TE IS ÍGY ÉRTÉKELED?
(Sarkad-Újtelek, 2012. március 18.)

Lectio: 2Kir 6, 8-23. v. + Róm 8, 26-39. v.
Textus: Mt 23, 16-22. v.
Énekek: 98/1; 165/1-6; 370/2; 151; 253/4-5; 255/1-8;

„Jaj nektek, vak vezetők, akik ezt mondjátok: ha valaki a templomra esküszik, az semmi, de ha valaki a templom aranyára esküszik, azt köti az eskü. Bolondok és vakok, mi a nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? Ezt is mondjátok: ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha valaki a rajta levő ajándékra esküszik, azt köti az eskü. Bolondok és vakok, mi a nagyobb: az ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik, az arra is esküszik, ami rajta van. Aki pedig a templomra esküszik, az arra is esküszik, aki benne lakik. Aki pedig az égre esküszik, az az Isten királyi székére esküszik, és arra is, aki azon ül.”

Szeretett Testvéreim!
Isten Szentlelke úgy irányította a Bibliaolvasó Kalauz szerkesztőinek szívét, hogy azt a nagy szakaszt, amit csak úgy ismerünk: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok…”, ebben az esztendőben ne egy napra szánt olvasmányként olvassuk, hanem kisebb szakaszokra bontva. Vasárnapra a most felolvasott szakasz jutott. S megvallom, úgy voltam ezzel a szakasszal, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni. Ma már nincs oltár, nem esküszünk a templomra, sem az Isten királyi székére. Lassan már esküdni sem szoktunk, hiszen nem érdekel bennünket az, hogy Isten mit szól az életünkhöz. Nem esküszünk, mert a szavainknak már nincsen súlya. De még azoknak a gondolatainknak sem, amit írásba adunk. Nem is foglalkozunk azzal, hogy az élő Isten jelen van az életünkben. Mit is lehet kezdeni akkor ezzel a szakasszal? Ez a szakasz a Szentírásban már idejét múlta.
Azután, ahogy Isten előtt könyörögtem, hogy adjon Igét, üzenetet, mert ezzel a mai napra kijelölt szakasszal nem lehet mit kezdeni, egyszer csak azt értettem meg, hogy pontosan azt teszem, amit akkor az írástudók és farizeusok tettek. Pontosan úgy nem értem a lényeget, mint ahogy ők nem értették. Mert ha az Isten Igéje nem szólal meg, akkor az nem azért van, mert nem az Isten beszéde, hanem azért van, mert én vagyok süket.
Az értékítéletemmel van baj, ahogy a farizeusok és írástudók értékítéletével volt baj. Az ember adománya, az ember keze munkája fontosabb volt számukra, mint az az Isten, aki elé a templomban járultak, akinek hálaáldozatukat vitték.
Azzal van baj, hogy rossz irányból indulunk, rossz irányból akarjuk megérteni az Istent. Megmagyarázni akarunk dolgokat, ahelyett, hogy megérteni akarnánk. Olyanok vagyunk gyakran Istennel szemben, mint a kis huncut, zsivány diákok, akik, amikor nem akarnak tanulni, el akarják lógni az órát, mellékes kérdésekkel bombázzák a tanárt, vagy éppen a hitoktatót, s közben elszalasztják a lehetőséget, hogy a lényeget megtanulják. Kérdezgetjük az Istent, csak éppen a válaszaira nem vagyunk kíváncsiak. Így azután, ahelyett, hogy megérteni akarnánk a szent Isten útjait, helyette kioktatjuk.
Összehasonlíthatatlanul nevetségesebb ez, mint amikor a hároméves gyermek akarja kioktatni az édesanyját. Mert egy hároméves gyermek vehet észre olyat, amit az édesanyja nem, megérthet olyat, amit az édesanyja már rég elfelejtett. De az élő Istennel szemben mi annyira porszem, semmi emberek vagyunk! Hogyan is jöhetünk mi ahhoz, hogy kioktassuk a Mindenhatót?
Pedig a farizeusok, írástudók, ezek az igazán kegyes és istenfélő emberek, éppen ezt tették. Ezért nem tudták megérteni az Úr Jézus Krisztust. Mindenre aprólékos magyarázatokat készítettek, ahelyett, hogy kinyitották volna a fülüket Isten előtt: „Szólj URam, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3, 9. v.)
Nem így vagyunk-e mi is? Kikutatni, megérteni akarjuk az Istent, ahelyett, hogy engednénk, hogy megvizsgálja a szívünket, és ő mondja el rólunk, kik is vagyunk mi valójában? Hiszen addig, amíg Isten nem mondhatja el nekünk, hogy kik vagyunk, amíg csak a magunk alkotta válaszokkal vesszük körül magunkat, addig nem látjuk meg az élő Istent sem! Amíg magunk felől közelítünk Istenhez, a mulandó felől az Örökkévalóhoz, addig képtelenek vagyunk megérteni Isten dicsőségét, szeretetét, igazságát. Pedig a teremtett lény életének a Teremtő ad értelmet. Nem az alkotás az, amit meg kell értenünk, hogy ismerjük alkotóját. Hanem éppen fordítva: Akkor értjük meg az alkotást, ha megismertük az Alkotót.
Mindenáron meg akarjuk érteni, meg akarjuk ismerni a természetfeletti világot, meg akarjuk érteni Istent, s közben nem is törődünk vele, hogy Ő előbb ismert bennünket, mielőtt megszülettünk volna. Bosszankodunk, dühöngünk, kesergünk, hogy nem ismerjük az Istent, bizonyítani akarjuk, hogy vagyunk olyanok, mint Ő, ahelyett, hogy örülnénk annak, hogy Ő, a Mindenható számon tart bennünket, porszem embereket.
Jobban foglalkozunk azzal, inkább számon tartjuk, hogy mi mit adtunk az Istennek, ahelyett, hogy nem szűnnénk meg hálát adni mindazért, amivel napról napra megajándékoz bennünket. Felsoroljuk Istennek, hogy milyen áldozatokat hoztunk érte, ahelyett, hogy gyönyörködnénk abban, amit Ő tett értünk.
Pedig, amikor lelki szemeinket Jézus Krisztus áldozatára, a golgotai keresztre emeljük, amikor valóban azt szemléljük, hogy Ő, az Isten Fia, az ártatlan és tiszta meghalt értünk és helyettünk, akkor már csak hálát adni tudunk, s felismerjük, hogy ha mindenünket odaadjuk neki, ha egész életünket neki szánjuk, akkor sem tudjuk megköszönni azt, amit értünk tett.
Ha csak valamit is sejtenénk a kárhozat gyötrelméből, amit ő magára vállalt, hogy kimentsen bennünket onnan, akkor nem szűnnénk meg ujjongani és dicsőíteni az Úr Jézust, hogy a kárhozat helyett az örökélettel ajándékozott meg.
Panasz tölti el szánkat a földi élet küzdelmei, gyötrelmei, bajai miatt. És nincs mit csodálkozni azon, hogy a szenvedő jajgat, a megtört szívűnek könnye ömlik, az elhagyott, megcsalt belefogy a keserűségébe. Mégis, ha arra tekintünk, amit Jézus Krisztus készített nekünk, akkor megértjük, amit Pál apostol így ír: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4, 17-18)
Igen, életünknek sok területén látnánk másként, ha a megvilágítás más lenne! Ugye ismerjük azt, hogy ugyanaz a tárgy, ugyanaz az étel egészen másként látszik más-más megvilágításban. Az éjszaka félelmetes árnyai semmivé foszlanak a nappali fényben. Nemcsak mi, a mi korunkban, hanem talán ma is, minden gyermek kipróbálja, hogy a jól irányított lámpa fénysugarában a keze, az alakja milyen óriásira tud nőni a falon, s pl. egy néhány centis kis állatbábú árnyképe milyen hatalmassá lesz a fénycsóvában!
S mi hányféleképpen közelítjük meg rosszul életünk kérdéseit! Vihart kavarunk egy pohár vízben, máskor pedig igazán lényeges dolgok mellett megyünk el közömbösen.
Kétségbe esünk, hogy valami kiderül rólunk, amit szeretnénk elrejteni az emberek elől. De nem rendülünk meg az élő Isten előtt, aki még a legtitkosabb gondolatainkat is látja. Belefogyunk abba, ha a körülöttünk élők megtudják kis titkainkat és lelepleznek bennünket, de legyintünk az Isten számon kérő szavára. Pedig az emberek csak ideig-óráig tudnak nekünk ártani, de ha az élő Isten fordul el tőlünk, akkor részünk az örök kárhozat.
Megrendülünk, ha halljuk, hogy egy svájci alagútban 22 gyermek és 6 felnőtt hal szörnyet egy autóbusz balesetben. S együtt érzünk a családokkal, imádkozunk értük, s egy-egy felindult pillanatunkban talán együtt is sírunk velük. És vádoljuk az Istent, hogy miért engedte ezt meg? De cinkosan összekacsintunk azokkal, akik magzataikat az anyaméhben ölik meg, s nem törődünk azzal, hogy Magyarországon is tízezer számra gyilkolják a magzatokat, mert ebbe még az Isten se szóljon bele. Hát nem látjuk, hogy milyen képmutatókká lettünk? Hát nem látjuk, hogy mennyire nem törődünk a lényeggel?
Követeljük, hogy Isten adja meg, amit kérünk, de fülünk botját sem mozdítjuk, ha Isten akar megszólítani?
Kibújunk a ránk bízott feladatok alól, mert azt mondjuk: nem vagyunk rá sem alkalmasak, sem képesek, sem méltók, és nem vesszük észre, hogy milyen arcátlanság ez Istennel szemben, aki mindenre képessé tehet. Szemébe vágjuk a Mindenhatónak, ahogy Mózes is tette: „Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!” – és nem is figyelünk Isten szavára, aki Mózesnek is már előtte mondta: „Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Mózes 4, 11-14. v.)
Így jutottunk el azután oda, mint a képmutató nagyhatalmak, hogy amikor – teljesen jogosan – meg kellett védeni Boszniában a muzulmánokat, hatalmas anyagi, hadi és diplomáciai erőfeszítéseket tettek, de hallgatnak most, amikor Nigériában, Irakban, Egyiptomban és általában az arab világban millió számra gyilkolják, űzik el otthonaikból a keresztyéneket, felgyújtva templomaikat, házaikat. Csak Irakból, az amerikai jelenlét ellenére több, mint egymillió keresztyénnek kellett elmenekülnie, mert sok keresztyént gyilkoltak meg, fenyegettek meg. S mindez történik azért, mert nem Isten felől, hanem az anyagiak, az olaj, a földi kincsek felől közelítjük meg a politikát, a hatalmi kérdéseket. Ezért azután igazságot sem tudunk tenni, mert érdekeket nézünk értékek helyett. Szeretett Testvéreim! Legalább mi, templomba járó keresztyének könyörögjünk rendszeresen üldözött, hitükért gyilkolt, kergetett keresztyén testvéreinkért! Hogy a nagyhatalmaknál messze hatalmasabb, örökkévaló és legyőzhetetlen Úr Jézus Krisztus nyújtson nekik segítséget, és fékezze meg dühödt ellenségeiket! Hisszük, hogy „nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének!” (Jak 5, 16. v.)
Más a Krisztus útja, mint az emberek útja. Azért, mert az Úr Jézus Krisztus a világosság felől nézi az életet. A menny felől a földet. Az örökélet felől a mulandót. A valóság felől nézi ezt a hazug világot. Ezért egészen másként lát mindent. S ha mi jól akarunk látni, akkor az ő látását kell elfogadnunk. Ha élhető életet akarunk élni, akkor Őt kell követnünk, feladva azt, amit nélküle gondoltunk magunkról, a világról.
Érdemes megtenni! Ahogy érdemes a kavicsot aranyrögre cserélni. Vagy az üveggyöngyöt értékes drágakőre. Hiszen amennyivel több valakinek a személyes jelenléte egy róla készült homályos képnél, annyival több, sőt összehasonlíthatatlanul több az élet Isten jelenlétében, Krisztust követve annál, mint amit mi képzelünk el az életről és a világról. Válasszuk hát ezt a többet, válasszuk Krisztust és az Ő igazságát mindenben, és életünket meggazdagítja, megáldja, meggyógyítja a Mindenható Isten. Válaszd az életet, Krisztussal!
Ámen.