Istentisztelet 2016. augusztus 21-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jób 33,14-19;23-24

Textus: Lk 23,1-5

Szeretett Testvérek!

Pilátus, a római jog hivatalos megtestesítője, és Jézus vádlói, a zsidó törvények törvénytelenségének képviselői, egyaránt az Igazságnak dolgoztak. Nem a Birodalom, csaknem 500 éves jogrendszerének-, és nem is a törvénytudók, évezred óta túlmagyarázott gyűjteményének megfelelően. Öntudatlanul váltak részeseivé Isten igazságának. Annak a kikerülhetetlen ügymenetnek, amit maga a vádlott, Jézus indított meg.

Jézus eljárásának három célja volt. Először:, az elmúlt évek során világossá tette a Teremtőtől eltávolodott ember valamennyi hiányosságát, és az azokból eredő, önmaga által kitermelt nyomorúságát. Másodszor: arra készült, hogy a magára vállalt kivégzés során megmutassa, milyen megoldást talált Isten arra, hogy véget vessen ennek a nyomorúságnak. Harmadszor: aki az előző kettőre hálaadással válaszol, az száz százalék, hogy új dimenziókat fog találni az életében, és ezzel együtt, ráadásul a halálfélelemtől is megszabadul. Egyszerűen azért, mert a jézusi értelmező szótár egészen meglepő, merőben új definíciót ad neki a „halál" jelentésére.

Jézus tehát maradéktalanul kezében tartja az irányítást ezen az éjszakai tárgyaláson. Pilátus kénytelen kimondani: „Semmi bűnt nem találok ebben az emberben." A „bűnt" (αἴτιος) nem erkölcsi értelemben (ἁμαρτὶα) használta. Az nem érdekelte. Egyszerűen kijelentette, hogy a fennálló, arra a római tartományra is kiterjedő jogrendszer alapján, nem tartja megalapozottnak a vádemelést. Igaza volt.

A zsidó Nagytanács tagjai, Pilátus kijelentésének hallatán, beadványuk megerősítésére, kénytelenek bedobni egy újabb jogcímet, a rendzavarás bűntettének alapos gyanúját: „Fellázítja a népet tanításával..."! Nekik is igazuk volt. Jézus, Istenhez visszaigazító tanításának újszerűsége összetörte a törvényeskedés kereteit, és szabadjára engedte a szabadságra teremtett emberi elmét. Fellázította, felkavarta az életberendezkedésüket.

Isten idén is beleszól az augusztus 20-i ünneplésünkbe. Ez alkalommal, a a jeruzsálemi tárgyalás alkalmazott üzenetével. A Jézus büntetését szigorítani hivatott váddal: „Fellázítja a népet tanításával...". Az Igazsággal. Azzal, hogy Jézus tényleg felkavarja a személy és a közösség hagyományait. Még a hazánk iránti lelkesedéseinket is kiszabadítja az évek óta ismétlődő, hivatalosan megírt és megtanított miliőből. I. István magyar király hálátlan szerepet kapott. Fel kellett, hogy lázítsa honfoglaló őseinket. Mint ahogy azóta senki, törvényekkel és rendeletekkel kavarta fel több évszázados hagyományaikat. Eléjük állította Jézust, és ezzel új igazságra ébresztette a fehér lovakat áldozó, világfát középre állító, füstös bikának öltöző táltosokat figyelő népét. Minket. Elkezdte megértetni a magyarokkal, hogy a végleges hazának tűnő, hegyektől övezett vidéken Jézus megismerése és befogadása a túlélés, a megtartatás, a felvirágzás egyetlen útja. Isten a történelem országútjain és útvesztőin igazolta vissza ennek igazát. Élhetnénk a Déli-Ural, a Volga, vagy Kelet-Ukrajna (az Etelköz) vidékén. Őseink lakhelyén. Akik hűek akarnak lenni azokhoz a hagyományainkhoz, amiket ott gyakoroltak az ősök, ma már megtehetik, hogy letelepedési engedélyt kérjenek, és oda költözzenek, ott imádják az Öregistent, a holdistennő Babba Máriát, és ijesztgessék egymást a Lüdérccel.

I. István királyunk kemény kézzel igyekezett elejét venni ennek a sántikálásnak (egy kicsit Jézus, egy kicsit az apáink hite) tévhiteknek. Az ősi szokásoknak ellentmondva, azokat megtiltva törekedett felállítani azt az együttélési formát, ami apja, a bölcs Géza fejedelem tanácsait (vagy utasításait) követve, külpolitikai szempontokat is átgondolva, a túlélés felé vezette azokat, akiket reá bízott az Isten. A régi - mondjuk: Koppány-féle - megközelítéseket félre téve, a Jézusra figyelő Istvánnak bizony fontosabbnak kellett tartania a vallási rendetlenség felszámolását annál, amit az ősök joga, kialakult hagyományrendszere kívánt.

Mint ahogyan a názáreti „fellázította" a népet Júdeában és Galileában, úgy kavarta fel István király a magyarokat a gyepűk szélétől a Duna közepéig. Egészen biztosan voltak, akik megkérdőjelezték a hűségét, a nemzetszeretetét. Biztosan felemlítették neki a régi történeteket, Árpád fejedelem hitét, a mondákat, a szájhagyományt, amiket a tüzek mellett meséltek, színeztek tovább. Istvánt azonban, ekkorra már annyira megerősítette Jézus Krisztus Atyja, hogy, ha nem is mondta ki, de tudta: az, hogy valami, amit szájba rágnak, ismételgetnek, hisznek és tanítanak, még nem biztos, hogy megállja a helyét a magyarokról gondot viselő Isten előtt.

István tanítani, és taníttatni akarta a kelleténél még mindig lazább törzsszövetségben élő magyar törzseket. Ehhez nem volt szüksége a modern pedagógia felismerésére. Rájött, hogy az új, életmentő ismeret elsajátításának előfeltétele lehet a már megtanult dolgok felejtése, elfeledtetése.

István lázított. Felkavarta a magyarok, mondákhoz ragadt képzeletét. Vajon kitől hallhatott először a Jézus ellen felhozott vádakról? Arról, hogy Jézus, Isten akaratának tudtul adásával, valóban felkavarta népe vallási hagyományait? Ki buzdította arra, hogy neki is ezt kell tennie? Édesanyja, Sarolt, akit már görögkeleti rítus szerint megkereszteltek? Vagy apja, Géza fejedelem, akinek a fejére Brúnó püspök öntött keresztvizet? Vagy Adalbert, a prágai püspök, akinek szívügye volt a türk/török nevű, utolsó magyar nagyfejedelemnek, majd királlyá lett Vajknak a keresztyén neveltetése?          Bárhogy is volt; a kora, európai műveltségét magába szívó Vajk/István, nagyapja, Taksony, és apja, Géza nagyfejedelem bölcsességére alapozva, Istent megismerve, összefüggéseiben látta a magyarok múltját, jelenét, és jövőjét. A múltból annyit tett magáévá, amennyire a jelen megértéséhez volt szüksége. Írva látta a krónikát, vagy tanítói elbeszélték neki, honnan indultak négy nemzedékkel korábban érkezett elődei?

Bárhogy' is volt, a csodaszarvasról szóló szép, régi legendát bizonyára összevetette a tényekkel. Azoknak a népeknek, - a dunai bolgároknak, a ruszoknak, a besenyőknek - a zaklatásaival, akik miatt a régi sztyeppéken egyre nehéz volt békességben legeltetni az óriási nyájakat, méneseket. Okosan felmérte, hogy Árpád fejedelem és a törzsfők nem azért vándoroltak, mert „kinézték" maguknak a Kárpát-medencét, hanem egyre gyakrabban, azért bontottak jurtát, mert tovább kellett állniuk onnan, ahol voltak. A táltosok és sámánok füstjei, csontjai, dobjaik hangjai nemigen mutattak keleti irányba. (Annál azért ők is okosabbak voltak...) Úgy magyarázták a jeleket, hogy az apró, egész nap ügető lovak fejét nyugatra, az ismert veszedelem irányából messzebbre-, és mindig délebbre, a hidegtől távolabbra irányítsák.

Taksony, a nagyapa, Géza, az édesapa, és István felmérte a lehetőségeket. A sámánok, táltosok útmutatásának ideje véget ért. Nem lehet tovább menni. Összezárult körülöttük a szláv, frank, bizánci, bolgár, besenyő gyűrű. Az Öregistennek hiába mutatnak be áldozatokat. Úgy tűnik, azoknak az Istene erősebb, akik közé utolsónak érkeztek. Lehet, hogy Ő az egyetlen Isten? Igen, ezt tanítják a bizánci szerzetesek, és ugyanezt hiszik a Rómából irányított püspökök.

És elkezdtek ismerkedni vele. Először kíváncsiságból, aztán a túlélés érdekében, végül az Igazság iránti szomjúság vágyával. Megtudták, hogy az egyetlen Isten nem kíván áldozatokat. Nem kell békítgetni, nem kell félni tőle. Elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, aki odaadta magát az utolsó és tökéletes áldozatként. Aztán visszakapta az életét, és felment a mennyekbe. Visszament. Mert Ő maga az Isten. Azt mondta, aki hisz ebben az Istennel történt megbékéltetésben, annak örök élete lesz. Nem kell áldozatokat bemutatni, mert nincs szükség rá. El kell mesélni, mit tett az emberért, és a hálaadáson túl, semmit nem vár cserébe'. Azt, hogy milyen az a hálaadó élet, azt megtanította az apostoloknak. Harminc évvel később elkezdték leírni azt, amire még emlékeztek.  Aki kíváncsi rá, aki szeretne jóban lenni ezzel a szerető Istennel, az onnan tudja meg, abból az Írásból, hogy mi a teendője.

Fel kell lázítani, kavarni, forralni a magyar népet arra, amit Isten Fia tanított. Ez az új hazában választható, egyetlen lehetőség a megmaradásra. Géza nagyfejedelem és a fia, István király ezt hitte. István tíz püspökséget alapított. Ez volt az első magyar Alkotmány szervezeti alapja. István olyan uralkodó volt, aki még nem az ideológiájához használta az Egyházat, hanem imádkozva kérte az Urat népe megmaradásáért. István király nem volt demokrata. Jézus Királyságában hitt, nem az 50+1%-os közvélemény szavazatában. Tanítóitól hallhatott a görögökről, akik tudták, hogy meg kell adni az embereknek az egyenlőség látszatát (demokrácia), de csak Istentől megáldott, erős, központi hatalommal lehet uralkodni úgy, hogy az valóban a nép javát szolgálja.

Jézus, Júdeában és Galileában, Isten akaratának bejelentésével fellázította, felkavarta (ἀνασείω) a népet. Azért, hogy azok, akik elfogadják Isten segítségét az egyén és a nemzet számára, azok túléljék azokat az évtizedeket, évszázadokat, amiket itt kapnak. Túl-éljék az időt, az univerzumot, és az örökkévalóságban, Isten közelében jussanak el abba a létbe, amit a Teremtéskor, még eredetileg szánt nekik az Úr.

Felkavart-e téged Jézus? István király népének az a leszármazottja vagy, aki megérti, és hirdeti a Jézusban megtalált Igazságot, vagy az, aki nem Őbenne, hanem a hiábavaló dolgok folytatásában hisz?

Azon a jeruzsálemi tárgyaláson, ahol Poncius Pilátus nem tudott belekötni Jézusba, a zsidó vezetők pedig akaratlanul is kimondták az igazságot („Fellázítja a népet tanításával...") az volt a tét, hogy ezt ki hiszi el? Ki hitte el, akkor, hogy Jézus „lázítása" évekkel később az egész, ismert világra eljut? A tanítványai. Ki hitte el a Krisztus utáni 1000. esztendőben, hogy Jézus lázítása a magyar nép jövője? István király. Ki hiszi el ma, hogy Jézus azért akarja felkavarni az őt hallgatók régi, berögződött szokásait, „vallásosságát", mert nagyon szereti őket? Azok, akik ebben a hitben látják saját maguk, utódaik, és a nemzet jövőjét. Ámen