TALÁLKOZÁS A DICSŐSÉGES KRISZTUSSAL
(Sarkad-Újtelek – Gyula, 2014. szeptember 21.)

Textus: Jel 1, 9-16. v.
Énekek: 287/1-7; 465/1-4;

„Én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért. Lélekben elragadtattam az Úr napján, és hátam mögött hatalmas hangot hallottam, mintha trombitáltak volna, amely ezt mondta: „Amit látsz, írd meg egy könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek: Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Thiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába”. Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez; hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása; jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.”

Szeretett Testvéreim!
János apostol, az egykor a Földön járt Úr Jézus Krisztus tanítványa és apostola megajándékoztatott egy csodálatos Isten-élménnyel. Hangsúlyozottan: megajándékoztatott. Az igazi istenélményeket nem lehet kicsiholni, nem lehet megrendelni, nem lehet elhatározni. Adatnak. Adatnak Istentől ajándékba. Mi csak ámulhatunk rajta. És ajándék számunkra már az is, hogy másnak az istenélményéből valamit magunk is megsejthetünk, abban mi is részesülünk. Van, akinek ez az istenélmény egy mély imádság közben adatik. Van, akinek egy árokba boruló autóban. Van, akinek egy áldott csendeshéten. Van, akinek a kórházi ágyon. Van, akinek a csodálatos természet szemlélése közben. Ahogy éppen az élő Isten akarja adni.
János apostol élménybeszámolója tele van hívő, istenfélő alázattal. Nem írja ezt le közvetlenül, de ahogy ír, abban benne van, hogy nem tartja többre magát ebben a megajándékozottságban másoknál. Isten igen sokat bízott rá, de éppen ez a megbízatás teszi őt nagyon alázatossá.
Az emberi társadalomban a különlegesen nagy megbízatások eltávolítanak a hétköznapi élettől, a hétköznapi emberektől. Az Isten országa rendje éppen fordítva van: Minél többet bízott Isten egy gyermekére, azáltal egyre közelebb kerül a másik emberhez, a testvérhez. Mert minél nagyobb a megbízatás, annál inkább látjuk, hogy nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelme tesz képessé az ő megbízatásának végrehajtására. Minél nagyobb a megbízatás, annál inkább megrendülünk: Ki vagyok én Uram, hogy ezt nekem adod, miközben semmivel sem vagyok jobb és több a másik embernél?
Megfordítva is igaz: a világban minél kiemelkedőbb tud lenni valaki, annál többet remélhet, hogy a közösség rábíz valami nagy tisztséget és szolgálatot. A Krisztus országában minél alázatosabb valaki, és minél kisebb a maga szemében, annál alkalmasabb lesz arra, hogy Isten rábízza az evangéliumát, egy-egy feladatot, a Kijelentése nagyságát. De, hogy bármit is kapunk, amivel Istent dicsőíthetjük, és szolgálhatjuk, az kegyelemből van.
János apostol szavaiban megláthatjuk ezt az alázatot, amikor arról ír, hogy én testvéretek és társatok, szó szerint részestársatok vagyok a Jézusért nyert, a Krisztus követésével járó szorongattatásban, uralomban és kitartásban. Így is mondhatnánk: ahogyan ti, úgy én is részese vagyok, benne vagyok az örömben és bánatban. Dicsőségben és megaláztatásokban. Veletek együtt élek áldások és megpróbáltatások között. Hiszen ez mind a Krisztust követő élet ismertetőjele. Amelyben egyszerre van jelen a szorongattatás, a szenvedés és ugyanakkor Jézus királyi uralma, amikor vele együtt győzünk bűn felett, a gonosz erői felett, az igazságtalanság felett. De nem úgy, hogy sikert sikerre halmozunk, hanem úgy, hogy a szorongattatás közben talán sokáig kell várnunk fellélegzésre és szabadulásra, máskor pedig két győzelem között újra és újra át kell élnünk a várakozás szüneteit. Amikor látszólag semmi nem történik. Mert Isten nem akkor adja meg nekünk, amit kérünk, amiért talán kitartóan könyörgünk, amikor mi szeretnénk, hanem akkor, amikor eljön az ideje.
A Parókia Portálon olvasható éppen ma Jimmy Cartertől egy idézet: „Isten minden imát meghallgat. Néha igennel felel, néha nemmel, néha pedig úgy, hogy »te biztos viccelsz«”.
Az egyház története tele van sok éves, sok évtizedes imádságok meghallgattatásával, amikor a kitartó hűséges könyörgések idején mennyei Atyánk már előkészítette a változást. Akik imádkoztak, még nem láthatták. Azonban a kitartó imádság egy nemzetért, egy családért, egy életért sohasem hiábavaló. Éppen az késztet alázatra az Úr Jézus Krisztus előtt, hogy az életünk célja nem az, hogy eredményeket lássunk, hanem az, hogy szolgáljunk Krisztusnak. Az eredmény, a gyümölcs mindig ajándék marad. És időnként próbára tétetik a hűségünk, mert nem látjuk, mi következik. De akkor is megmaradunk Jézus mellett, mert Ő a mi Urunk és Megváltónk.
János apostol éppen a várakozás szünetét éli. Hűséggel ki kell tartania, noha száműzték Patmosz szigetére, hogy elszakítsák azoktól, akik között addig nyilvánvalóvá tette Jézus Krisztus Igéjét. Voltak, akiket az Úr Igéjéért lefejeztek, megkínoztak, megszégyenítettek. Őt pedig elzárták a gyülekezet közösségétől. De nem zárhatták el az Isten közösségétől. Sok meghurcolt keresztyén élte már meg ezt és éli meg most is a világban. Akiket bebörtönöztek, koncentrációs táborba zártak, évekig semmit sem tudtak gyülekezetükről, családjukról. Magánzárkában, ahol más megőrült volna, azt tapasztalták, hogy Jézus Krisztus közösségben maradt velük.
János számára az Egyház Ura úgy adta jelét annak, hogy tőle nem zárhatja el gyermekeit semmilyen hatalom és erő, hogy éppen az Úr napján, talán éppen istentiszteleti időben szólította meg, jelent meg neki. És az a János, aki elzáratott a gyülekezeti közösségtől, a mennyei istentiszteletbe nyerhetett betekintést. A saját életében tapasztalhatta meg, hogy „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39)
És talán éppen ez a felemelő élmény, ez a szilárd meggyőződés indította őt arra, hogy a szóhasználatával is vallást tegyen a dicsőséges Krisztusról. Azt a szót használja az Úr napjára, amit a császári ünnepnapokra szoktak használni. Egyedül itt található ez a szó a Szentírás eredeti nyelvén. De ebben az összefüggésben minden akkor élő, a beszámolóját olvasó keresztyén tudta, értette, hogy nem a császár, hanem az Uraknak Ura és Királyoknak Királya ünnepnapjáról van szó. Van ebben derű, humor, hitvallás: Elhurcoltathatott engem a császár, de az igazi császár, az igazi Úr megmutatta, hogy itt van velem. Ezért, akik részestársaim vagytok Krisztusért a szorongattatásoknak, a Krisztus uralma megtapasztalásának, a várakozás idejének: tudjátok meg, hogy Jézus az Úr! Ne féljetek, higgyetek! — Ezzel az egy szóval azt üzente és üzeni minden keresztyénnek, amit a Zsoltárokban olvasunk: „Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az ÚR előtt!” (Zsolt 95, 6.)
Hiszen az emberek száműztek, kitaszítottak a peremvidékre, Krisztus pedig befogadott az országa közepébe!
Megszomorodhatunk azon nem egyszer, hogy mit tesznek emberek velünk. Megszomorodhatunk a kitaszítottság, a gúny, az értetlenség miatt. De nem szabad ebben az érzésben, önsajnálatban megmaradni, hiszen az a Krisztus, aki hűséges volt az Atyához és hozzánk egészen a kereszthalálig, hűséges marad mindörökké. Ezért nem az számít, hogy hol és milyen körülmények között, csak az, hogy Krisztus hűségében maradjunk.

És János ebben az Isten által felemeltetett állapotban, hangot hallott, amit csak hasonlítani lehetett, de pontosan körülírni nem. Ahogyan a dicsőséges Úr Jézus látványát is hasonlítani lehetett, de pontosan körülírni nem. Ez nekünk azt üzeni ma, hogy az Istennel való találkozás élménye egyszerre nagyon valós itt a Földön és mégis nagyon más, mint a világi élmények. Nagyon közel jön hozzánk, és mégis másként mint a földi, evilági tapasztalatok. Időnként el kell engednünk az evilági örömöket, hogy az isteni örömben részesüljünk, máskor pedig el kell hinnünk, hogy amit Isten ad nekünk, sokkal több, mint amit a világ tud adni nekünk.
És János apostol hangot hallott, írd meg a hét gyülekezetnek: Az itt felsorolt hét kisázsiai gyülekezet között nem voltak ott feltétlenül a legnagyobbak. Ahogy az Efézustól északra vezető út mentén található hét település, ahol a hét gyülekezet élt, szintén nem a legnagyobb. De ezekben a gyülekezetekben volt legerősebb a császárkultusz, ezért itt voltak a legszorongatottabbak és leginkább bátorításra szorulók a gyülekezetek.
Jézusnak gondja van a rászorulókra. Ezt a szeretetet nekünk is el kell tanulni Jézustól: Azokhoz fordulj szeretettel, akiknek a legnagyobb szükségük van, s ne csak azokhoz, akik a szimpatikusak.
János pedig megfordulva meglátta a Feltámadott, dicsőséges Krisztust. Mindaz, amit leír róla, dicsőségét hirdeti. A hosszú palást és az aranyöv királyi és főpapi méltóságát mutatja, mert uralkodik és közbenjár gyermekeiért a mennyei Atya előtt. Feje és haja: fehér, mint a hófehér gyapjú: Ez egyszerre a tisztaságot, a tiszteletre méltóságot jelenti, és egyszerre olyan, mintha fény ölelné körül: szentségben jelenik meg.
Szeme, mint a tűz lángja: Mindenhova elható, mindent tudó. Nincs, ami elrejtőzne előle. Jézus Krisztus tekintete mindenen áthatol. Tűz lángja az, amely végül leleplez, kitisztít mindent.
Lába a kemencében izzó aranyérchez hasonló: Azt hirdeti ez, hogy szentségében és dicsőségében kikezdhetetlen. Legyőzhetetlen. Nem győzi le a Gonosz. Nem férhet hozzá semmi tisztátalan. Hangja mint a nagy vizek zúgása. Tessenek beszélgetni egy kis vízesésnél, vagy fürdőszobában úgy, hogy a kádba erős sugárral zubog a víz. Ha Ő szól, el kell némulnunk, mert Kijelentése felülmúlhatatlan. Ne is akarjuk Őt túlkiabálni.
Jobb kezében hét csillag van, mert Ő hatalmában tartja és megtartja a gyülekezeteket… Nem a császáré a hatalom és nem a bálványoké a hatalom. Minden keresztyén és minden gyülekezet az Úr Jézus Krisztus kezében van. Milyen vigasztalás ez nekünk, ha értjük Urunkat!
Szájából kétélű éles kard jött ki: Ez az Ő bírói hatalmának kifejeződése. Isten Igéje élő és ható. Megszégyenül, aki bántja! Ezért mi se tartozzunk azok közé, akik bántják Isten Igéjét! Nem jó az nekünk!
Végül: „tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik” — Tekintete mindent megvilágosító tekintet, nem nézhetünk rá úgy, hogy bele ne vakulnánk. És mégis ez a tekintet annyira jó nekünk! Hogyan is énekeljük? Szelíd szemed, Úr Jézus, tekintsen rám, ha roskadok!
A szent és dicsőséges Krisztussal fogunk majd találkozni a mennyben. Ő kísér bennünket itt a földi életben is. Szolgáljunk neki örömmel és hálával. És engedjünk neki. Hogy az Ő igazsága, szentsége átjárjon bennünket. Kérjük és engedjük, hogy Ő átformáljon krisztusivá. És akkor tele lesz az életünk kicsi és nagy istenélményekkel, mert mindenkor meglátjuk mellettünk a dicsőség Királyát! Áldjon meg így bennünket az Úr! Ámen