MÁR SAUL IS A PRÓFÉTÁK KÖZÖTT?
(Sarkad-Újtelek, 2014. január 12.)

Lectio: 1Sám 10, 1-16. v. + 2Kor 5, 13-21. v.
Textus: 1Sám 10, 9-13. v.

Énekek: 370/1; 24/1-5; 208/1; 151; 509/9; 240/1-7;

„És amikor megfordult, hogy eltávozzék Sámueltől, Isten megváltoztatta a szívét, és beteljesedtek rajta mindezek a jelek azon a napon. Mert amikor odaérkeztek a halomhoz, egy csapat próféta jött szembe velük. Akkor megszállta az Isten lelke, és prófétai révületbe került közöttük. Amikor azok, akik már előbb is ismerték, meglátták, hogy Saul a prófétákkal együtt révületben van, így beszéltek egymás közt: Mi történt Kísnek a fiával? Hát már Saul is a próféták között van? De valaki megszólalt közülük, és ezt mondta: Nincs ezeknek apjuk se! Így keletkezett ez a szólásmondás: Hát már Saul is a próféták között van? Amikor véget ért a révülete, föl-ment az áldozóhalomra.”

Szeretett Testvéreim!
Egy, a hittanosok számára készített feladatlapon volt régen egy ilyen kérdés: Ki az, aki elindult, hogy szamarakat keressen, de királyságot talált?
Talán nem kevesen vagyunk, akiknek életében Isten adott ilyen fordulatokat. El kellett indulnunk egy úton, s egyszer csak világossá kellett válnia, hogy Isten az útnak indulásunkat is már azért készítette elő, hogy elvezessen egy olyan élethelyzetbe, felismerésre, ami gyökeresen megváltoztatta az életünket.
Saul apjának elvesztek a szamarai. S megbízta fiát, keresse meg. Mit is tehetett Saul? Elindult, hogy a szamarak szokásait ismerve menjen azokra a helyekre, amelyeken feltételezése szerint lehetnek a jószágok. Akár megijedtek, mert megkergette őket egy vadállat, és azért tűntek el onnan, ahová kicsapták őket, akár csak víz illatát érezték, legelőt láttak a szemükkel, és azért mentek tovább.
S miközben Saul a szolgájával kereste a szamarakat, nem is sejtette, hogy lépteit Isten vezette már akkor is, amikor három napon keresztül újabb és újabb útra tértek. Így jutottak el Sámuel próféta városába, s majd találkoztak Sámuellel. Isten pedig már egy nappal korábban kijelentette Sámuelnek Saul érkezését. Mert Isten tudja vezetni, irányítani a lépteinket. Miközben nem tesz robotokká, nem tesz médiummá, azaz meghagyja szabad akaratunkat, aközben tud vezetni.
Hányan csodálkoztak, ámultak el már azon, hogy amikor még nem is sejtették, Isten már akkor is vezette őket. Hányan csodálkoztak, ámultak el már azon, hogy Isten naprakészen tudja, ismeri az életünket. Hányan ujjongtak fel azon, hogy kinyitva a Szentírást, Isten Igéje megszólalt, és választ adott éppen aktuális kérdésekre, gondolatokra. Vagy éppen tanácsot kaptak, amikor tanácsot ember nem tudott adni, vagy csak rossz tanácsot adhatott. Igen, a Mindenható Istennek gondja van ránk!
Bár sokkal többször kérdeznénk, bár sokkal többször beszélgetnénk vele a mindennapi dolgainkról! Biztosan helyére kerülnének életünk dolgai sokkal több helyen, ha Istent kérdezzük, mint Isten megkérdezése nélkül!
Sámuel pedig elmondta Saulnak az élő Isten döntését. És felkente Izrael fejedelmének. Nem királyának, hanem fejedelmének. A fejedelem olyan uralkodó, akinek mindig számon kell tartania, hogy van felettese, és útmutatásától nem térhet el. Isten népének királya, Saul csupán fejedelem. Saul uralkodik majd, de annak akarata szerint, aki őt elhívta. Pontosabban, Isten arra hívta el, hogy az ő akarata, vezetése szerint uralkodjon.
Most, amikor újra választásra készül népünk, nekünk, keresztyéneknek feltétlenül imádkoznunk kell azért, hogy olyan vezetői legyenek ennek az országnak, népünknek, nemzetünknek, akik alázatosak uralkodás közben is. Akik nem hatalmat akarnak maguknak, hanem szolgálni azzal a megbízatással, amit Isten nekik adott. Szabad és kell, sőt kötelességünk olyan vezetőkért imádkozni, akik alávetik magukat az élő Isten akaratának. A Szent és Mindenható Isten akaratának, aki mindenek felett való, mindeneket bölcsen lát. És tud teremteni olyan helyzeteket, amelyekben megtaláljuk, meglátjuk egyértelműen azt, amit Isten készített, amelyre Isten vezet.
Igen, keresztyén testvéreim! Országunk és egyházunk választási évében mindenekelőtt azért kell imádkoznunk, hogy azokat válassza meg ez a nép vezetőinek és azokat válassza meg egyházunk vezetőinek, akiket az élő Isten hívott el a választandó tisztségekre! Nagy szégyen lenne a keresztyénségre, a reformátusságra nézve, ha nem tudná így, kitartó és buzgó könyörgéssel szívén viselni az ország, a nemzet és saját egyháza sorsát. Nagy szégyen lenne, ha nem Isten kezébe tennénk le és nem tőle kérnénk el a választások eredményét, hanem csak mindenáron azt hajtogatnánk: Isten add meg azt, aki nekünk tetszik, aki szívünknek kedves! Azért könyörögni, hogy Isten adjon istenfélő vezetőket, nem pártpolitika, hanem megalázkodás a dicsőséges Isten előtt, aki mindent ismert és mindent jól tud. Keresztyénként csak akkor készülhetünk a választásokra felelősen, ha alázatosak vagyunk Isten előtt. S persze, hogy szabad vitatkozni, véleményeket ütköztetni, ismereteinket megosztani. De mindenekelőtt azért kell imádkoznunk: Isten válasszon, mi pedig ismerjük fel az Ő akaratát. És azért kell imádkoznunk, hogy valóban olyan vezetőink legyenek, akik Isten előtt megalázkodnak és nem Isten nélkül akarják majd vezetni az országot. Akik készek úgy uralkodni, hogy közben alávetik magukat az egyetlen igaz uralkodónak, az Örökkévaló Istennek.
Sámuel most, amikor felkente Sault fejedelemmé, még nem tette őt a nép fejedelmévé. Átadta neki Isten megbízását, elhívását, de azért, hogy felkészülhessen erre a szolgálatra. Régi megfigyelés az, hogy Isten gyakran éveken, évtizedeken át készít valakit, míg végül rábízza azt a feladatot, amit neki szánt. Nekünk időnként úgy tűnik, hogy a semmiből jött elő valaki, aki egy-egy szolgálati ág vezetője lesz, közben pedig Isten már korábban rendkívüli módon tudott hozzá szólni, vezette, formálta. S egyszer csak megnyílt a szíve, egyszer csak felismerte Isten hívását, egyszer csak belecsöppent abba a helyzetbe, ahol előre kellett lépnie, s mindazzal, amivel Isten készítette, el kellett végeznie a rábízottakat. De ahhoz, hogy készen legyen az adott időben és helyen, előtte már készítette Isten. Tanította, nevelte, bátorította vagy éppen kellőképpen alázatossá tette. Így lett az egykor a keresztyéneket üldöző Saulból, az örök másodikból, Barnabás segítőjéből és munkatársából egy adott pillanatban az első, a nagyobb tekintélyt, nagyobb megbízatást, nagyobb Istentől kapott hatalommal szolgáló Pál apostol.
Saulnak, a most fejedelemmé kent férfinak is meg kellett járnia ezt az utat. Sámuel előre elmondja neki, hogy milyen jelek fogják megerősíteni elhívásában. De ezek a jelek nemcsak erősítik, hanem a személyiségét is formálják. Különösképpen a harmadik jel. Először megkapja a hírt, hogy amint Sámuel próféta is megmondta: meglettek apja keresett szamarai. Bár Saul és szolgája látszólag nem értek célt, nem találták meg a szamarakat, de Isten megmentette családját a nagy veszteségtől. Azaz Isten akkor is tud cselekedni, ha mi tehetetlennek bizonyulunk. Ezt Saulnak is meg kellett tanulnia.
Azután kap két kenyeret, amit eredetileg áldozati ajándéknak szántak Isten számára, de mégis odaadták neki és szolgájának, Isten gondoskodó szeretete jeleként. Mert Isten fel tudja készíteni azokat, akiken keresztül majd gondoskodni fog. Ne legyen hát Saulnak soha oka az aggodalmaskodásra.
Harmadjára pedig próféták csoportjával találkozik, akik extatikus állapotban vannak. S akkor Isten Lelke reá száll, s ő is révületbe esik.
Ez az a pont, ahol elkezdenek Saulon gúnyolódni. Mert az ilyen extatikus prófétákat nem sokba nézték abban az időben a hétköznapi életben. Nem tartoztak egyetlen törzsi közösséghez sem. Mivel pedig egyik törzshöz sem tartoztak, ezért nem is illeszkedtek bele igazán egyetlen törzs életének hétköznapi rendjébe. Lehetne így fogalmazni: nem volt meg a társadalmi hasznuk. Tisztelték is őket, de meg is vetették. Mert különcök, mert mások, mint a többi. Ma talán azt mondhatnánk: szerzetesek, akik életüket Isten szolgálatára rendelték. De akik nem vettek részt közvetlenül a termelő munkában. Sőt, el kellett őket tartani. Nincs igazi úgynevezett társadalmi hasznuk.
Sokakat, időseket, betegeket gyötör az a tudat, az a kérdés: Mi haszna van az életemnek? Mi haszna van az életemből a családomnak? Mi haszna van az életemnek a nemzet egészére nézve? Nos, ezek a kultuszi próféták akkor is dicsőítették az Istent, akkor is könyörögtek a népért, akkor is hirdették Isten hatalmát, amikor a többiek dolgoztak. Első látásra ez nem sok. De valójában mindazok szolgálata, Istent dicsőítése, akik odaállnak mások helyett és másokért az Isten elé, egy egész nemzet megtartó erejévé, életek megfordító erejévé válhatnak. Azok az idősek, betegek, akik kitartóan, rendszeresen imádkoznak szeretteikért és az egész nemzetért, nagy szolgálatot végeznek. Azok, akik Isten elé állnak másokért, és erre szentelik az életüket, idejüket, felbecsülhetetlen ajándékok egy család, egy közösség, egy nép számára. Egy-egy hűséges imádkozót, böjtölő közösséget, Istent dicsőítő, magasztaló közösséget meghallgatva, Isten sokszor cselekedett már kegyelmesen. Mi nem is sejtjük, hány életet, hány csatát mentettek már meg, fordítottak meg, hány ellenséges támadást hárítottak már el azok, akiknek imádságát meghallgatta a Szent Isten. Ezért sem a kultuszi prófétáknak, sem az úgynevezett eltartottaknak az élete, szolgálata nem hiábavaló. Csak ehhez ismerni, szeretni kell az Istent és az ő erejét.
Az ilyen próféták egy-egy szentély, vagy kultuszi hely mellett voltak, s főleg énekkel, tánccal dicsőítették Istent. Időnként olyan élményeken mennek át, amit más nem tapasztal meg. Ujjonganak Istennek, örömük van benne, s ez az öröm más, mint a mulatságok öröme. Az Isten dicsérete közben az ének és a tánc hatására nem egyszer önkívületi állapotban kerültek. Mivel pedig ilyen önkívületi állapotot másként is, növényi kivonatok beszedésével is elő lehetett idézni, ezért lehettek olyan idők, amikor, és olyan közösségek, amelyek visszaéltek az extázis, a révület külsőleges mutatásával. Nem voltak mindig, mindenütt hitelesek a kultuszi próféták.
De az élő Istent valóban tisztelő, a Mindenhatónak szívből szolgáló kultuszi próféták mégis hirdették Isten törvényét és aszerint igyekeztek élni, miközben tükröt is állítottak a nép elé. Mindezek együtt eredményezték, hogy egyszerre tisztelték őket és tudtak róluk megvetően beszélni.
Tudomásul kell vennünk, hogy Isten népe életének hitelességét, szolgálatának hitelességét nem feltétlenül az éppen adott cselekedetekből, a jelenlegi állapotukból mérik le. Máshonnan is ered vélemény, előítélet, ilyen-olyan tapasztalat. De akik Istennek akarnak szolgálni, nem azzal kell törődjenek, hogy mások mit gondolnak róluk, hanem azzal, hogy Isten mire vezeti őket.
Amikor Saul mellettük elhaladva szintén révületbe esett, extázisba esett, akkor gúnyolódva szóltak róla. Pedig az, hogy Saul szintén révületbe esett, Isten Lelkének munkája volt. A szolgája is ott volt vele, ő nem élte át ezt az élményt. Miért van az, hogy ketten vannak egymás mellett, s az egyik révületbe esik, a másik pedig nem? A fogékonyságtól is függ? Lehet, hogy így van. De még ez is jellé vált Saul számára: Őt meg tudja ragadni, tudja vezetni Isten Lelke, tehát bízhat benne. Amíg mások mellette értetlenül állnak, félnek, tehetetlenek, addig őt Isten Lelke tudja bátorítani, erőssé tenni, lelkesíteni. Ez a tapasztalat később arra indíthatta, hogy tegye, amit Isten rábízott, s ne azt várja, hogy helyette, mellette mások is meg fogják tenni.
Egy visszahúzódó, alapjában véve inkább parancskövető, mint parancsoló emberből Isten így formált vezetőt, akire rábízhatta népe vezetését.
S még valami: Saulról, azzal, hogy csatlakozott a próféták csoportjához, hogy részese lett az Isten előtti extázis élményének, és belülről értette meg az Isten előtti öröm mások számára érthetetlen vonzását és magával ragadó örömét, valójában megvetés tárgya lett. Ezt akkor vállalnia kellett.
Sokakat visszariaszt Krisztus követésétől az, hogy vajon mások mit fognak szólni hozzá? Meg kell értenünk ezeket a félelmeket. Meg kell értenünk azokat, akik nehezen tudják magukat rászánni hitük megvallására. Mert félnek attól, hogy megvetés, kiközösítés, gúny lesz a részük. Erre is meg kell érni. Meg kell érni arra, hogy fel tudjuk vállalni a Krisztus követésével együtt járó meg nem értettséget. De akik bizonytalanok, akik szégyellik Krisztust, azoknak mindenképpen jó elmondani, hogy az Istenhez való tartozás sohasem volt általánosan elfogadott. Ezért írhatja Pál apostol a korintusiaknak a következőket:
„Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Kor 1, 26-29. v.)
Mégis, azzal, hogy Saul a próféták közé került, a megvetettek közé került, a megalázottak közé került, és ezt vállalta, éppen ez tette alkalmassá arra, hogy elvégezhesse azt, amit Isten rábízott. Saul azzal lett volna senki, ha nem vállalja ezt a megalázott helyzetet. Ma semmit sem tudnánk Kís fiáról, a benjámini Saulról, ha nem vállalta volna fel, hogy bár az emberek szemében megsemmisül, de Isten kiválasztotta, elhívta és felmagasztalta. Az, hogy Saul Izrael fejedelme lett, nem Saul érdeme, hanem Isten kiválasztása. Akkor pedig Istennel semmi nem szégyen! Pál apostol így folytatja a korintusiaknak írt levelét: „Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá, hogy amint meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék.” (1Kor 1, 30-31. v.)
Igen, a mi dicsekvésünk Jézus Krisztus. Ő hívott el, legyen hát mindenért övé a dicsőség. „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett - a gyalázattal nem törődve - vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.” (Zsid 12, 2. v.)
Jézus Krisztusban fogadjuk örömmel mindazt, amire elhívott. Kövessük Őt és szeressük akaratát. Mert boldog ember az, akit Krisztus vezethet itt a földön is, az örökkévalóság felé!
Bízzunk az Örökkévalóban, aki rá tudja vezetni lábunkat a helyes útra. Imádkozzunk, hogy Isten olyan vezetőket adjon népünknek, nemzetünknek és egyházunknak is, akik mindig készek alávetni magukat az Örökkévaló Istennek. Könyörögjünk Isten vezetése által felkészített vezetőkért. Becsüljük meg azok életét, szolgálatát is, akiknek látszólag közvetlenül nincs társadalmi hasznuk, de amit végeznek az Isten előtt kedves, és így hasznos. Végül ne féljünk vállalni az Úr Jézus Krisztusért semmit. Mert: „Boldog ember az, aki az URat féli, sok örömöt talál parancsolataiban!” (Zsolt 112, 1b) Ámen.