KI A FELELŐS?
(Sarkad-újtelek, 2010. október 10.)

Lectio: 1Krón 13, 1-14. v. + Lk 6, 37-42. v.
Textus: 1Krón 15, 1-4; + 12-15. v.

Énekek: 251/1; 24/1-5; 512/1; 151; 246/3; 265/1-7;

„Dávid házakat épített magának városában, helyet jelölt ki az Isten ládájának, és sátort vont föléje. Akkor mondta ezt Dávid: Nem szabad másnak hordoznia az Isten ládáját, csak a lévitáknak, mert őket választotta ki az ÚR, hogy hordozzák, és állandóan gondozzák az ÚR ládáját. Összegyűjtötte azért Dávid Jeruzsálemben egész Izráelt, hogy az ÚR ládáját arra a helyre vitesse, amelyet kijelölt számára. Összegyűjtötte Dávid Áron fiait és a lévitákat is: (…), és ezt mondta nekik: Ti vagytok a léviták családfői, szenteljétek meg magatokat atyátokfiaival együtt, és vigyétek föl Izráel Istenének, az ÚRnak a ládáját arra a helyre, amelyet kijelöltem számára. Mivel az előző alkalommal nem voltatok jelen, ránk tört Istenünk, az ÚR, mert nem megfelelő módon törekedtünk bánni vele. Megszentelték azért magukat a papok és a léviták, hogy fölvigyék Izráel Istenének, az ÚRnak a ládáját. És a léviták rudakkal a vállukra vették az Isten ládáját, ahogyan Mózes parancsolta az ÚR beszéde szerint.”

Szeretett Testvéreim!
Az elmúlt napok katasztrófái, egyes súlyos balesetei újra feltették a mindig égető kérdést: Ki a felelős? Csupán véletlen volt, senki nem felelős, ennek így kellett lennie, vagy pedig mindig meg lehet keresni, hogy ki akadályozhatta volna meg a katasztrófát, a tragédiát?
2010. október 4-e, a vörösiszap-katasztrófa napja fekete betűkkel kerül be a magyar történelem lapjaira. A szakértők, a hatóságok majd kiderítik, amit ki lehet deríteni, ítélkeznek a fölött, ami fölött lehet ítélkezni. A gyász, az élet munkájának elvesztése, a harag, a félelem, a keserűség sokáig megmarad, mint ahogy a félelem is, hogy vajon bekövetkezhetnek-e még ilyen katasztrófák hazánkban? Hiszen olyan könnyen mondtunk ítéletet néhány éve a román hatóságok munkája fölött, amikor a ciánkatasztrófa bekövetkezett a Tiszán. Meg se gondoltuk volna, hogy ez nálunk is megtörténhet. S akik tudtak ennek elvi lehetőségéről, mélyen hallgattak…
Ki a felelős? A héten olvastunk az Ószövetségből Isten szövetségládájának szállításáról, az örömünnepről, amely tragédiába, felháborodásba, kétségbeesésbe torkollott. Egy ember tragikus halála bekerült Izrael népe történetébe, egy örömünnep napja fekete betűkkel íratott be Izrael történetébe. Pedig olyan jól és szépen indult minden! Dávid király nem felejtette el, hogy Isten hatalmazta fel őt, és Isten prófétája kente fel, hogy Isten népe királya legyen. Amikor hét évi küzdelem után végre egész Izrael királya lehetett, nyilvánvalóvá kívánta tenni: az ÚR, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, aki Egyiptomból kiszabadította a választott népet, ő Izrael királya. Nem egyszer mondta ki Dávid: Isten engem népem fejedelmévé emelt. S ezzel úgy beszélt önmagáról, mint aki csak vazallus fejedelem, és fölötte még van valaki, akinek engedelmességgel tartozik.
Milyen jó lenne, ha mindenki így tudna gondolkodni: Isten engem egy-egy helyen felelőssé tett, talán valamilyen vezető beosztásban, talán a családban, talán a munkahelyen, a rám bízott gyerekekért, felnőttekért, vagy éppen a vegyszerek felhasználásáért, a jószágokért, a vizsgálati eredményekért, a számviteli iratokért és sok más hasonlóért. Felelős vagyok, mindezek rám bízattak, de Valakinek, az élő Istennek mindig el kell számolnom. Ha senki más számon nem kérne, Isten előtt elszámolással, engedelmességgel tartozom mindenért. Bizonyosan másként szólnánk, cselekednénk sok esetben, ha komolyan vennénk, hogy egyszer számadással fogunk tartozni nemcsak az emberek, hanem az élő Isten előtt is. El egészen odáig, hogy Jézus egy helyen azt mondta: „minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján”.
Más lenne a családi életünk, a szomszédokhoz, a munkához való hozzáállásunk, ha nem csak egy felírás lenne, egy díszítő elem a falon: „Krisztus a gazdája ennek a háznak, csendes résztvevője minden együttlétnek, csendes hallgatója minden beszélgetésnek!” Pedig a Krisztus-követés, a keresztyén élet azt jelenti, amit Dávid király ki akart fejezni: Az ország Királya, az uralkodásom meghatározója az élő Isten, a Seregek URa, Izrael népének szabadítója. Ki is az úr a te házadban, a te életedben? Dávid azt mondta: az élő Isten!
Úgy kívánta ezt mindenki értésére adni, hogy Isten szövetségének ládáját, amelyet évtizedek óta egy kis településen őriztek, most fel kívánta vinni Jeruzsálembe, az új fővárosba. Elhelyezni középre: Lássa mindenki: Ennek az országnak az alkotmányát az élő Isten adta. Az Örökkévaló törvényéhez igazodunk, mert Ő ennek a népnek az URa. Valami hasonló ez, mint amikor az első Orbán kormány idején, 2000. január 1-jén a magyar királyi koronát az Országház kupolacsarnokába átszállították a Nemzeti Múzeumból. Addig csak muzeális érték, attól kezdve az országlás jelképe, s bizonyos esetekben motiválója, meghatározója is.
Dávid király talán hasonlóan gondolta: egy nagyon fontos szimbólum kerül a fővárosba, amely az ország egységét, az egy néphez való tartozást is kifejezi. Alázatos ő Isten előtt, de mindenesetre jól jön, hogy Isten szövetségládája Jeruzsálemben lesz. Erősíti a pozícióját. Megszilárdítja hatalmát, királyságát.
És kiküldi követeit szerte az országba: „Ha jónak tartjátok, és ha Istenünknek, az ÚRnak úgy tetszik, küldjünk üzenetet Izráel egész területén lakó többi atyánkfiaihoz, meg a papokhoz és a lévitákhoz, a legelőkkel ellátott városaikba, hogy gyűljenek ide hozzánk, és hozzuk el magunkhoz Istenünk ládáját, mert Saul idejében nem törődtünk vele.” Tisztaszívű, jó szándékú kezdeményezés, amely most is azt mondja: Tegyük, de csak akkor, ha az Istenünknek, az ÚRnak úgy tetszik. Nem kívánja akaratát ráerőltetni Istenre.
Isten, a mi Mennyei Atyánk nem akar bennünket sem kötélen rángatott bábokká, sem csak parancsokat végrehajtó robotokká formálni. Önálló akaratot adott nekünk. Úgy teremtett, hogy tudunk álmodni, tervezni, szándékainkat megvalósítani. De nem felejthetjük el, hogy még az álmainkat is megrontotta a bűn. Ezért minél jobban ismerjük Istent, és minél jobban ismerjük magunkat, annál inkább szükségét érezzük, hogy Isten tanácsoljon bennünket. És ha kikértük a tanácsát, akkor engedjünk is Neki. Életünkben sok veszélyes kanyart és hiábavaló mellékutat elkerülhetünk, elkerülhettünk volna, ha hallgatunk Istennek tanácsára, ha egyáltalán kikérjük véleményét, és hajlandóak vagyunk hallgatni rá, bármit mond is. Dávid hallgatni akart az Úrra.
A Dáviddal levő nép nagy örömmel helyesel: Mózes és Józsué kora óta nem fordult elő, hogy a Kérubokon ülő Seregek Ura ládája ilyen központi helyet foglaljon el a nép életében. Igen, ezt meg kell tenni: Istennek a nép életében méltó helyre kell kerülnie. Mert Teremtőnknek, Gondviselőnknek, az értünk meghalt és feltámadt Úr Jézus Krisztusnak nem életünk peremén, nem életünk hátsó zugában van a helye, akinek csak füttyentünk, ha éppen úgy érezzük, hogy szükségünk van rá. Isten helye az életünkben a központi hely, a trónszék. Akkor kerül minden a maga helyére, ha a központban a Szentháromság Isten van, akaratával, döntéseivel, iránymutatásaival együtt. Ha nem akarjuk Isten szolgánkká tenni, hanem teljes szívvel mi szolgálunk Neki.
Elindul a nagy menet Kirjat-Jeárimból, és viszik a ládát nagy örömmel. De egyszer csak megtorpan a menet, elhallgat a zene, döbbent csend, majd rémült kiáltozás, elsápadt arcok. Érthetetlen: Miért haragudott meg Isten Uzzára? Miért kellett meghalnia úgy, mint akit villám sújtott? Mert hozzáért, megfogta a szövetség ládáját! És a pár perce még örvendező Dávid megrémül: Ki ez az Isten? Gyermekkorom óta szeretem! Bíztam benne! Hányszor megsegített! Énekeltem neki! Hányszor ültem le, kezemben a lanttal és zsoltárokat költöttem. Most is jó volt a szándékom, tisztelem az URat… Hiszen új szekérre tettük a ládát, még ezzel is kifejeztem tiszteletemet és hódolatomat! Miért tette ezt Isten? Miért halt meg Uzzá? Ez az Isten félelmetes, önálló, szuverén ÚR! És Dávid félelmében úgy rendelkezett: vigyék a ládát egy lévita, a gáti Óbéd-Edóm házába.
Hónapok teltek el. Dávid pedig vívódik magában. Isten jó: Ezt sokszor láttam. Hányszor megsegített és szólt hozzám. Csodálatos győzelmeket adott, ahol láttam, hogy előttem megy, segít! Hányszor megvigasztalt! Hányszor tett boldoggá már csupán az is, hogy énekeltem neki! Most mégis… Miért tette? Mi történt? Miért haragudott meg? Ezután már mindig így lesz? Nem jól ismertem az Istent? — Azután jön a hír: Isten megáldotta a gáti Óbéd-Edóm házát. Biztos és látható jelei voltak annak, hogy Isten áldásaival vette körül ezt a házat. Félreérthetetlen, határozott jelei. És Dávidnak meg kellett értenie: Istennek minden jogában áll! Isten nem ok nélkül tette Uzzával, amit tett. Semmi sincs véletlenül. Valami oka kellett legyen, hogy Isten ezt tegye. Még ha nem értem is. Mert Isten bölcsen tesz mindent. Ki vagyok én, hogy felérjem ésszel Isten döntéseit?
Minden bizonnyal előhívta a papokat. Megtudakolta Isten törvényét. És azután döntött: Istennek igaza van, még ha nem értem is döntéseit. Isten ládájához a törvény szerint csak a papok és a léviták érhettek. Ők is csak meghatározott rend szerint. És nem szekéren, hanem rúdon, a vállukon kellett hordani a szövetség ládáját. És Dávid megértette: Hibázott. Jó szándékkal volt, de mégis hibázott. Nem Isten tévedett, hanem ő. Nem Isten szegte meg a játékszabályokat, hanem ő. Istennel nem lehet azt játszani: adok, hogy adj. Isten: Isten. Szava megmásíthatatlan. Döntései örökérvényűek. Vagy hallgatok rá, és megáld, megsegít, vagy nem hallgatok rá, de akkor annak következményei vannak az életemben. De Isten mégis, mindig népe javát akarja. Hát úgy legyen!
Amikor Dávid erre eljutott, összehívta először a papokat és lévitákat: Nektek kell vinnetek az ÚR ládáját. „szenteljétek meg magatokat atyátokfiaival együtt, és vigyétek föl Izráel Istenének, az ÚRnak a ládáját arra a helyre, amelyet kijelöltem számára. Mivel az előző alkalommal nem voltatok jelen, ránk tört Istenünk, az ÚR, mert nem megfelelő módon törekedtünk bánni vele.” Istennek igaza van. S a legjobb, amit tehetünk: elfogadjuk igazságát és igazságos döntéseit. Évszázadokkal később, a babiloni fogság idején imádkozott így Dániel a nagy próféta, amikor megvallotta népe bűneit: „Neked, URam, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is.” Igen, ezt ismerte fel Dávid. És a szent láda, a szövetség láda ügye elindult a gyógyulás útján.
Ki a felelős azért, hogy Uzza meghalt? Először is Uzza, ő maga. Hiszen ő tette azt, amit nem lett volna szabad. Nem nyúlhatott volna a szövetség ládájához. De felelős volt Dávid is, mert olyan rendelkezéseket adott ki, amihez nem lett volna joga. Hiába szervezte meg a szép ünnepet, ha azt nem jól tette. Felelősek voltak azonban a papok és a léviták is: Hiszen őket is hívta Dávid annak idején. Hol voltak? Miért nem voltak a helyükön? Miért nem szóltak idejében, hogy valami nincs rendben? Miért nem állították meg a menetet, amikor még nem következett be a tragédia? Csendben kihallanak ezek a kérdések a történetből. De nem ez a lényeg.
Ez a történet nem szól közvetlenül a bűnbánatról. Nem szól a bűnösök kereséséről sem, és különösen nem állít bűnbakokat. Nem. De szól arról, hogy Isten népének életében akkor mennek jól a dolgok, ha Istennek adunk igazat mindenkor. Ha akaratát keressük, és megtanuljuk, hogy nemcsak akarni kell a jót, hanem azt jól is kell tenni. De szól arról is, hogy közösen hordozzuk a felelősséget. Mindenkinek a maga helyén meg kell tennie, amit Isten rá bízott. Mindenki a maga tetteiért felel, de mindenki felelős a közösségért is. És mindenki felelős akkor is, ha elmulasztotta megtenni, ami rá bízatott, ha elmulasztott szólni akkor, amikor Isten neki adott látást, ismeretet, bölcsességet.
Ki a felelős? Számunkra ez a kérdés itt és most nem jogi kategória. Nem. Ez a kérdés arra vezet, hogy Isten elé boruljunk: Neked, Uram, igazad van. Miénk pedig orcánk pirulása. S amikor leborulunk Isten előtt valóságos alázattal, bűnbánattal, és már nem másokat okolunk, hanem elismerjük, hogy életünk mindenestől elhibázott, bűnös, vétkes élet, akkor Isten megmutat nekünk valamit: Rámutat a golgotai keresztre, ahol az Úr Jézus odaállt az élő Isten elé: Atyám, mindenért engem tégy felelőssé. Mindenért engem hibáztass. Rám töltsd ki haragodat mindazok helyett, akik Téged bármi módon megsértettek, meggyaláztak, vétettek ellened.
Bármi vádol is ma bennünket, hogy felelősek vagyunk érte, vigyük Isten elé. És ő Jézus Krisztus értünk hozott áldozatáért ad lehetőséget az új kezdetre. Ad erőt másként élni, sőt ahhoz is ad erőt, amihez Dávidnak erőt adott: csendben, alázatosan kimondani: én vagyok a felelős érte.
Isten bűnbocsátó, megújító kegyelme segít, hogy ne bujkáljunk, hanem őszinte, nyílt szívvel tudjunk mindent vállalni, amit tettünk, vagy nem tettünk meg, hiszen a büntetést Jézus Krisztus már elhordozta helyettünk, megmentett az örök kárhozattól, és így lehetőséget adott arra, hogy itt a Földön valóságos életet éljünk. Olyan életet, amely fel tudja vállalni a felelősséget is, éppen azért mert soha többé nem kell azt egyedül hordozni. Mert ha Jézus Krisztust választjuk életünk Királyának, Megváltójának, akkor ő többé soha nem hagy el, nem hagy egyedül, hanem velünk lesz életünkben és halálunkban, mind az örökkévalóságig.
Ki a felelős? Időnként könnyű lenne valakire rámutatni. De elhangzott a lekcióban: Ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Nekünk először is nem a felelősök keresése a feladatunk, hanem segíteni mindenkit abban, hogy rátaláljon arra a Krisztusra, aki bűnei ítéletét elhordozta a keresztfán. Imádkoznunk kell a felelősökért, hogy megtalálják a bűnbánat és a bűnbocsánat irgalmát Jézus Krisztus lábainál. Imádkoznunk kell minden emberért, hogy maga mondhassa ki: vétkeztem az Ég ellen! Vétkeztem Isten ellen. Mert így eljuthat a bűnbocsánat gyógyulására. Minél többen látják meg Isten színe előtt: bűneikért ők a felelősök, annál többen juthatnak el Jézus Krisztusban az újjáteremtett élet vágyakozására. És akkor, igen, akkor tudunk jót tenni. Akkor tudjuk a jót is jól tenni.
Neked, Uram, igazad van. Mi pedig szégyenkezünk ma is. Ha mindezt Isten elé borulva, alázattal mondjuk, akkor meghallhatjuk Isten ígéretét: Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régi elmúlt, és íme, új jött létre. Ez legyen a szívünkben, amikor felelősöket keresünk! Mert csak a Krisztusban megújult élettel, a feltámadás erejével, az Isten irgalmának bizonyosságával lehet az elrontott dolgokat helyrehozni, vagy helyette újat alkotni. Ezért hirdessük a Krisztust és éljük a Krisztust a Szentlélek Isten segítségül hívásával!
Ámen!