 31. határozatot így olvassuk:
„Gondnok jelenti, hogy az egyházi adó megajánlásgyűjtés kapcsán megejtett újteleki ref. népszámlálás eredményeképen megállapítható, hogy a Sarkad-újteleki ref. egyházközség lélekszáma: 2500. Tudomásul szolgál.”

Az elválás nem volt zökkenőmentes. Évekig tartó üzengetések, egyeztetések, felettes egyházi hatósági beavatkozások után dőlt el végleg a két egyházközség közötti vagyonmegosztás. Józsa László vezetésével az újteleki gyülekezet csak egy lakást és egy temetőt kért, s végük ennyit kapott is.
Emellett régi beidegződéseket kellett megváltoztatni. A kántor jogai, stb. Előfordult, hogy a belvárosi kántor (kinek korábban egész Sarkadra vonatkozott a szolgálata) eltiltotta az újteleki kántort a temetési szolgálatok végzésétől, mely kérdést a két presbitériumnak kellett helyre tenni. Itt valóban egy korábban természetes kiváltsága szűnt meg az ekkor már belvárosi kántornak, amit nehezen tudott elfogadni, hiszen egzisztenciájában is érintett lett.

S mégis, éppen a viták kezdetekor, az újteleki Presbitérium először a háláját fogalmazza meg:
„ – Máskülönben presbitérium legteljesebb háláját és testvéri szeretetét kívánja nyílvánítani a sarkadi presbitériumnak nemes cselekedeteiért és odaadó támogatásáért, melyeket a Sarkad-újteleki egyházközségért, annak elindulásánál megtett és ígérete szerint továbbra is megtesz, amint ereje engedi. Köszönet és hála illesse az egyház vezetőségét azért a figyelmességért és előzékenységért, amellyel még az anyakönyvekről, iktató könyvről, presbiteri jegyzőkönyvről, hívatali pecsétekről is gondoskodni és azokat beszerezni szíves volt.
Isten áldása kísérje a sarkadi presbitérium munkáját és minden egyes tagját.”

Az újteleki egyházközség jelentős részben önerőből épült templomát 1952. június 15-én szentelték fel. Józsa Lászlóné írja le, hogy férje másfél évig járkált a tervekkel, de mindig találtak benne a hatóságok javítani valót. Végül a Belügyminisztériumtól kért és kapott engedélyt 1951. márciusában a templomépítésre. Pontosabban a gyülekezeti ház építésére, mert ekkor csak ennyire gondoltak, lehetőségeiket figyelembe véve.
Az 1951. március 25-i presbiteri jegyzőkönyv 5. sz. „Elnök Isten iránti hálából bejelenti a presbitériumnak, hogy az újteleki imaház építési engedélyét a belügyminiszter megadta 1½ évi várakozás után, mivel sem a községi, sem a járási, sem a megyei tanács saját hatáskörében nem döntött ez ügyben, míg a legfelsőbb fórum jóváhagyását és bele-egyezését nem adta. Ma már az engedély birtokunkban van, anyagunknak legnagyobb része a templomunk telekére beszállítva van.”
Az imaházat 300 személy befogadására szánták. Az épület mellé terveztek egy haranglábat. Csak az építkezés során derült ki, hogy annyi anyag gyűlt össze, hogy abból tornyot is lehetett már építeni. Így lett templom az imaházból. A presbiteri jegyzőkönyvben a templom szó először 1951. október 21-én kerül leírása. Ekkor már az épület fedél alatt van. Hogy immár nem imaházról, hanem toronnyal rendelkező templomról van szó, azt az 1952. január 13-i jegyzőkönyv erősíti meg, ahol többek között a hatóság által szigorúan megkövetelt villámhárító – és hozzá toronycsúcsdísz – elkészíttetéséről döntenek.

Az építkezésben az egyházkerület a háború utáni ínséges időben nem tudott segíteni. Így a templomépítés igen sok áldozatot követelt a hívektől. Anyagilag is, munkával is. A gyűjtőívre a lelkipásztor írta fel először vállalását (egy malac beállítása hízlalásra, hogy azután év végén a hízó árát a templomra adják), azután egy özvegyasszony. Majd mindig többen… Sokféle ötlet született az adományok gyűjtésére. Volt, aki a jegygyűrűjét adta adományba… Megható ma is hallani, olvasni a leleményességet és áldozatkészséget, amivel összegyűlt a templom építésére való, vagy ahogy egyes mesterek adományként végezték el munkáikat, sőt még az anyagot is biztosították több esetben hozzá. Köztük név szerint is említtessék meg Szabó Géza géplakatos mester és Képíró Imre kovácsmester.
A két sarkadi református gyülekezet összetartozása is igen szépen megmutatkozott az építkezés alatt. Amíg a két presbitérium időnként egymással vitázott, addig a belvárosi gyülekezeti tagok jelentős mértékben segítették pénzzel és kétkezi munkával az építkezést. (Ez később is így volt, mind a mai napig: Ha a két presbitérium között, vagy a két lelkész között volt is időnként feszültség, egyet nem értés, a két gyülekezet tagjai szeretetben tudtak és tudnak együtt lenni a különböző lelki alkalmakon, ökumenikus istentiszteleteken, családi eseményeken. Idővel a társadalmi különbségek is eltűntek…)

Az építkezés ideje alatt – de sokszor később is, mintegy gyülekezeti énekként – minden istentiszteleten énekelte a gyülekezet: „Uram Isten, siess minket megsegíteni, ily nagy szükségünkben…”

Még az építkezés megkezdése előtt, 1950. július 23-án jelenti Józsa László a Presbitériumnak (35. pont), „hogy sikerült az egyháznak a pesti Vas és fémhulladék forgalmi nemzeti vállalattól egy 3 mázsás harangot vennie 800 Ft értékben, ami így valósággal ajándék. (…) A harang Nagyigmánd-i harang volt.”
Az alapkőletétel feltűnés nélkül, egy hétköznap délután, kisebb gyülekezet jelenlétében történt. Az Ige a Ján 3, 30. volt: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” Ez az Ige van elhelyezve a templom alapkövében.
A templomépítés alatt az egyházzal ellenséges viszonyban lévők és a hatóságok emberei állandóan figyelték az építkezésen dolgozókat, s mindenbe belekötöttek. Ahhoz, hogy az építők „nyugodtan” dolgozhassanak a templomnál, otthon és a földeken mindennek készen kellett lenni, s hamarabb, jobban, mint mások földjén és portáján. Az ellenőrök kimentek a külső földekre is szemlét tartani, hogy a templomot építők földje meg van-e kapálva, le van-e kaszálva, begyűjtötték-e a lekaszált terményt? Megvizsgáltak mindenkit, s nem volt különbség, akár teleki, akár belvárosi építőről volt szó.
S mennyi gúnyolódást kellett elszenvedni, amikor már épült a templom! Mondták: hadd építsék! Jó lesz az magtárnak! Mások mozinak szánták, vagy tornateremnek…
Józsa Lászlót többször is felkeresték, behívatták a hatóságok: „Ki szervezi a munkát?” S ő tiszta lelkiismerettel mondhatta: Senki sem szervezi, jönnek az emberek maguktól. Igen, előfordult az is, hogy a kőműves mester volt kénytelen hazaküldeni az önkénteseket, „mert ma csak 2-3 emberre van szükség”.
Az építőanyagot a családok maguknak igényelték, s úgy hordták el a templom építéséhez. Inkább lemondtak az asszonyok házuk meszeléséről, csak jusson elég mész a templom építésére. De idővel „megrokkant a teherhordók ereje”, s eljött az a nap, amikor a másnapi sürgős szállításhoz már nem kaptak fuvarost. Ebben a kétségbeejtő helyzetben este jelentkezett valaki, aki nem járt a gyülekezetbe, s nem is adakozott addig semmit a templomra. Megkérdezte, miben tudna segíteni? — Másnap az anyag időben megérkezett…
A templomépítést Buzi Sándor képesített kőműves mester vezette. Amikor az építkezés végén arra kéri a presbitériumot, hogy adjon el neki 800 db téglát, a presbiteri jegyzőkönyv így méltatja (1951. október 21. 27. sz.): „Buzi Sándor mester sok jót tett, és nála nélkül sok kérdésben az építkezés folyamata alatt fennakadás lett volna…”
Józsa Lászlóné visszaemlékezésében leírja, hogy a templom építése összesen 81 ezer forintba került. Bár az Egyházkerület közvetlenül nem járult hozzá a templomépítéshez, de a Közalapból kapott az egyházközség 10 ezer forint támogatást. Előfordult, hogy Péter János püspök járt közben egy nagyobb mennyiségű mész kiutalásánál. Józsa László pedig engedélyt kapott, hogy eljárjon gyülekezetekbe prédikálni, s az összegyűlt perselypénzt átvehesse a templomépítés költségeire. Így adakozott az építkezésre Hajdúszoboszló, Püspökladány, Dévaványa és Gyula gyülekezete is. A gyulai testvérek adták a legtöbbet: 1600 Ft-ot, ami akkor nagy pénz volt. Abból a pénzből készíttették el a szószéket. A szószék fölé ezt az Igét írták: „ÉN VELED VAGYOK…” A kijárat fölött volt olvasható a folytatás: „…ÉS MEGÁLDALAK TÉGED”
„Ezt a templomot nem emberek építették, hanem maga az Úr!” „Olyanok voltunk, mint az álmodók…” – mondják ma azok, akik átélték azokat a nyomorúságában is csodálatos időket.
A templomépítés alatt Vígh Imre volt a gondnok, akit 1950. február 27-én választott a gyülekezet gondnokának.
Amikor elkészült a templom de csak a csupasz falak álltak, úgy töltötték meg ülőalkalmatosságokkal, hogy minden család hozott magának széket, lócát, padot. Így alakultak ki a „családi” helyek a templomban. S a templom mindig megtelt. Nagyobb ünnepeken annyian voltak, hogy a közlekedő folyosókat is meg kellett tölteni lócákkal, s mégsem jutott mindenkinek ülőhely.
Az első úrasztalát a Boldogh Ambrusék családja adta.

Még a nagytemplomból hozták magukkal az újtelekiek azt a szokást, hogy amikor a család tagjai úrvacsoráztak (pl. a férfiak között a férfiak) akkor a padban felállt a család többi tagja (férj úrvacsorázásakor a feleség és fordítva) hogy ezzel fejezzék ki: együtt részesednek a Krisztusban. Hosszú ideig megmaradt ez a gyakorlat a gyülekezetben.

1954-ben Dévaványára választják át Józsa Lászlót, de elmenetelébe a politika is beleszólt. „Mennie kellett”, noha szeretetben összeforrt a gyülekezettel. Mennie kellett, bár a többre bízatás elkötelezésével. Helyébe Nagy Lajos, addig Gyomán élő lelkész kerül, szintén választás útján. A korra mégis jellemző, hogy ugyanazon a gyűlésen (1954. július 4.) amelyen Józsa László lemondott a lelkészi állásáról (10. szám), már a következő tárgysorozati pontban tárgyalták is a megüresedett lelkészi állás betöltésének kérdését, sőt meg is hívták Nagy Lajost lelkésznek, akinek ekkor már megtörtént a bemutatkozó szolgálata is (11. sz.).
Az is igaz, hogy a presbiteri jegyzőkönyvből kiderül, erre a lépésre már hosszabb ideje készítette Józsa László a presbitériumot, tehát nem egyik napról a másikra lett ismert az, hogy nekik Dévaványára kell menniük. Józsa Lászlóné visszaemlékezéséből: „A férjem … kapta a megbízást, hogy választassa meg… Nagy Lajost újteleki lp.-nak. … fájó feladat volt a férjemnek a Nagy Lajos megválasztatása. De akkoriban nem lehetett „nem”-et mondani. Különben is mi nem büntetésből lettünk Dévaványára irányítva.”
A dévaványai presbitérium 1954. június 23-án meghívta lelkészének, de azért azt is tudni lehet a visszaemlékezésekből, hogy jóval hamarabb eldőlt ez a kérdés, mint ahogy arról a dévaványai presbitérium szavazhatott volna. Ezzel együtt el kell mondani, hogy a dévaványaiakra nem kellett Józsa Lászlót ráerőltetni, nem volt ellenükre ez a döntés!
Józsa Lászlóék természetesen a dévaványai gyülekezettel is összeforrtak. 1978-ban bekövetkezett haláláig ott szolgáltak. Szolgálatukat igyekezték ott is hűségesen végezni, s a váltást nem emberek, hanem Isten kezéből elfogadni. Hiszen akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.
Az újtelekieknek azonban mégis nagy veszteség volt az eltávozásuk. A most is élők úgy emlékeznek vissza Nagy Lajos lelkipásztorságára, hogy méltatlan személy töltötte be a lelkipásztori tisztet. Prédikációi üresek, élete megbotránkoztató volt. Amikor már nem bírták az üres prédikációkat hallgatni, időnként a belvárosi templomba mentek be felüdülni. A gyülekezet azért nem halt el. Ebben az időben is szolgált énekkar, s Nagy Lajos szolgálati idejére tehető annak a vágynak a kiformálódása is, hogy a gyülekezetnek legyen saját, fűthető gyülekezeti terme.
1957-ben készül el a templom mellé épített gyülekezeti terem. Ennek építését 1956. június 14-én határozza el a presbitérium, 76. szám alatt. Az akkori elhatározás szerint javarészt a parókia udvarán álló épület lebontásából származó anyagból építenék. Hogy végül milyen körülmények között, hogyan épült a gyülekezeti terem, sajnos írásos emlék nem található a lelkészi hivatal irattárában. A Presbiteri Jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a gyülekezeti termet 1957. november 17-én szentelték fel (12. sz.). 1957-ben egyébként két presbiteri gyűlésről maradt fenn jegyzőkönyv 1957. január 13. és 1957. december 14. (A december 14-i jegyzőkönyvben olvashatjuk, hogy gyűlési tilalom volt – nyilvánvaló, hogy a szabadságharc utáni megtorlás miatt.) 1957-ben Boldogh György a gondok, de őt 1956. július 14-től egy-egy időre Tóth József jegyző helyettesíti súlyos betegsége miatt. Az 1957. december 14-i presbiteri gyűlésen gondnokhelyettest választ a Presbitérium. Az 1958. január 4-i jegyzőkönyv már Boldogh György haláláról tesz feljegyzést. Azonban neve, temetési ideje a halotti anyakönyvben nincs bejegyezve.
Az 1957. december 14-i presbiteri jegyzőkönyv 16. pontjában ezt olvassuk: „Lelkész előadja, hogy a presbitérium tagjaitól és a gyülekezet köréből hozzá érkezett kívánságok nyomán szükségesnek látszik foglalkozni egy új és a réginél megfelelőbb harang beszerzésének szükségességével. (…) Presbitérium tagjai egybe hangzó felszóllalásaikkal magúk is fontosnak látják egy új harang beszerzését melyet az egyházközség fennállásának 10 éves jubileumára, jövő év október 1-én kívánnak megszólaltatni.”
1958. február 9-én 9. szám alatt „Lelkész előadja, hogy a Lenin Tsz.el és a községi Tanáccsal eredményes tárgyalásokat folytat a használaton kívüli és a nevezettek birtokában lévő harangok megszerzése ügyében.”
Június 1., 16. szám: „Lelkész beszámol a Presbitériumnak a harang ügyben történt Budapesti utazásáról, mely szerint a harangöntő mester 7200 frt. értékben egy 105 kgr.-os harang öntését elvállalta. A hozzá való harangércet címére fel kell küldenünk.”
Az 1959. január 4-én tartott presbiteri gyűlés 2. száma alatt számol be lelkész arról, hogy a harangok beszerzése és használatba vételük sikeresen megtörtént. A harangszentelő istentiszteleten Bartha Tibor püspök szolgált.
Sajnos ez ideig a harangokról közelebbit megtudni nem sikerült. Nem tudni, mi lett a sorsa az eredeti nagyigmándi harangnak, s nem tudjuk, hogy pontosan milyen súlyú a két harang. Becslés szerint a nagyharang 1,5-2 mázsa között, míg a kisharang 80-120 kg között van.

A nagyharang felirata:

ISTEN DICSŐSÉGÉRE
UJRAÖNTETTEK
A SARKAD ÚJTELEKI REF. HIVEK
1958-ÉVBEN
ÖNTÖTTE SZLEZÁK RAFAEL BUDAPESTEN

A kisharang felirata:

ÖNTÖTTE WALSER FERENC
BUDAPESTEN 1892.
2004. SZ.

A felirattal átellenben dombormű található:
Egy heverő szürkemarha előtt botjára támaszkodó gulyás.

Ez arra utalhat, hogy a jelenlegi kisharang eredetileg nem templomi, hanem pusztai harangnak készült. De nem az eredet számít, hanem az, hogy a hangja ma – legalább is nekünk keresztyéneknek – imádságra buzdító, Isten gondviselésére emlékeztető, istentiszteletre hívogató szó.

Bár megépült 1957-ben a fűtött gyülekezeti terem, de a lelkész hozzáállása miatt a gyülekezetben ekkor már nem lehetett imaórákat és imaközösségeket tartani. Megbélyegzettek lettek azok, akik még pár éve a gyülekezet élenjárói voltak. Ébredési gyülekezet, melyben a közösségre vágyók lettek kiközösítve…
(Ezt sajnos még egyszer át kellett élniük, de nem telt el még az a bizonyos harminc év, ami után már kellő távolságból lehet és illik erről írni…)
A gyülekezet ima- és testvéri közösségre vágyó tagjai hetente kétszer háznál gyűltek össze, 15-20-an is. Bibliát olvastak, énekeltek, imádkoztak — akár még nyitott ablaknál is.
Aztán egy napon, 1959. tavaszán, hívatták a ház asszonyát a rendőrségre. Részletesen be kellett számolnia, hogy kik és miért járnak össze. Lassan kiderült, hogy a korábban közösségükbe járók közül való tett feljelentést. A törvény őrei megtiltották a további összegyülekezést… Bezárult tehát a gyülekezeti életnek ez a lehetősége. De Isten ekkor már mást készített.
1959. június 13-án tartott presbiteri gyűlésen jelenti be Nagy Lajos lelkész, hogy „az egyházi főhatóság kezdeményezéséből Dr. Benke Imre békési lelkész és Nagy Lajos sarkadújteleki lelkész között az Egyházi Törvény II. tc. 27. paragrafusa alapján álláscsere van folyamatban, melynek kapcsán a békési presbitérium 1959. június 11-én tartott gyűlésén hozott határozatával a szóbanforgó álláscseréhez hozzájárult és Dr. Benke Imre lelkész helyébe Nagy Lajos sarkadújteleki lelkészt elfogadta.”
Mit lehet hozzátenni? Próbálták volna el nem fogadni…
Dr. Benke Imre lelkipásztorral június 11-én közölték Debrecenben, a püspöki hivatalban, hogy Sarkad-újtelekre kell álláscserével költöznie. Aznap, amikor a békési presbitérium erről dönteni kényszerült. A békési gyülekezet első lelkésze Horváth Zoltán, akkori esperes volt, de ő maga is „kegyvesztett” ’56 után…
A költözésre június 23-ról 24-re virradóan került sor. A teherautó, amit délre vártak, csak este érkezett meg. Este és éjszaka pakoltak, hajnalban indultak Sarkadra. Arról sok keserűsége között is megemlékezett dr. Benke Imre, hogy sarkad-újteleken nagy szeretettel várták és fogadták őket.
1959. június 28-án a keresztelési anyakönyv tanúsága szerint már Dr. Benke Imre végezte a keresztelési szolgálatot.
A még élő tanúk úgy emlékeznek vissza, hogy a Benke családnak rendesen összepakolni sem volt ideje. Így holmijaik egy részét egyszerűen felhordták a teherautóra: ruhákat, edényeket, könyveket ömlesztve…
Dr. Benke Imrének ugyanazért kellett elmenni Békésről, amiért Józsa Lászlónak 5 évvel korábban Sarkad-újtelekről: Hitből fakadó, áldozatos szolgálatuk nyomán épülő gyülekezeteiket nem lehetett összeegyeztetni a pusztuló egyház szocialista-kommunista látomásával. Megbocsáthatatlan volt az a bűne, hogy a békési nagy templom a három lelkész igehirdetési szolgálatai közül akkor telt meg, amikor ő prédikált. Ráadásul Gregor Györggyel (maradjon csak fenn a neve így is) az Állami Egyházügyi Hivatal megyei vezetőjével az élen, azért is támadták Dr. Benke Imrét, mert 1956-57-ben a Dr. Ravasz László nevével fémjelzett Református Megújulási Mozgalomhoz csatlakozott. S volt más bűne is. Ezt Benke György mondta el Dr. Benke Imre temetésén. A visszaemlékezések szerint az hangzott el, hogy mielőtt beolvasztották volna a „renitens” Tiszáninneni Református Egyházkerületet a Tiszántúli Református Egyházkerületbe, Dr. Benke Imre (akkor mérai lelkész) tiszáninneni püspökhelyettesként nem volt hajlandó aláírni, hogy az Egyház önként átadja a Magyar Államnak a Sárospataki Református Kollégiumot. Ettől kezdve nemkívánatos személy lett az Egyházban…
Dr. Benke Imre életét, szolgálatát dicséri, hogy Békéscsabán a Tiszántúli Egyházkerület akkori püspöke, Bartha Tibor bocsánatot kért (!) a kommunista egyházügyi hatóságtól, hogy ilyen lelkészei vannak, mint Benke Imre. Pedig sok ilyen lelkészre volt, s van ma is szükség egyházunkban!
Az álláscserét követően évekig jártak még a békési gyülekezet tagjai – időnként negyvenen-ötvenen is – Sarkad-újtelekre, hogy szeretett korábbi lelkipásztoruk igehirdetéseit hallgathassák.
Dr. Benke Imrét nagyon megviselte az áthelyezés, hiszen nyilvánvaló volt, hogy többre érdemes, tudós lelkipásztor, áldott igehirdető. Megtörten, mintegy száműzetésben, és mégis hűséggel végezte szolgálatát. Sokszor igen nagy szegénységben, nyomorúságos gondok között, hiszen három gyermekéről is gondoskodni kellett. Többször mellékállást is vállalt, hogy családjáról gondoskodhasson. Leveleit gyakran írta így alá: „Szomorú idők prédikátora”. Szenvedett az egyház elesettsége miatt, szenvedett az egyházkormányzók és egyes lelkipásztorok hitetlensége és rendszert kiszolgáló magatartása miatt, és sokszor sóhajtott fel: Uram, irgalmazz nekünk! Akik még emlékeznek a gyülekezetből Dr. Benke Imre szolgálataira, azok nem erőtlenségről és gyengeségről beszélnek. Bár megkeseredett, de a gyülekezeti szolgálatában ez nem látszott. Jó humorú, derűs, az élő Igét hirdető szolgálattevőről szólhattak. Mikor távozott a gyülekezetből, akkor mondta el a gyülekezet tagjainak, hogy hálás Istennek, amiért így vezette életét, mert Sarkad-újteleken lett azzá az emberré, amivé Isten formálta, s ehhez szüksége volt a megaláztatásokra, küzdelmekre, amiket át kellett élnie. 1983. április 30-ig volt a gyülekezet lelkipásztora. Az a két lelkipásztor, aki a gyülekezetből származott az Isten elhívásán, a hitben élő családi neveltetésen túl Benke Imre szolgálatának is köszönheti hívatását.
Ezek az évtizedek a gyülekezet életében az erőtlenség közben is élni akarás évtizedei.
1971-ben a Körösháti temetőben nagy felújítások, építkezések, az Öregtemető „újrahasznosításának” előkészítése kezdődik. Ma már tudjuk, hogy azok a munkák hosszú távon nem az Egyházközséget gyarapították, hiszen 1992-ben az Önkormányzat mindenféle kárpótlás nélkül kapta meg az újrahasznosított és így gyakorlatilag új temetőrészt. (Igaz, véglegesen csak 2003-ban veszítette el az Egyházközség azt a területet.)
1976-ban a harangokat villamosították. Erről a 2008-ban leszerelt kapcsolótábla adatai, valamint az 1976. február 29-i presbiteri jegyzőkönyv tanúskodik, melyben a presbitérium kéri az elnökséget, hogy a harangok villamosítását megbízható villanyszerelőkre bízza.
Az erre még emlékezők elmondása szerint az 1950-es években a temetőőr csekély fizetésért, a temetőőri ház használatáért, illetményföldért és a temetői kaszálási jogért ellátta a temetőőri és harangozói munkákat. A harangozás kézzel történt, s ehhez a keskeny kis létrán mindig fel kellett mászni a toronyba. A korábbi javadalmazás az idők során elértéktelenedett. A harangozói munkakör egyre több pénzt igényelt, így érthető, hogy a harang villamosításával igyekeztek tartósan „kifizetődőbbé” tenni a harangozást.
Az egyházközség megalakulásának 30 éves évfordulóján – a visszaemlékezések szerint 1979-ben – Nagy Sándor, az egyházmegye akkori esperese hirdette az Igét. Arról beszélt, hogy amikor a gyülekezet alakult és a templom épült, „nem volt fügeérésnek ideje”. Isten mégis megadta, hogy a külső lehetőségek és a számítások ellenére is megépülhetett a gyülekezet és temploma.
Valójában azt, hogy minek mikor jön el az ideje, egyedül a Mindenható Isten tudja, s mi csak az éppen megélt pillanatban, az akkori látás szerint tudjuk tenni és tehetjük dolgainkat, végezhetjük szolgálatunkat.

Benke Imre nyugdíjba vonulása után Gúthy László lett a lelkipásztor. Nagy dolog volt akkor, hogy az újteleki gyülekezet önálló lelkészt kapott, amikor egyházunkban súlyos lelkészhiány volt. De ha valaki szívén viseli egy gyülekezet sorsát, akkor ilyen időkben is sokat segíthet. Így segített közbenjárásával Józsa Lászlóné, aki a nagytemplomi hétfői bibliaórákon – ahol Arató Ferenc akkori lelkészi főjegyző mindig ott volt – rendszeresen jelezte, az újteleki gyülekezetnek szüksége van lelkipásztorra. Gúthy László szolgálati idejében épült fel a parókia a templom mellett. A parókiaépítés nem volt kevésbé könnyű, mint a templomépítés, s megpróbáltatásokban, küzdelmekben, sőt megaláztatásban is volt részük mindazoknak, akik ebben élenjáróként részt vettek.
A fiatal lelkipásztor szolgálata az enyhülő politikai légkörben megújulást hozott a gyülekezet életében. Különösen is megelevenedett a gyermek- és ifjúsági munka. Több mint két évtized múltán is vannak, akkori fiatalok, akik hálásan emlékeznek vissza azokra az időkre.
Gúthy Lászlót 1986-ban nagy csapás éri. Presbiteri jegyzőkönyv, 32/1986. szám: „Elnöklelkész szomorúan jelenti, hogy folyó évi december hó 19-én a gyulai kórház fertőző osztályán bárányhimlőből kialakult agyvelőgyulladás következtében, hat heti szenvedés után meghalt felesége, Appel Éva.”
Hosszas előkészítés után, 1987-ben épült fel az egyházközség új parókiája, a templom mellett megvásárolt telken. Tulajdonképpen ekkor állt fel Sarkad-Újteleki Református Egyházközség egységes szerkezete, hiszen addig a lelkészi hivatal és a lelkészlakás csaknem két kilométerre volt a templomtól, a belvárosban, a Kossuth u. 22. szám alatt. Az új parókia részben a Kossuth u. 22. szám alatti épület árából, részben adományokból épült fel. A parókia építésének idején Tóth Imre hordozta a gondnoki tiszttel járó munkát és felelősséget.
Gúthy Lászlót 1987. augusztus 2-án iktatta be lelkipásztori tisztébe Nagy László esperes. Az ünnepségen zsúfolásig megtelt a templom, a gyülekezeti terem, sőt sokan a templomon kívülről hallgatták az istentiszteletet (a presbiteri jegyzőkönyvben 6-700 résztvevő van feljegyezve). Ezen a napon szentelték fel az új parókiát is.
Gúthy László 1988. október 23-án lemondott sarkad-újteleki lelkészi állásról, átválasztással új szolgálati helyre: Kölcsére ment.
Gúthy Lászlót Bagossy Lajos követte. Ő Romániából települt át, mint menekült. A jóindulatú, segítőkész befogadás mellett az egyházmegye esperese nem feltételezte, hogy félrevezethetik, ezért teljes kinevezést adott lelkészi állásra. Először az 1991. március 7-i presbiteri jegyzőkönyv mutatott rá, hogy Bagossy Lajos nem teljes jogú lelkész, mivel felügyelő lelkészt rendeltek ki mellé, s ő mint beosztott lelkész szerepelt. Lelkészi jellegének vizsgálatára annak a bírósági eljárásnak a során került sor a visszaemlékezések szerint, amely azt volt hívatott megvizsgálni, hogy a parókia építésben sok kétkezi munkával is részt vevő Tóth Imre gondnok valóban hűtlenül kezelte-e az egyházközség vagyonát, amint azt Bagossy Lajos állította. Tóth Imre gondnokot végül az egyházi bíróság felmentette, de ő időközben 3 presbiterrel együtt lemondott.
Bagossy Lajosnak 1991. őszén el kellett hagynia a lelkészi állást. A helyettes lelkészi szolgálatot Kalmár János belvárosi lelkész látta el hónapokig.
1992. június 15-én vette át a szolgálatot Nagy Zoltán megválasztott lelkipásztor.
1996-ban, Nagy Zoltán lelkipásztorsága idején (1992–1998) teljesen felújították a templomot. A torony magasabb, díszesebb lett, s a templom belsejének kinézete is jelentősen megváltozott. A korábbi festmények helyett a fal fehérre meszeltetett, ugyanakkor a templom belsejét erdélyi fafaragók munkái díszítik.
A szószék felé új felirat került: „AZ IGE TESTTÉ LETT”. A kijárat fölött olvasható: „ÉN VELED VAGYOK…, ÉS MEGÁLDALAK TÉGED…”
Mindezekben a munkákban, a templom új külsejének megtervezésében és az anyagiak előteremtésében igen sokat vállalt magára a gyülekezet akkori lelkipásztora és családja. Nem kapott érte megbecsülést, igazi köszönetet. Neki (is) megkeseredve, megfáradva kellett elhagynia a Sarkad-Újteleki Református Egyházközség lelkipásztori állását. 1998. június 18-án tartatott az a presbiteri gyűlés, amelyet követően Nagy Zoltán nem vállalta tovább a sarkad-újteleki lelkészi szolgálatot.
Az, hogy a gyülekezettel szemben „Az Ige testté lett” felirat található, talán köszönhető annak, hogy Nagy Zoltán lelkipásztor Kolozsvárott végezte teológiai tanulmányait. A kolozsvári teológia dísztermében olvasható latinul: „Verbum Caro factum est”.
1998. június 21-én már Balogh Lajos Barna, dobozi lelkipásztor a helyettes lelkész.
Őt Kis László lelkipásztor váltotta 1998. őszén, aki Mezőkovácsházáról érkezett átválasztással a sarkad-újteleki gyülekezetbe. Az ő lelkipásztorsága idején ünnepelte az egyházközség a templom építésének 50. évfordulóját.
Ugyancsak erre az időre esett Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úrnak a Békési Református Egyházmegyében tett látogatása, melynek során végig látogatta Szabó Endre esperes úr kérésére az összes egyházközséget. Ennek a látogatásnak a záró alkalma egyházközségünk zsúfolásig megtelt templomában volt.
Kis László 2002. augusztusában lemondott a lelkészi állásról, később lelkészi jellegének megtartását sem kérte. Tanárként élt tovább. 2006. október 23-án, a rendőrség erőszakos tüntetőket szorított rá a békés nagygyűlésről oszló tömegre. Jogtalanul használt fegyverekkel sokakat megsebesítettek. Az áldozatok között van Kis László is. Igen közelről gumilövedékkel fejbe lőtték, úgy, hogy a gumilövedék behatolt a koponyába, és az agyi állományt is roncsolta. Elveszítette munkaképessége jelentős részét, így rokkantnyugdíjas lett fiatalon.
A Presbitérium Kis László után Futó Zoltán biharugrai lelkészt hívta meg a lelkészi állásra, aki a megválasztását követően, 2002. november 1-től a gyülekezet lelkésze.
A gyülekezetre 2003. januárja óta sok teher nehezedik. Az addig viszonylag biztos, stabil anyagi háttér elveszítése után meg kellett válni a harangozótól, mivel nem tudtuk fizetni. Azonban a gyülekezet tagjai és a presbiterek nagy odaadással, szeretettel és sok munkával gondoskodnak a templom és a templomkert rendben tartásáról. Sok nehéz döntést kellett meghoznunk az utóbbi években. De mindezek elhordozásában sokat segített az újra rendszeressé vált imaóra és a presbiteri bibliaóra is.

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. december 13., szerda

    Sokszor hallja, azért nem tudnak jönni a karácsonyi Istentiszteletre, mert sokfogásos vacsorát, ünnepi ebédet kell készíteni. De együtt vannak-e Jézus...
  • 2017. december 13., szerda

    – A tudományos irodalom sem nélkülözheti a lelket, és a prédikáció sem nélkülözheti az értelmet: én ezt tanultam Szűcs Ferenctől – mondta Mucsi Zsófi...
  • 2017. december 13., szerda

    A hála az első imádság
  • 2017. december 12., kedd

    Karácsonyi énekekkel örvendeztette meg a mit sem sejtő utazóközönséget a Központi Református Kórus a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2B Terminálján ...
  • 2017. december 12., kedd

    Gimnáziumunk idén is részt vesz a Református Szeretetszolgálat karácsonyi ajándék – akciójában, a Nyilas Misi programban. Ennek keretében diákj...
  • 2017. december 11., hétfő

    Emberélet. Ki méri meg az árát? Fölfogjuk-e, hogy szavainkkal is ölünk? S hogyan lehet elviselni azt, ha valóságosan is egy másik ember halálát okozzu...
  • 2017. december 11., hétfő

    Jézus azért született a Földre, hogy az elveszett identitásunkat helyreállítsa. A félelem helyett megmutassa a teljes szeretetben gyökerező életet.
  • 2017. december 09., szombat

    A Magyarországi Református Egyház pályázatot hirdet 1 fő részére referensi munkakör betöltésére a Zsinati Hivatal Missziói Irodáján.
  • 2017. december 09., szombat

    Gary Thomas: Megszentelt utak könyvajánló
  • 2017. december 08., péntek

    A Biblia tekintélyének elfogadása feltétlenül együtt jár az igényes gondolkodás feladásával? Az igényes gondolkodás pedig egyet jelentene a Biblia tek...