Istentisztelet 2016. augusztus 7-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsolt 139,1-12

Textus: Lk 21,1-4

 

Szeretett Testvérek!

 

Két változatát ismerjük ennek a templomi eseménynek. Márk és Lukács evangélista írta meg a névtelen, szegény özvegyasszony életének fél perces jelenetét. Azt, amikor a sokaságban (olvassuk Márk írásában), a gazdagok között (írja Lukács) ez az asszony a társa nélkül, özvegyen érkezik a perselyhez. Beledob két fillért, és eltűnik. Jézus észreveszi, és gondoskodik róla, hogy emberek milliárdjai idézzék vissza azt, amit tett. Azt, amire Jézus is felfigyelt. Ott, a sokaságban. Arra, hogy az az asszony nem az eszére hallgatott, hanem átadta magát annak az akaratnak, amely elvitte a templomba. A templomban pedig a perselyig vezette.

Ebben az életképben több van a két fillér, és a gazdagok, odahajított feleslege közti összehasonlításnál. Azt is végig kell gondolni, de merjünk még mélyebbre evezni! Isten Igéje gazdagabb annál, hogy ne kérhessünk belőle többet az első, jól felismerhető magyarázatnál! Mi van még benne?

Jézus szájából, ott, nem azt hallották a tanítványok, hogy: „Na, mennyi van nálatok? Láttátok az asszonyt? Tudjátok, mi a dolgotok! Dobjátok csak be ti is azt, amit a zsebetekben találtok!" Jézus szent Lelke, itt, ebben a templomban nem ijesztget benneteket: „Ami a táskátokban, pénztárcátokban van, azt, a mai igehirdetést hallgatva, jobb, ha itt hagyjátok a perselyben!" Nem!

Jézus azért nézett fel akkor, mert meglátott valakit, aki azon a helyszínen, abban a percben felvette a versenyt - önmagával! Isten hirdette meg a mérkőzést. Az özvegyasszony kiszolgáltatott helyzetben volt. Ha nem voltak olyan gyermekei, akik saját családjuk szükségleteit ellátva adtak neki egy sarkot, és falat kenyeret, akkor kilátástalanná vált az élete. Egyedül Istenre számíthatott. Arra, hogy Ő elrendezi a helyzetét. Ő emlékezteti a családtagjait, emlékezteti a hívők közösségét(!) azokra a törvényekre (ma úgy mondanánk: szociális hálóra), amiket még Mózessel íratott le - az özvegyek védelmének érdekében.

A persely előtti néhány pillanat, az Isten által meghirdetett, igen gyors lefolyású verseny kezdete és vége volt: Megtartod-e a két napra elegendő élelmiszer fedezetét jelentő pénzt, vagy elhiszed, hogy én, az Isten, gondoskodni akarok rólad? Felcseréled-e a biztonságérzetedet, a két filléredet azzal, amiről még semmit sem tudsz, csak annyit, hogy én, az Isten tartom a kezemben? Röviden: A belém vetett bizalmad megerősítésének érdekében, ideadod-e nekem azt, amit a magad számára tartogattál?

Erre figyelt fel Jézus. Ennek a mérkőzésnek az eredményére. Az özvegyasszony, önnön-maga eszével, akaratával megvívott küzdelmének a döntőjére. Figyelte a sokaságot, a fölösleget szorongató emberek kígyózó sorát, de „Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is..."! Őt, aki küzdött. Az ésszerűséggel. A kiszámíthatósággal. A normális gondolkodás érveivel. Két fillérrel a markában.

Akkor, abban az órában Jézus egyedül őt vette észre. A többiek nem érdekelték. Azok, akik nem vívódtak magukban, hanem a jól megfontolt, előre kiszámolt, a háztartást, a terveket fel nem borító pénzdarabokat ejtették a perselybe, azok a templomosok nem érdekelték Jézust!

De: „Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is..."! Az evangélium nyelvén (ὁράω) ez azt jelenti, hogy Jézus nem a pénzdarabokat látta, hanem azt, ami az asszony bensejében ment végbe. Az indulatát, az érzelmeit, a tusakodását vette észre.

Észrevesz-e téged Jézus? Téged, aki ott ülsz a padsorokban. Élsz a társasházban. Az utca lakói között. Szegeden. Magyarországon. Kisebb és nagyobb közösségekben. Észreveszi-e Jézus, hogy bizonyos helyzetekben, pillanatokban nem úgy viselkedsz, ahogyan a többség? Nem azt teszed, amit meg szoktál tenni?

Észreveszi-e azt, hogy megvívtad a saját küzdelmedet, és győztél? Átadtad magad Istennek. A gondviselő, a gondjaidat viselő, félelmeidet ismerő, azokat elkérő jó Atyának. Nem érdekelt, hogy mit szólnak hozzá azok, akik „nem ezt várták tőled". Nem érdekelt, hogy ellentmondtál saját elveidnek. Győztél. Magadon. Azzá váltál, akivé mindig változtatni akart az Úr. Egyáltalán: Isten az Urad lett! Meglett az Ő akarata. Ahogy' több ezerszer kérted.

Az az özvegyasszony nem tette minden nap a perselybe azt, amije volt. Az felelőtlenség lett volna. Meggondolatlanság. Semmibevétele annak, amit azért kapott Istentől, hogy meglegyen a mindennapi kenyere.

Eljött azonban az az óra, amikor Isten próbára tette a hűségét. A ragaszkodását. A Gondviselőbe vetett hitét, reménységét. Ez a derék özvegyasszony „felvette a kesztyűt", és kihívta önmagát. Abban a pillanatban szakította át a célszalagot, amikor a két fillér beleesett a perselybe.

Nem akarja. Nem akarja Isten, hogy - bármit is - küzdelem nélkül adj oda neki. Figyel. Arra figyel, hogy azon a helyszínen, és abban a percben, amikor Ő húzza meg a startpisztoly ravaszát, megkezdődik-e benned a viadal, vagy a szokásaid, és a kényelmed futómezején indulsz neki a megerőltetést nem kívánó távnak? Utóbbi esetben, közönséged lesz, de Jézust nem érdekli a kocogásod.

Az elkövetkező két hétben, amikor a sportesemények még a „rendkívüli híreket" is megelőzik, Isten kétezer éves, névtelen versenyzővel megáldott evangéliumi története azt szeretné megerősíteni (abban, aki hagyja), hogy változatlanul sok rajtkőhöz kell odaállnunk. Pihenés nélkül, nap mint nap.

Az ellenfél ismerős. Mi vagyunk azok. A te riválisod te vagy. Az én küzdőfelem én vagyok. Nem egymás ellen küzdünk, hanem magunkkal. Még egy szóváltás során is. A Jézust követni akaró természetünk, és az óemberünk áll a ringben. Itt (mutatom), belül.

A viaskodás tarthat napokig. Elődöntőből át kell jutni a középdöntőbe, onnan a döntőbe. Lesz olyan versenyszám is, amikor néhány másodperc alatt kell meglátnunk a célt, és beletalálni a közepébe. Nem lehet elvéteni. Döntetlen sincs. A cél a továbbjutás, a cél a teljes diadal.

A múlt héten, hittantáborunk utolsó napján, az egyik, tíz év körüli kis társunk, nem tudatosan, de annál szebben írta meg egy ilyen, mindennapos küzdelem eredményét. A feleségemről. Az „utolsó reggeli" és az utolsó áhítat után mindig körbe adunk egy lapot. Az elején az áll: „Kedves... !" A saját nevünkkel. (Például, én: Kedves Sanyi bácsi!) „Azért kedvellek, mert..." Aztán eggyel tovább adjuk, míg csak a kör végére nem ér. Mindenki, ráírja, miért kedveli a többieket. Egyenként. Mint mondtam, Lívia kapta - többek között - a következő, „Azért kedvellek, mert" minősítést: „ha rossz fát teszünk a tűzre, akkor is kicsimnek hívsz minket". Vagyis, ha már nagyon felmegy a pumpa, akkor sem azt mondja, amit, ahogyan megérdemelnének, hanem - önmagát legyőzve -, szeretettel igazítja helyre őket. (Ezt én is tanulom tőle...)

Téged, ezért, észrevesz Jézus? Nem persely előtt állsz, hanem az előtt, akinek szeretnéd jól megmondani a magadét. „Neked van igazad! Megérdemli!" Erre buzdít az Urat háttérbe szorító, Őt a lelki ringből kizáró, régi éned. Neki engedsz, vagy visszahívod magad mellé Jézust, és újra fogalmazod a mondanivalódat? Esetleg el is hallgatod, ha azt tanácsolja? Mert ha nem épít, ha csak neked jelent megkönnyebbülést, akkor szükségtelennek ítéli. Te pedig az Ő ítéletét fogadod el. Ez az igazi győzelem!

Odaadod-e Istennek azt, amit a magad számára tartogattál? Azt a három percet, amit Isten, és az a valaki kér tőled, akit senki sem akar meghallgatni. Vagy Isten és ő, az a valaki, aki már nagyon régóta készül rá, de neked soha nincs fél órád, fél napod arra, ami szerinted, „Nem is olyan fontos". Vagy halogatod a „meccset": „Ráér, majd egyszer megbeszéljük!" „Kérlek, ne most!" Ismerős? Aztán a távolság, a betegség, az előrehaladott kor, a halál végleg törli a mérkőzést... Azon kapod magad', hogy elszalasztottad a lehetőséget. Diszkvalifikáltad magadat. Jézus figyelte, észre akarta venni, rászánod-e a minősített időt arra, amit Isten azért adott, hogy meglássa, érdemes-e neked még időt adni, mert adott helyszínen és adott órában, időszakban arra használod, amire ő kéri, hogy felhasználd?

Jézus figyel. Arra is kíváncsi, azért is, akkor is észre akar venni, amikor te vagy az, aki a sokaságban nem teszi meg azt, amit mindenki más. Jézus szeretné, ha adott időkben és helyszíneken feltennéd magadnak a kérdést: „Mit keresek én itt?" „Isten küldött, vagy én váltottam meg a jegyet?" „A bibliaolvasásom, az igehirdetés szent hatása ez, vagy az én meggyőződésem, vágyaim szerint való?" „Kinek engedtem? Jézusnak, vagy az elvárásoknak?" Máris ott találod magad a páston, ahol meg kell vívnod a csörtét. Tudod kivel... Másik éneddel. Közben két helyről is hallod a tanácsot. A boldogságra edző Szentlélek arra emlékeztet, amire már megtanított. Az elégedetlenségre trenírozó Kísértő a bosszúra, a mélyütésekre, az után-rúgásokra buzdít.

Jézus, „Amikor feltekintett... Észrevett... egy szegény özvegyasszonyt is." Téged is észrevesz. Figyel, és neked szurkol. A te oldaladon áll. Neked kínál felüdülést a meccsek rövidebb. hosszabb szüneteiben. Erősít, bátorít, bekötöz, talpra állít.

Egyet nem tesz meg helyetted. A döntést rád bízza. Adott helyszínen, adott időben.

Aztán, amikor neki engedve, akár a látszat ellenére, de biztosan tudod, hogy sikerült, felülkerekedtél régi önmagadon, már emlékeztet is az ígéretére: „Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van." (Jel 2,7)

Hajrá, kedves versenytársaim! Egy csapatban játszunk!

Fussunk együtt, és Jézussal a célig!

Ha mindhalálig hűek vagyunk az új-szövetségi kapitányhoz, akkor az élet koronája vár reánk! (Jel 2,10) Ámen.