Igehirdetés 2017. június 11-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: ApCsel 17,16-28

Textus: ApCsel 17,29-34

Szeretett Testvérek!

Éreztétek már úgy egy társaságban, hogy: „Itt bizony, lehet, hogy üres fülekre találok?" Akkor jól figyeljetek! Szóltatok már olyan emberekhez, akik sokkal többet tudtak nálatok? Akkor jól figyeljetek! Volt már úgy, hogy beszélni kezdtetek a hitetekről, és eleve gyanús szemekkel néztek rátok? Akkor jól figyeljetek! Jól figyeljetek, mert Pál apostol athéni története egészen új megvilágításba helyezheti azt a képet, amit magunkról formáltunk. Bátorságot adhat alaptalan kisebbrendűségi érzéseinknek, és letörheti hamis buzgóságunkat.

Pál apostol egyedül volt Athénban. Két hűséges munkatársára várt. Szilászra és Timótheusra. Közben városnéző sétára indult. Bárhová nézett, minden utcasarkon bálványokat látott. Szokása szerint a zsinagógában vitatkozott a zsidókkal, de magára vállalta az utcai evangelizációt is, amikor megszólította azokat, akiket a híres athéni agorán talált. Az akkori facebook, a közösségi megosztó portál legnépszerűbb, élő „oldalai" a filozófusok voltak. Az epikureus és sztoikus „párt" képviselői leálltak vitatkozni az apostollal. Érdekelte őket a téma, az evangélium, mert még nem hallottak róla. Jézus és a feltámadás híre szembement az epikureus tanítással. Követői szerint az istenek magukra hagyták az embereket, így a halállal vége mindennek. A sztoikusok is érdeklődéssel hallgatták a zsidó tanítót, mert ők viszont mindenben istent láttak. Úgy tanították, hogy az élet szikráját adó Isten a halál után visszaveszi magához a lelket, aztán egy másik létezésben majd újra kezdődik minden.

Az újdonságokra mindig éhes athéniak határozottan megragadták hát a zsidó tanítót, és odaállították az Areopágosz közepére. Ez vagy maga a főtér volt, vagy az Akropolisztól nem messze található óriási, lapos sziklatömb ahol korábban a város harmincfős testülete értekezett erkölcsi kérdésekről. Történetünk szempontjából mindegy.

Pál apostol ott áll egyedül középen, és az onnan is látható bálványok miatt háborgó lelkét lecsitítva, először finom pszichológiai érzékkel megdicséri hallgatóit: „minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket". A „vallásos" itt azt jelenti: fogékony arra, ami meghaladja az emberi gondolatokat, érzelmet, tudást. Mondja ezt azért, mert mint kiderül, Pál apostol rátalált arra a szentélyre is, amit a városlakók az Ismeretlen Istennek emeltek.

Ennek az oltárnak külön története van. Hatszáz évvel korábban pusztító pestisjárvány dúlt Athénban. Epimenédesz költő azt tanácsolta, hogy engedjenek szabadon fekete és fehér bárányokat a városban. Ahol valamelyik megpihen, azt áldozzák fel a legközelebbi oltáron, amit akármelyik istenségnek emeltek. Ha valamelyik ott fekszik le, ahol a közelben sincs oltár, azt áldozzák fel az Ismeretlen Istennek. Erre a helyre talált rá az apostol, és azt mondta, ő pontosan róla, a görögöknek még Ismeretlen Istenről akar beszélni.

El is kezdi. Okosan, megfontoltan, úgy ahogyan azt a görögök megérthetik. Elmondja, hogy a világot létrehozó Isten nem lakik a templomokban. Nem szorítható be szentélyekbe. Nem szenved hiányt semmiben, amit az ember adhatna neki. Ő alkotta az embereket, egy vérből. Nekik adta a földet, és kijelölte a határokat, de még azt is, hogy meddig élhetnek. Zsidó és görög, mindnyájan „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk". Isten nem távoli, elérhetetlen bálvány.

És hirtelen kitör belőle (Pál apostolból) a városban található szobrocskák, oltárok miatti harag: „Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség."

Ami az istenséget utánozza, ami az istenit színleli annak nincs hatalma. Megtévesztő ereje van, butító hatása van, ámító kisugárzása van, tömegvonzása van, de azzal nem rendelkezik, ami csak Istennél található meg. Nem lehet, nem szabad azt imádni, amit az ember készített. Gyönyörködni lehet a művészi arany és ezüstművekben, a szobrokban, még a filozófiai elképzelésekben, bölcs gondolatokban is, amit szintén Isten ad az embernek, de erőt, hatalmat tulajdonítani egyedül az athéniak szóhasználatában: Ismeretlen Istennek szabad. Amit ember készített vagy talált ki, az az Ismeretlen Isten - mi már tudjuk: Jézus Krisztus Atyjának - lealacsonyítása. Aranyból, ezüstből, kőből, fából, gondolatból formázott bálvánnyá nyilvánítása.

Történt ez majd' kétezer éve Athénban. Vagy mostanában is? Hallottatok már arról, hogy valaki képnek, szobornak nyilvánít megtartó erőt? Akár egy egész nemzet? Hallottatok már arról, hogy emberi eszme, elképzelés közösségeket, népeket mozdított meg, kivitt terekre, stadionokba, vagy háborúkba, majd mészárszékre?

A féltőn szerető Isten ettől akarta, és akarja megóvni azokat, akik ide-oda hajladozva hol Őt tisztelik, hol pedig a bálványokat simogatják, vagy éppen követik. „Ne imádd és ne tiszteld azokat" - véste kőbe az Úr. Aztán, szeretve büntető Atyaként folytatja: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem." (2Móz 20,5) Ezek szerint, akik imádják, vagy akár csak tisztelik is a faragott emberi terméket, azoknak még az utódain is keményen csattan az ostor. Nem művészetellenességről van itt szó. Imádni és tisztelni a képet és a faragást azt jelenti, hogy az ember bennük bízik. Azt hiszi és hirdeti, hogy segítséget tőlük, az élettelen csinálmányoktól várhat. Isten helyett, vagy istenpótlékként; lelki táplálék-kiegészítőként saját élete oltárán a biztonság kedvéért Isten mellé helyezi őket. Az előtte lévő intést pedig kiollózza a Bibliájából: „Ne legyen más istened rajtam kívül!" (2Móz 20,3)

Ézsaiás bátran kiparodizálta a bálványimádókat: „Leborulva imádja, és így könyörög hozzá: Ments meg engem, mert te vagy az istenem!" Aztán felállítja a testi és mentális diagnózist: „Nem tudnak és nem értenek semmit, mert szemük nem képes látni, és nincs eszük, nem értenek." (Ézs 47,17-18) Ez egy borzalmas állapot. Amikor a nép, a gyülekezet, az egyes személy nem tud semmit, nem ért semmit, nincs esze. Azért, mert a bálványimádat, az élettelenhez való könyörgés, és amit kitaláltak róla, majd az abba vetett bizodalom szabályosan: elvette az eszét.

Találkoztatok már ilyen szerencsétlen emberrel? Aki behelyettesíti Istent, és leborul a bálvány előtt? Az előtt, amelyik templomban van. Könyörög hozzá. A fához, amit befestettek. Aminek a másik felén szalonnát sütöttek, vagy fürdető vizet melegítettek.

Találkoztatok azzal a bálványimádással, ami az újságok utolsó oldalain található, égitestek állását elemezgető butításhoz rendezi oda aznapi dolgait?

Találkoztatok az emberi elképzelés bálványaival? Tele van velük a világ. Tele van velük az ország. Akik nem irtja ki azonnal, azoknak a gondolataik tele vannak velük. Nézzünk szét Európában; nézzünk magunkba! Félkész, és már leleplezett, elfogadott, ünnepelt bálványoktól hemzseg a föld, hemzsegnek a lelkek.

Mintha ma írta volna Jeremiás: „Azért feleségüket másoknak adom, földjüket a hódítóknak, mert a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki nyereséget hajhász, a prófétától a papig mindenki elvetemült csaló." (Jer 8,10) Ha valaki ebből annyit jegyez meg, hogy a pap a csaló, el ne feledkezzék arról, hogy: „a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki nyereséget hajhász". Erre rendezkedett be a fogyasztói társadalom. Az áruk, az újdonságok, a kacat bálványozói.

Mi, keresztyének is részei vagyunk, „a legkisebbtől a legnagyobbig". Ennek a próféciának annak idején is megszenvedték az igazságát, de azóta is érvényes.

Aki Istentől eltávolodik, aki bálványszobrokat állít, annak a földjét másoknak adja az Úr. A hódítóknak. Jöjjenek, szivárogjanak be a hegyeken túlról, (volt akiket mi hívtunk be), vagy a megerősített kerítések végéről.

Pál apostol a menekülést hirdette a görögöknek. Ott, az athéni gyülekezőhelyen szeretettel jelentett be egyfajta feloldozást: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten". Istennek nincsenek követelései azokkal szemben, akik nem hallottak róla. Ez a tudatlanság ideje. De - folytatja az apostol -: „most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg." Tehát, aki már találkozott az Isten igazságával és akaratával, az térjen meg; változtasson irányt. Gondolkodjon másképpen. A szerint, ahogy Isten irányítja. Az apostol ekkor tette fel a koronát mondanivalójára. Nem ejti ki Jézus nevét, hanem azt mondja, az a bizonyos Ismeretlen Isten: „ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból."

Az athéniak idáig bírták. Gúnyolódni kezdtek, leintették az apostolt. Az athéni igehirdetés véget ért. Ennek az igehirdetésnek most lesz vége. Mindenki eldöntheti, hogy legyint-e rá egyet, vagy újra meg újra végiggondolja: „nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség", és ennek ismeretében lép ki a templomból. Kiformázott és elgondolt bálványait kihajítva, együtt, a Szentlélek Istennel megy haza. Úgy, mint ott, az athéni placcon az a bizonyos „Dionísziosz is, egy Damarisz nevű asszony és velük együtt mások."

Akik felhagytak azzal, ami haszontalan, és így váltak családjuk, városuk, nemzetük, Jézus hasznára. Ámen