Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Május 6. - Róm 10, 1-4

OTTHON
(Sarkad-Újtelek, 2012. május 6.)

Lectio: 3Móz 19, 19-27. v. + Róm 10, 1-17. v.
Textus: Róm 10, 1-4. v.
Énekek: 111/1; 167/1-3; 512/6; 151; 283/5; 425/1-4;

„Testvéreim, én szívemből kívánom, és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek. Mert tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem a helyes ismeret szerint. Az Isten igazságát ugyanis nem ismerték el, hanem a magukét igyekeztek érvényesíteni, és nem vetették alá magukat az Isten igazságának. Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.”

Szeretett Testvéreim!
Ma folytatjuk azt a sorozatot, amit az elmúlt héten kezdtünk, az egyház természetéről. A múlt héten elhangzott, hogy az egyháznak, a keresztyénségnek Isten eredeti terve szerint világos határa van. Erről sok helyen szól az Újszövetség. A keresztyénség azonban az államvallássá való válását követően elmosta ezeket a határokat, amitől már az egyházatyák is szenvedtek, de tiltakoztak ellene az előreformátorok és majd a reformátorok is. Vannak, akik tragédiának tartják, hogy az egyház kiszorult a hatalomból. Valójában azonban az egyházhoz tartozás rendje az, hogy önkéntesen csatlakozunk hozzá és önként, szívből vagyunk benne. Jézus Krisztus szeretettel hív a vele való közösségbe, és nem akar senkit sem kényszerrel követőjévé tenni.
Ugyanakkor mégis világos határok vannak, és ez nemcsak a földi egyházra, hanem a mennyei világra is érvényes, ahogy pl. a Jelenések könyvében olvassuk: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál”. Tudjuk, hogy senki sem érdemelheti ki az Isten országába való belépést, ezért amikor az onnan kimaradókról van szó, akkor nem a jók és rosszak közötti különbségtételről beszélhetünk, csupán azokról, akik elfogadták Isten segítségét és azokról, akik elutasították Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmét és életre szóló szövetségét.
Látszólag ez a kijelentés kényszert is tartalmaz, fenyegetést: Ha nem lesztek Krisztus követői, akkor elvesztek. De nem az Isten beszéde maga a fenyegetés, hanem a bűntől megrontott világ törvényszerűsége. Mint amikor az égő házból menekülni kell: Ha nem jössz ki onnan, meghalsz. Mint amikor egy szabad ember tévedésből gyilkos galócát eszik, s valaki észreveszi, és rákiált az étkezőre: ha nem mégy azonnal kórházba, meghalsz. Maga az élethelyzet a kényszer, és aki ilyenkor kényszerít, figyelmeztet, csak mentő szeretettel teszi. Ahogy Péter apostol hirdette pünkösdöt követően: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek;” (ApCsel 3, 19. v.)
Pál apostol ugyanezzel a mentő, aggódó szeretettel ír népe tagjairól. Ő maga zsidó származású, és a zsidókról írja: „szívemből kívánom, és könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek.” Mert akik megismerték Isten szeretetét, azok nem élhetnek úgy, hogy legyintenek a többire, majd lesz velük valami. Ha megismertük Isten szeretetét, aki minél többeket ki akar menteni a kárhozatból, akkor azért kell élnünk és úgy kell élnünk, hogy mi is mentsünk másokat, Isten szeretetével. De nem azért, mert ez a kötelességünk, hanem azért, mert Isten szeretete erre ösztönöz minket. Szeretetből fáradozva másokért, mások boldogulásáért, üdvösségéért.
Anyák napján különösen is érthetjük ezt: Az édesanyák nem azért gondozzák, nevelik, őrzik gyermekeiket, mert ez a kényszerű, rájuk szabott kötelességük, hanem azért, mert ezt diktálja szívük, szeretetük. Azok az anyák, akik kényszerből, kötelességből, muszájból gondozzák a gyermeküket, nem is tudják igazán szeretettel körbevenni őket. Anyák napját éppen azért tartunk, mert az édesanyáknak egy halvány, szerény köszönetet szeretnénk mondani évről évre azért, hogy életük egy részét értünk áldozták, önmagukat adták, hogy nekünk életünk, jövőnk legyen. Erre az áldozathozatalra senkit sem lehet kényszeríteni, mert ha nem szívből, nem önként jön, akkor nem ér semmit. Illetve lehet kényszeríteni, és kényszeríthetnek rá a körülmények is, de boldogságot csak az hoz, ha nem a kényszerítő körülmények a meghatározók, hanem az önkéntes és önfeláldozó szeretet. Amikor végül mégsem a kényszer lesz a meghatározó, hanem a befogadó, elfogadó szeretet.
Az egyházat eleink így nevezték, anyaszentegyház. Az a közösség, amely úgy ölel magához, mint az édesanya. És az egyháznak ez a tulajdonsága nem szűnt meg akkor sem, amikor államvallássá lett. A magyarság egy része már keresztyén volt, amikor a Kárpát-medencébe érkeztek eleink. A bajor szerzetesek Géza fejedelem idejében örömmel számoltak be arról, hogy a magyarok szívesen hallgatják és fogadják be a Krisztusról szóló tanítást. Később is voltak olyan szerzetesrendek a sötétnek beállított középkorban, amelyek a szeretettel való szolgálatra, a másokért való élésre tették a hangsúlyt, mint például a Ferences-rendi szerzetesek. Ezért is történhetett az, hogy a reformáció tanítását Magyarországon először a ferences-rendi szerzetesek vették át és tanították. Az első magyar reformátorok ferences-rendi szerzetesek voltak. Számukra sokkal könnyebb volt elfogadni az örömhír, az evangélium, felfrissült, önkéntes hirdetését, a mentő szeretet hirdetését, hiszen addig is Isten irgalmas szeretete volt életük meghatározója. Ők, annak idején valóban élték, hogy az egyház édesanya, aki gyermekeiért él, gyermekeiért fáradozik, gyermekeiért áldozza magát.
És ha a gyermekek nem azon az úton járnak, amit az édesanya szeretne, ezért még nem dobja el magától őket, hanem minden igyekezetével azon van, hogy jó útra vezesse az övéit. Mert az édesanya azok édesanyja is marad, akik nem követték a szülői ház tanítását és más irányt vett az életük. Pál apostol így ír erről népével kapcsolatban: „Mert tanúskodom mellettük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem a helyes ismeret szerint.” Hozzám tartoznak, még akkor is, ha az életük nem követi Isten országának törvényét. Nem tagadom ki őket a szívemből, hanem azért fáradozom, hogy Isten népének közösségéhez tartozzanak újra, és még jobban.
Valljuk meg, hogy nem mindig értettük és nem mindig értjük édesanyánk szeretetét, akkor sem, ha már nincsen a földön élők között. Az emberi élet, az önálló útkeresés idején különösen is szerettük volna lerázni az anyai szeretetet. De mégis volt egy hely, amelyre azt mondtuk: hazamegyünk. Van egy hely, ahol évtizedek múlva is azt mondjuk: otthon vagyunk. És szükségünk van arra a helyre, amely azért az otthonunk, mert ott él az édesanyánk, ott élnek szüleink. S ha nem ott lakunk, akkor veszítjük el otthonként a szülői házat, amikor szüleink már többé nem élnek benne. Attól kezdve már nem igazi otthon. Csak ház, lakás, ahová emlékeink még elvisznek, de amely elveszítette otthon jellegét. Mert otthonná nem a kedves emlékek, hanem a benne lakozó szeretet teszi a házat is, de az egyházat is.
Az anyaszentegyház természetéhez is hozzá kell tartoznia, hogy otthont ad. Hogy aki betér a gyülekezeti közösségbe, az hazajön. Otthon érzi magát. De csak akkor érezheti otthon magát bárki is a gyülekezetben, az egyházban, ha az a szó, amivel Pál apostol kezdi a felolvasott szakaszt, nem csupán megszokott köszöntés, hanem szívből jön: Testvéreim! Attól anyaszentegyház az egyház, hogy továbbadja Jézus Krisztus szeretetét. Nem csupán szavakban. Nem csupán hagyományban, hanem szívből szeretetve. Hogy akik betérnek a gyülekezetbe, azok rajtunk keresztül Isten szeretetével találkoznak. Jézus Krisztus életet mentő, kárhozatból kiszabadító, az életet élhetővé tevő szeretetével.
A héten olvastam egy gyülekezeteket végiglátogató egyházi tisztségviselő beszámolójának részletét. Igaz, hogy Amerikában történt, de kérdezzük meg magunktól, vajon nálunk megtörténhetett volna? Beszámolójában leírja, hogy 200 gyülekezetet látogatott végig. A 200 gyülekezetben csak azok szóltak hozzá, akiknek ez tisztük volt, vagy azok, akik azért szóltak rá, mert elfoglalta megszokott helyüket. Amerikában szokás, hogy a templom ajtajában áll egy presbiter vagy tisztségviselő, aki az idegeneket, az újonnan érkezőket köszönti, ha kell helyet mutatnak nekik a templomban, pár szóban eligazítják őket, s azután mennek vissza az ajtóba. Nagyon fontos, és nagyon jó szolgálat ez. De ha ezzel a gyülekezet letudta a szeretetének kimutatását, akkor az igen sovány szeretet. Ha a szeretet csak illendő kötelesség, de nem szívből jövő vágy, hogy mindent megadjunk a hozzánk tartozóknak, és mindent megtegyünk azért, hogy minél többen megismerjék Isten szeretetét, akkor a templom csak átmeneti szállás lesz, de nem válik otthonává az oda betérőknek.
Az anyaszentegyház tulajdonságához hozzá tartozik, hogy otthont ad. Hogy nemcsak vendégszállást nyújt, hanem maga a közösségvállalás, az egymás iránti szeretet, amelyet Krisztustól kaptunk, otthonná teszi a gyülekezeti közösséget. Egy jó vendégszállásra, egy jó szállodába is szívesen visszatér az ember, de nem vágyik mindig oda. Az otthon az, ahová vágyunk, ahová jó hazatérni, bárhol járunk is a világban.
De otthonná csak akkor tudjuk Krisztusban tenni a gyülekezetünket, ha tudjuk, hogy a végcél az, hogy mindenki eljusson Krisztushoz. Hiszen mindennek célja a Krisztusban való élet, a vele való örök, el nem múló, örökéletre szóló közösség. Csak ennek hirdetésével, megélésével válunk valóban anyaszentegyházzá.
Márpedig ez nemcsak beszéd. Hiszen, ha Krisztust követjük, akkor az ő irgalmas szeretetét is éljük, aki azt mindenkin könyörülni akar, mindenkit felkarolni, személyválogatás nélkül. Neki nem az számított, hogy honnan érkezett az, aki segítségét kérte, hanem arra figyelt, hogy hova szeretné elvezetni. Nem arra figyelt, hogy mit adhatna a másik, milyen hasznot lehetne belőle húzni, hanem arra figyelt, hogy hogyan szolgálhat neki, hogy elvezesse az örök életre. Többször is olvasunk a Szentírásban, hogy nem taktikázott: ha ezt az embert megnyerem, milyen hasznot húzhat belőle a tanítványi közösség, hanem csak arra törekedett, hogy a mennyei Atya neved dicsőíttessék, és szeretetét megismerjék minél többen. Nem kötötte magához minden áron az embereket, de úgy tanított, úgy élt, hogy vágytak a közelében lenni, vágytak őt hallgatni, és örültek annak, ha szeretetének melege rájuk sugárzott.
Az egyház, az Isten népe, ha jól érti Krisztust, és követi Krisztusát, akkor otthont ad, otthonává válik mindazoknak, akik keresik az Istent, akiket megragadott az Úr Jézus Krisztus szeretete. Így lesz az egyház édesanyává, mentő szeretetével, az evangélium hirdetésével, az elesettek, szegények, betegek felkarolásával.
Már csak az a kérdés, hogy akarunk-e Jézus Krisztusért ilyen egyházzá válni. Akarjuk-e, hogy megélhessék minél többen közülünk, hogy az egyház: anyaszentegyház, aki az édesanya szeretetével, odaadásával, áldozatvállalásával él és fáradozik gyermekeiért. Csak így lehetünk igazán egyház, otthont adó gyülekezet. Az Úr Krisztus kegyelme és szeretete tegyen bennünket ilyen gyülekezetté! Ámen

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. december 11., hétfő

    Jézus azért született a Földre, hogy az elveszett identitásunkat helyreállítsa. A félelem helyett megmutassa a teljes szeretetben gyökerező életet.
  • 2017. december 09., szombat

    A Magyarországi Református Egyház pályázatot hirdet 1 fő részére referensi munkakör betöltésére a Zsinati Hivatal Missziói Irodáján.
  • 2017. december 09., szombat

    Gary Thomas: Megszentelt utak könyvajánló
  • 2017. december 08., péntek

    A Biblia tekintélyének elfogadása feltétlenül együtt jár az igényes gondolkodás feladásával? Az igényes gondolkodás pedig egyet jelentene a Biblia tek...
  • 2017. december 07., csütörtök

    A Bocskai István Református Oktatási Központ a Reformáció 500. évfordulója alkalmából csendesnapot tartott 2017. október 27-én.
  • 2017. december 07., csütörtök

    Bizony, ha megvizsgáljuk hétköznapjainkat vagy akár ünnepeinket, látnunk kell, tele van helyettesítőkkel, voltaképpen pótlékokkal életünk.
  • 2017. december 05., kedd

    Rófusz Ferenc Oscar-díjas rendező és egykori pályatársa, Békési Sándor teológus voltak a budapesti református teológia vendégei nemrégiben. A rajzfilm...
  • 2017. december 05., kedd

    A reformátorok előtt tisztelegve, s azok nyomába lépve, ünnepeltek az egyházi év kezdetén a Lónyay Utcai Református Gimnázium diákjai és tanárai.
  • 2017. december 04., hétfő

    „Ateistaként éltem az életem, amikor olyan mélységbe zuhantam az alkoholizmus következtében, amelyből nem találtam kiutat. Kilenc öngyilkossági kísérl...
  • 2017. december 04., hétfő

    Isten vágyik hozzánk kapcsolódni, mégpedig a legvalódibb módon. Ő nem maradt meg a távolságtartó érdeklődés vagy bájcsevej szintjén.