KORLÁTOK KÖZÖTT
(Sarkad-Újtelek, 2012. május 13.)

Lectio: Zsolt 19, 1-15. v. + 1Thessz 5, 14-24. v.
Textus: 5Móz 22, 8. v.
Énekek: 23/1; 238/1-10; 502/5; 391/1-7; 151; 239/5; 430/1-6;

„Ha új házat építesz, készíts korlátot a háztetőre, hogy vérontással ne szennyezd be házadat, ha valaki leesnék róla.”

Szeretett Testvéreim!
9 éves voltam, amikor Édesapámék a családunkba fogadtak egy két hónapos kora óta vak, akkor már idős embert, Édesapám barátját. Volt alkalmam megfigyelni, hogy eleinte csak óvatosan botorkált a lakásban. Megkérdezte, hogy mi hol van, kérte, hogy vezessük oda. Később már azt is kérte, hogy vezessem el a boltba, a környező üzletekbe. Egyszer iskolából hazafele menet láttam, hogy Lajos bácsi kilép a lépcsőház ajtaján, jobbra fordul, és az egyébként keskeny járdán nyílegyenesen elindult a közeli bolt felé, majd amikor a bolt ajtajához ért, tétovázás nélkül befordult és bement a nyitott ajtón. Siettem fel Édesapámhoz, hogy elmondjam: Lajos bácsi csak tetteti magát, mert jól lát! Amikor a boltból hazatért, Édesapám odahívta a betegágyához és elmondta neki, hogy mit mondtam. Lajos bácsi elnevette magát, és azt mondta: Látni ugyan nem látok, de már itthon vagyok. Csak később értettem meg, hogy pontosan tudja, hány lépést kell tennie, megtanulta, mikor, merre kell fordulnia, milyen magasságban van a kilincs, és lakáson belül, lakáson kívül így tud tájékozódni. Valamint a kezében van a botja, és azzal érzékeli, ha előtte az ajtó nyitva, vagy zárva van. Ez a történet is eszembe jutott, amikor ezen az Igén keresztül folytatni kívánom a gyülekezetről, a gyülekezetünkről szóló sorozatot.
A Bibliaolvasó Kalauz útmutatása szerint olvasva az Ószövetséget a héten olvastuk az alapigeként elhangzott mondatot. „Ha új házat építesz, készíts korlátot a háztetőre, hogy vérontással ne szennyezd be házadat, ha valaki leesnék róla.” Lapos tetejű házakról van szó, ahol, mintegy teraszon, élték az életüket. Sőt ott volt a módosabb házak tetején a vendégszoba is, a felső szoba is. Aki otthon van, aki sokat járt fenn, az jól kiismeri magát, kicsi az esélye annak, hogy olyan helyre lépjen, ahonnan leesik. Ahogy egy vak ember is kiismeri magát egy idő után. De ha idegen érkezik, ha kisgyermek megy fel a tetőre, aki még nem ismeri a veszélyeket, vagy valaki bódult állapotban, esetleg rosszullét közben támolyog ott, máris veszély forrása a korlát nélküli tető.
Isten törvénye pedig azt mondja: felelős vagy a ténfergőkért! Felelős vagy a támolygókért. Felelős vagy a veszélyt nem ismerőkért! Felelős vagy a bizonytalankodókért! Készíts hát korlátot, hogy biztonságban mozoghasson fenn, a tetőn, kicsiny és nagy, ismerős és idegen. Teremts biztonságos környezetet azok számára, akik betérnek házadba! Teremts biztonságos környezetet azok számára, akik nálad vannak.
Két hete arról volt szó, hogy világossá kell tenni a gyülekezet határait. Világossá kell tenni az egyház határait. Hogy aki betér a gyülekezet közösségébe, az tudja, hogy hol van bent, és hol van kint. A múlt héten elhangzott, hogy az egyház akkor igazi egyház, akkor anyaszentegyház, ha otthont ad, otthont teremt a betérőknek. Ezt pedig szeretettel lehet megtenni. Ma figyeljünk arra, hogy minden embernek alapvető igénye, szükséglete, hogy biztonságban legyen. Alapvető igény, hogy a környezet, amelyben él, biztonságot nyújtson már önmagában is, és ráadásul vigyázzanak ott rá. Ezért építs korlátot házadra! Építs korlátot a gyülekezetedben is! Olyannak kell lennie a gyülekezeti életünknek, olyannak kell lennie befogadó szeretetünknek, hogy abban biztonságban érezhesse magát mindenki, aki akár csak egy alkalommal is betér hozzánk.
Amikor elmegyünk egy új helyre, legyen az egy hivatal, egy orvosi szakrendelő, egy új társaság, ahol addig nem jártunk, akkor rengeteg kimondott, vagy ki nem mondott kérdésünk van. Nem ismerjük a járást: odatalálunk-e. Hogyan fognak ott bennünket fogadni? Hogy fogom magam ott érezni? Lesz-e ott ismerős, aki segít? Jaj, nem fogom-e elbénázni a dolgokat? Mindenki ismer ott már mindent, csak én leszek idegen…
Így van ez természetesen azzal is, aki egy gyülekezeti közösségbe tér be, vagy kezd el járni. Különösen is így érezhet az első időkben. Azután már megszokja a járást, megismeri az arcokat, van kivel beszélgetni, megismeri a szokásokat, és könnyebb lesz. De ha az első időkben nem kap segítséget, nem kap támogatást, eligazítást, egyfajta védelmet, akkor könnyen leeshet, kieshet, mert nincs ott védőkorlát. Hallottam egy keresztyén testvér beszámolóját, aki azért hagyott ott egy gyülekezetet, mert senki nem figyelt ott rá. Nem volt biztonságban, nem érezhette otthon magát. Csak annyi kellett volna talán, hogy valaki odaforduljon és szóljon hozzá, megkérdezze, hogy honnan jött, hogy van, és elmondjon néhány jellemző dolgot az istentiszteletről. Vagy kezébe adjon egy énekeskönyvet. Vagy egyszerűen csak rámosolyogjon: jó hogy itt van. Ha ezek nincsenek meg: könnyű kiesni. Ő jól járt, mert egy másik gyülekezetben, abban a városban lelki otthonra talált.
Tudok olyan fiatalemberről, aki elment még kamaszként egy református gyülekezetbe. Minden idegen volt számára. Amikor hallotta az énekek számát, először azt sem tudta, hogy nem az oldalszámot kell kikeresni, hanem az énekek sorszámát. Honnan is tudta volna? Nem tudta mikor és egyáltalán miért kell leülni, felállni.
De emellett még valaki rá is szólt: hogyan viselkedhet így a templomban? S kifelé jövet már tudta: oda többet be nem teszi a lábát… Még valójában csak ténfergett, de senki nem vigyázott rá, nem volt korlát, így kiesett. És aki így esik ki, rosszabbul jár, mint az, aki be sem tér oda. Aki így esik ki, megsérült. Már rossz tapasztalata van, és nem biztos, hogy még egyszer bemegy oda, ahonnan így esett ki. Kilökték azok, akiknek vigyázniuk kellett volna rá… Ezért különösen is fontos, hogy a gyülekezet biztonságot adjon, és vigyázzon mindenkire.
Mostanában különösen is sokszor eszembe jutnak katona-élményeim. Az első néhány nap igen-igen hosszú volt. Talán túlzásnak hangzik, mégis nem napoknak, hanem hónapoknak tűnt az a kis idő, ami eltelt a szerda éjféltájt való megérkezéstől a vasárnap délelőtti csendig, amikor a körletben gubbasztottunk. Igen távolivá vált a kinti világ, ahonnan érkeztünk. Aztán egyszer csak felhangzott a kiáltás: Futó honvédnak látogatója jött! Tudtam, hogy a szeretteim nem tudtak eljönni több mint 500 kilométerről. Pedagógusoknak tanév kezdetén erre semmi lehetőségük. De akkor ki lehet a látogatóm? Akkor még kíséret nélkül nem mozoghattunk. A csapat művelődési otthona előtt azonban egy teológus társunk, öregkatona állt elénk, mondta, hogy ő majd odavezet a látogatóhoz. Egy közeli lelkész és néhány teológus öregkatona volt ott, akik összegyűjtötték az újonc teológusokat. Egy kis megterített asztal mellett. És elmondták: még nem felejtették el, milyen volt újoncnak lenni.
Igen, ez egy nagyon fontos mondat: Nem felejtették el, milyen volt újoncnak lenni. S ezt a gyülekezetbe beépülőknek, a már otthonosan mozgóknak meg kell jegyezni: Ne felejtsük el, milyen volt újnak lenni. Természetes, hogy idővel feledésbe merül. De éppen ezért kell emlékezni, emlékeztetni rá, s különösen figyelni erre azoknak, akik még nem régóta a gyülekezet tagjai, de már otthon vannak benne.
Azonban nemcsak akkor van szükség a korlátra, amikor valaki még új, még bizonytalan a környezetben. Meginogni, elbizonytalanodni, ténferegni és megtántorodni nemcsak az újak tudnak. Mindannyian képesek vagyunk rá. Hiszen „elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.” (Ézs 40, 30. v.) Jöhet rosszul lét. Elérhet minket az élet elbizonytalanodása: Bajok, betegség, félelem, aggasztó gondok, kórház, gyász, halál: Akkor is ott kell állnunk egymás mellett, hogy megtámogassuk. A legerősebb hívők is elveszthetik hitüket egy-egy időben. Egy fiatal diákot kértek meg, hogy látogasson meg egy beteget. Egy idős, sokakat tanító és vigasztaló hívőt. Egyrészt nem tudta, mit mondjon, másrészt úgy gondolta, hogy könnyű dolga lesz, mert a hívő emberek nagyon erősek. Végül mégis imádkozott: Isten segítse meg. A betegszobában egy magába roskadt, kétségekkel, félelmekkel küszködő, üdvösségében is elbizonytalanodó testvért talált. A beszélgetés során egyetlen Ige jutott eszébe, azt mondta el. Erre a beteg el kezdett zokogni. Ez a fiatal nem tudta, hogy mit tegyen. Csak imádkozott. Végül felnézett a beteg, ragyogó szemekkel, és azt kérte, hogy imádkozzanak. Imádságában pedig újra tudta áldani az élő Istent. Igen, van, amikor egy tapasztalatlan, fiatal, kezdő hívő is támaszt tud nyújtani a megingónak Isten Igéje és Szentlelke által. Mert bárki meg tud inogni itt, a földön hitében.
Ezért szükséges, hogy biztonságos környezetet adjon a gyülekezet. A biztonságos környezethez pedig szükség van az 5. evangéliumra, amelyről tegnap este Gyulaváriban hallhattunk. Egy bölcs keresztyén asszony mondta ezt a kübekházi polgármesternek valamikor: Az 5. evangélium az előző négy evangéliumban leírtak megélése. Az istenfélő, kegyes élet, amelyben Krisztus segítségével felmutathatjuk az Ő kegyelmét, szeretetét.
Nincs biztonságos környezet ott, ahol a gyülekezet vezetői, tagjai vizet prédikálnak és bort isznak. Pedig, higgyék el a testvérek, ez mindenkivel megtörténik. Minden lelkésszel és minden gyülekezeti taggal. Ezért is van szükségünk arra a példára, amit Pál apostolon keresztül ad Isten: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9, 26-27) Nekünk kell kérnünk rendszeresen Istent, vigyázzon ránk, és segítsen vigyáznunk magunkra, hogy életünk Krisztusban ne másokat elbizonytalanító, hanem biztonságot adó legyen. Ezért is van szükség minden gyülekezetben erős imaközösségre, imaháttérre, Krisztus Urunk segítségül hívására, minden testvér érdekében.
De ott kell lenni a korlátnak azért is a gyülekezetben, hogy legyen védelem, amikor a bűn támad és kísért. Mert mindannyiónkat támad és kísért a Sátán, keresve, hogy kit ragadhat ki, kit taszíthat el. „Ti azonban, szeretteim, épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre. Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket kiragadva a tűzből. Másokon is könyörüljetek, de félelemmel, utálva még a ruhát is, amelyet testük beszennyezett.” (Júdás 20-23. v.) Imádsággal, bűnbocsánat hirdetéssel, szeretettel, irgalommal kell segítenünk mindazokon, akiket magával akar ragadni a világ. És nem megvetéssel, de szent félelemmel küzdeni azokért, akik kiestek, akik már nem is akarnak Krisztushoz tartozni, pedig valaha közénk tartoztak. Mert a biztonságos környezet akkor biztonságos, ha akkor is számíthatunk rá, amikor mi magunk távol vagyunk…
Ezért, hogy nehogy kitántorogjunk az egyházból, kell egymást bátorítani és inteni is. Mert szükség van a védőkorlátra, amit a gyülekezetben nem fából, vasból, kőből, hanem szeretetből, irgalomból, figyelmességből építhetünk meg. Így hallgassuk a ma már egyszer hangzott Igét: „Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.” (1Thessz 5, 14. v.) Építsünk hát gyülekezetünk védelmére korlátot Isten segítségével, imádkozó engedelmességgel, Krisztustól tanult könyörülettel és gondoskodó figyelmességgel! Ámen