AKIKET ELHATÁROZÁSA SZERINT ELHÍVOTT
(Sarkad-újtelek, 2010. november 14.)

Lectio: Ézs 41, 8-20. v. + Róm 8, 14-27. v.
Textus: Róm 8, 28-30. v.

Énekek: 77/1; 300/1-3; 378/4-5; 151; 340/7-8; 426/1-4;

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

Szeretett Testvéreim!
Talán ezen a héten is volt olyan érzésünk, hogy összecsaptak fejünk fölött a hullámok, vagy hogy ránk szakadt olyan teher, amibe szinte bele kell őrülni, vagy elért olyan hír, ami satuba szorította a szívünket, sőt a fejünket is görcsös fájdalommal gyötörte. S ha nem is ezen a héten, de életünk során talán mindannyian éltünk át ilyen érzést, tapasztalatot.
Még segédlelkészként szólított meg Gyulán egy testvér, akit akkor hagytak el, és a friss bánat, döbbenet szívszaggató fájdalmával kért, hogy mondjak valamit. Órákig tartott, míg minden fájdalmát kiborította szívéből egy parkban, míg végül Isten Igéjéről beszélgetni tudtunk. S akkor ezt az Igét mondtam neki: Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál! Mondtam: nem tudom még, hogy hogyan fogja javát szolgálni, de most tegye az életét Isten kezébe, és fogadja el: semmi sem történhet Isten tudta nélkül, s végül, utólag látni, tudni fogja: Igen, ez is a javamat munkálta. Elfogadta, megnyugodott, Istenre bízta magát. Sőt azok közé az Igék közé került be ez az életében, amely azóta is sok nagy bajban támasza és segítsége volt.
Én pedig nem tudtam, hogy milyen keskeny jégen táncoltam akkor. Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál! Szinte botrány ez az ige. Elég végiggondolni életünk súlyos, nehéz napjait. Elég végiggondolni nagy veszteségeinket. Elég végiggondolni fájdalmakkal, gyötrelmekkel teljes éjszakáinkat és nappalainkat. Gyásszal teljes hónapokat, éveket. És már lázad is a szívünk: Minden? Minden a javunkra van? Mert ez így önmagában érthetetlen!
Ha csak ennyi lenne az Ige, akkor azt kellene mondanunk: itt bolondságokat beszélnek! Pál apostol egy élettől elrugaszkodott filozófus, a Szentírás pedig valami csalóka támasz, amely éppen akkor nem segít, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá…
Csakhogy itt mégis az élő Isten Igéje szól, és ez az Ige is figyelmeztet arra a szabályra: mindig óvakodnunk kell attól, hogy Isten Igéjét a szövegkörnyezetből kiragadva idézzük, mert úgy félreérthető és félremagyarázható. Pál apostol ugyanis itt nem a szenvedést és a bajokat dicsőíti. Nem is becsmérli azokat, mintha azt mondaná, ne törődjetek azzal, hogy milyen baj ért benneteket, úgyis a javatokat szolgálja. Nem mond ilyet, mert ha ezt mondaná, akkor ez oda vezetne, hogy végül azt mondanánk: a keresztyén embernek semmivel sem kell foglalkoznia. Mintha nem is történt volna semmi. Ne is örülj, ne is sírj az életben, mert úgyis minden a javadra szolgál.
Pál apostolnak nem a szenvedés dicsőítése a célja, de nem is az, hogy félvállról, közömbösen vegyünk minden bajt és nyomorúságot, hanem az a célja, hogy rámutasson a Krisztusban kiválasztott ember kiváltságos helyzetére. Mert az, hogy Krisztusban ki vagyunk választva, hogy hallgathatjuk Isten szavát és meg is értjük, az nem természetes. Isten ajándéka, aki nem azért választott bennünket, mert bárki másnál jobbak lennénk, és nem azért választott ki, mert ezt megérdemeltük, hanem azért választott ki, mert szeret, mert neki így tetszett. Nincs erre más magyarázat, mint az, hogy Istennek így tetszett. Az ő szuverén, önálló döntése, amit nincs sem jogunk, sem módunk megkérdőjelezni, hiszen a Teremtőt nem tudja a teremtmény számon kérni: miért teremtettél engem ilyenre, miért rendeltél nekem ilyen sorsot?
Elhatározása szerint elhívott. Elhatározása szerint kiválasztott, mert meg akarta velünk ismertetni az Úr Jézus Krisztusban nekünk adott kegyelmét. Meg akarta ismertetni velünk azt, hogy annak ellenére, hogy kárhozatra méltó bűnösök vagyunk fogantatásunktól fogva, ő mégis értünk áldozta Fiát, csakhogy hozzá tartozhassunk, és megmentsen az örök életre. Nem tudunk mi semmit sem tenni azért, hogy Isten tetszését elnyerjük. Nincs mivel dicsekednünk Isten előtt. Hiszen mindaz, ami jó az életünkben, az az Isten Szentlelkének munkája. Az, hogy ma itt vagyunk, az, hogy hihetünk Istenben és szerethetjük Őt, és megérthetjük Igéjét, azért van, mert Isten szeret bennünket. Mindig is szeretett. „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engem, hogy társam légy a földön”.
S amikor visszatekintünk a mai napig megtett életutunkra, csak ámulunk, hogy Isten hányszor és hányszor módosította a pályánkat. Hányszor állt elénk, állított meg, ha rossz útra tértünk, és hányszor ébresztett fel, amikor már elaludtunk volna, valami bódító álommal hullva a pokol mélyére. Hányszor bíztuk el magunkat, hogy nekünk már senkire és semmire nincs szükségünk, mert elegek vagyunk önmagunkban, és mindent meg tudunk oldani a saját erőnkkel és képességünkkel. És akkor a Mindenható megrázott: ébredj fel! És ez a megrázás talán a csontjainkba hatoló fájdalom volt, összezavaró, megroskasztó megrázás, de tette mindezt azért, mert már elfeledtük, hogy Isten nélkül semmire sem megyünk! „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8, 36); „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi?” (Lk 9, 25).
Máskor a munka terhét, a szolgálat terhét rakta ránk az Isten. És felsóhajtottunk, hogy ezt már nem lehet bírni! De napról-napra újra továbbléptünk! Ha Isten nem terhelt volna meg, akkor soha nem tudtunk volna arról, hogy a Gondviselő Istennel együtt mennyi mindenre eljuthatunk! Nem egyszer éppen ilyen nehéz, megterhelő időszakokban látjuk meg, milyen hatalmas Istenünk van! Aki ott is átsegít, ott is megerősít, ahol mi már semmi lehetőséget nem látunk és kifogytunk minden ötletből.
Ismét máskor életünk nagy, sötét szakaszaiban Isten ad egy-egy kis örömöt. Ami talán csak annyi, mint amikor a sötét, borult, holdvilágtalan éjszakán megszakad a felhő, és egyetlen kicsiny csillag fénye látszik. De abban a piciny csillagfényben is annyi reményt, erőt tud adni! Talán egy kisgyermek kacagása, talán egy meleg kézszorítás, talán egy mosolygó szempár, vagy egy váratlan, piciny segítség. De mind arra utal, hogy Isten szeretete kísér, nem hagy el, velünk van.
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Igen, akiket Isten elhívott, hogy Isten gyermekei legyünk, itt a Földön is, de a mennyben is, azoknak Isten döntése, kegyelme alapján minden a javát munkálja. Ha nem lenne Istenre nézve megszégyenítő, akkor azt is lehetne mondani, hogy minden együttmunkálkodik a jóra az Istent szeretők életében. Valójában azonban minden mögött ott látjuk az élő Isten kegyelmét. Semmi sem történhet Isten tudta nélkül. Amit megenged, amit megtesz az Istent szeretők életében, az végül mindig a javukra van, ha pillanatnyilag nem is értik, nem is értjük, hogyan.
Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.
De nem csupán arra hívott el, hogy élvezzük Isten kegyelmét és szeretetét. Azt rendelte felőlünk, hogy hasonlókká legyünk Fia képéhez. Arra rendeltettünk, hogy Isten Fia képét hordozzuk. A teremtett világban az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Az újjáteremtés kegyelme, csodája által már most hasonlókká lehetünk Isten Fia képéhez. A bűnesetben összetört az istenképűségünk, noha nem szűnt meg teljesen. Jézus Krisztus megváltó, újjászülő hatalma és szeretete által az istenképűségünk töredezettségéből egyre jobban helyreáll, amikor a Fiú képéhez hasonlókká leszünk. Azaz Krisztus természetét hordozzuk magunkban. „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2, 20).
Elhívott bennünket Isten, elrendelte felőlünk, hogy hasonlókká legyünk Fia képéhez. Ez nem csupán lehetőség, hanem feladat is. A bűn szolgaságából Jézus Krisztus megszabadító szeretete által átlépünk Isten Fia szolgálatába. – Ez az a pont, ahol a mai, liberális gondolkodáson felnőtt, és a liberális gondolkodást túlhajszoló ember megakad és kiakad. Hogy jön ahhoz az Isten, hogy bennünket, szabad embereket a szolgálatára rendel?
De hát milyen volt eddig a szabadságunk? Mindenestül bűnben születtünk. A bűn nem ránk ragadt, nem valahol beszennyezett, nem mi választottuk! Fogantatásunktól kezdve bűnösök vagyunk. Már az anyaméhben beszennyezettek, születésünk első percétől kárhozatra méltók, mert ott van a génjeinkben. Ott van a fogantatástól hordozott természetünkben! Manapság olyan könnyen lemondunk a genetikai rendellenességgel született gyermekekről. S micsoda teher, bélyeg, nyomorúság, amikor egy gyermek AIDS-esen születik? De mindannyian bűnösen születtünk! Milyen szabadságunk van akkor? Miféle szabadságról beszélünk, amikor eredetünktől fogva a bűn rabszolgái vagyunk? Jézus Krisztus ettől a rabszolgaságtól mentett meg élete árán!
Amikor megszabadító szeretetét úgy közli velünk, hogy közben várja: ezentúl neki éljünk, mert csak így lehetünk szabadok a bűntől, amikor eleve elrendelte rólunk az Isten, hogy Fia képét hordozzuk, akkor ez kényszer? Nem kényszer, hanem kiváltság! Messzemenő kiváltság! Annak jele, reménységet, bizonyosságot adó jele, hogy megváltattunk bűneinkből!
Azzal dicsőíti meg magát bennünk, hogy már most hordozhatjuk Fia képét! Nemcsak a mennyben, az örökkévalóságban készülünk erre, hanem már most hasonlókká lehetünk Fia képéhez! Igen, ez a lehetőség feladat is nekünk. Olyan feladat, mint az engedelmes szolgálat, az engedelmes élet. Nemcsak élveznünk kell a kegyelmet, hanem élnünk is ebben az földi életben való áldásait, feladatait. Ezt rendelte felőlünk kegyelmes Istenünk. Ezért kérdez is az Ige: Mivé lett eddig az életünk? Mivel dicsőítjük Istenünket? Meglátszik rajtunk a Krisztus képe? Látszik rajtunk, hogy megváltott, megszentelt, Isten dicsőítésére rendelt életünk van? Reménységünk van az örök életre! De megerősít bennünket ebben a reménységben, hogy a bűn elleni harcban eljutottunk Krisztus képének hordozására? Nem magunktól, hanem a Szentlélek munkája által? Arra rendeltettünk, hogy életünkben minden hirdesse: Egyedül Istené a dicsőség! Ne féljünk betölteni rendeltetésünket!
Ámen!