Istentisztelet 2016. július 10-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 13,1-5

Textus: Lk 13,2

Szeretett Testvérek!

A keresztyén embereknek van egy világi korukból visszamaradt rossz tulajdonságuk. Amikor azt halljuk, látjuk, hogy valakit valami baj ért, a szánkra kívánkoznak azok az előre gyártott mondások, mint pld.: „Utolérte az Isten büntetése!" - és ehhez hasonlók. Jórészt azokra mondjuk, akiket nem kedvelünk. Ájtatos tekintetünkkel és sóhajunkkal sem tudjuk leplezni, hogy némi káröröm is vegyül ezekbe a szavakba: „Megelégelte az Úr, amit csinál!"

Természetesen, igazunk lehet. Két héttel ezelőtt Uzzá példájából (1Krón 13) tanította meg nekünk a Szentlélek Isten, hogy, bizony van határa a szent dolgok profanizálásának, annak, amikor nem gondoljuk át, mit teszünk, és hogy kellett volna; egyáltalán, kérte-e tőlünk Isten azt, amibe - valakinek az indíttatására - belevágtunk.

Meglehet hát, hogy amikor baj ér valakit, tényleg Isten büntetését hordozza az illető, de mi, annak soha nem lehetünk száz százalékig a tudatában. Ha pedig nem értünk valamihez, akkor jobb, ha csendben maradunk. Aki a felszínt kapargatva, a részleteknek utána nem kérdezve osztja meg másokkal a benne gyülemlő gondolatokat, arról gyorsan kiderül a butasága. Biológia tanárnőm mondogatta annak, aki nagyon hirtelen akarta megválaszolni a kérdését, és meggondolatlanul kicsusszant a száján az első, logikusnak tűnő megoldás: „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna." Hatodikosok voltunk. Eszünkbe véstük. És már akkor csodálkoztunk azokon a felnőtteken, akik nem tudtak hallgatni, és a helyett, hogy tettek volna valamit, folyamatosan ártottak a mindenhol terjesztett ostobaságaikkal.

Jézus lerántja a leplet ezekről az emberekről. Figyeltetek az Igére? Még semmit nem mondtak, Jézus „fellapozta" a gondolataikat, és kimondta: „Azt gondoljátok, hogy ezek... bűnösebbek voltak?" Aztán: „Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc... vétkesebb volt minden más embernél?"

Két, akkoriban bekövetkezett eseményre utal. Egy brutális tömegoszlatásra, és egy katasztrófára. Előbbi akkor történt, amikor Pilátus, a római helytartó (aki később kimondta Jézus halálos ítéletét), nehéz helyzetbe keveredett. Fel akarta újíttatni a jeruzsálemi vízvezetékrendszert. Pénze nem volt, ezért úgy gondolta, hogy ha már a zsidókért teszi, fizessék meg ők. Kitalálta, hogy a templomba befizetett adóból fogja fedezni az építkezést. E miatt aztán, a templomi áldozatok bemutatásának idején zavargások törtek ki. Pilátus arra utasította a katonáit, hogy öltsenek magukra vászonruhát, és vegyüljenek el a tömegben, majd a megbeszélt jelre, egyszerre rontsanak rá az áldozatokat bemutatni készülő „zendülőkre", akik közül sokan a mindig forrongó, robbanásra kész Galileából érkeztek. A katonák túllőttek a célon. Nem egyszerű tömegoszlatást hajtottak végre, hanem szabályosan agyonverték azokat, akik az útjukba kerültek. Embereket és állatokat, válogatás nélkül. Így keveredett a galileaiak vére az áldozatukéval. Jézus másik hivatkozása az a katasztrófa volt, melynek során Jeruzsálem erődítményrendszerének egyik bástyája, a „Siloám Torony" összeomlott. Tizennyolcan szörnyet haltak.

A történtek idején élők gyorsan megtalálták a magyarázatot. Nem merték kimondani, de alaposan megrágták magukban és kigondolták, hogy az áldozás idején azokat verték agyon a római katonák, akik bűnösök voltak, és azokra omlott a siloámi torony, akik minden más embernél (főleg az életben maradó okoskodóknál) vétkesebbek voltak.

Mit mondana Jézus azokról, akikről mi azt merjük hinni, hogy Isten büntetése van/volt rajtuk? Mert, ugye, él bennünk ez a kísértés, amikor azt látjuk, halljuk, hogy valakit baj ért? Ha nem rokonszenvezünk az illetővel, nehéz helyzetéről tudomást véve, akaratlanul is végigfut bennünk: „Megérdemelte!" Hogy is van ez? Ha ugyanazon megy keresztül két ember, két közösség, két nemzet, akkor azt, amelyiket szeretjük, azt sajnáljuk, azt, amelyiket nem, arra meg kimondjuk (magunkban): „Azt kapta, ami járt neki!"?

Jézus óvva int bennünket attól, hogy bizonyos bűnök és az utánuk bekövetkező szenvedés között „nyilvánvaló" összefüggéseket találjunk. A bűn és büntetésének viszonya egyerűen nem tartozik az ember véleményalkotásának körébe. Nem tudjuk, mert nem a mi dolgunk az ok és arány felmérése¸annak megállapítása, hogy meddig terjed Isten türelme, és ha véget ér, mikor, milyen büntetést szán valakinek.

Ez még reánk nézve is érvényes. Sokkal gyakrabban törjük a fejünket azon, mit miért kaptunk Istentől, mint azon, hogyan járhatnánk a kedve szerint, és - így - miképpen kerülhetnénk el azt, ami elkerülhető lenne. Az örök kérdésre: Miért engedi meg Isten? - Jézusnak ez a válasza: Rosszul teszed fel a kérdést! Ha én - Jézus - lennék a gondolataid középpontja, azt kérdeznéd: Miért nem engem vertek agyon a tömegben? Miért nem rám esett az a torony? Miért nem nekem kell menekülnöm a szülőföldemről? Miért nem én hordom haza a fejemen az ivóvizet kilométerekről? Miért nem Szegeden van árvíz? Miért nem az én nemzetem él itt kisebbségben?

Minden tragédia figyelmeztetés számunkra. Ami mással, máshol történik, arra irányítja a figyelmemet, mit kell elkerülnöm, és hogyan segíthetek? Minden más: ítélkezés. Saját bíráskodásom gyakorlása. Mások megidézése, önmagam felmentése.

Jézus tudja, mikor játszunk színházat. Mikor kapjuk magunkra a bírói talárt, és kezdünk el hasonlítgatni. Önmagunkat - másokkal. Megmenekült önmagunkat - az áldozatokkal.  „Azt gondoljátok, hogy ezek... bűnösebbek voltak?" Aztán: „Vagy azt gondoljátok, hogy az... vétkesebb volt minden más embernél?"

Igen, ez a védett pozícióból ítélgető álbíró tárgyalásának két kulcsszava: bűnösebb, vétkesebb. A melléknév fokozása védelmet nyújt a kegyes keresztyén számára. Mert hát, ugye, „Nem tagadom; hogy is tagadhatnám; én is bűnös vagyok, én is vétkes vagyok. De az az elfajzott másik, aki most pórul járt, az bűnösebb, nálam, az vétkesebb, mint én!"

A két szó jelentése eltér egymástól. A bűnösök (ἁμαρτωλοὶ) szó szerint arra utal: célt tévesztők. A vétkesek (ὀφειλέται) pedig azt jelenti: adósok. Aki fokozni próbálja a mellékneveket (bűnösebb, vétkesebb), az, gyakorlatilag bevallja: én sem értem el a célt (legfeljebb én kicsit nem találtam el, ő meg nagyon nem... - ez nevetséges!); én sem tudtam kifizetni az adósságomat. Olyan vagyok, mint ők! Ők, akikről megvan a véleményem.

Ezt magyarázta Jézus, az ott lévők gondolatait látva. Az Isten által kijelölt célokat eltévesztve; az Istennel szembeni adósságotokat halmozva, ugyanabban lesz részetek, mint azoknak. Nekik, akiket agyonvertek, annyira, hogy vérük összekeveredett az áldozati állatok vérével. Meg nem bánt vétkeiteket, adósságaitokat magatok előtt görgetve úgy jártok, mint akikre rádőlt a torony.

Ezt magyarázza ma nekünk Jézus. Amikor, bárkivel kapcsolatban is, csupán jóváhagyólag végigfut rajtunk: „Megérdemelte!", az Ige eszünkbe juttatja: „És te sem kerülheted el!" Ítélkezéseddel a saját ítéletedet készíted elő!

Ez már ijesztő! Így már ijesztő!

Hogy lehet hát kikeveredni ebből, amibe mindnyájan belekerültünk már, nem is egyszer? Hogyan lehetne visszavonni kárörvendő, elégtételt tükröző gondolatainkat? Miképpen tudnánk elkerülni Jézus - ugye, megértettük? -, pökhendi ítélkezéseink miatt, bennünket is érinthető határozatát: „... mindnyájan hasonlóképpen vesztek el."? Mit lehet tenni ellene? Hogyan vehetnénk rá, hogy vonja vissza?

Egy feltétele van; Ő mondja: „... ha meg nem tértek".

Az pedig nehéz. Aki megtér, vagyis belátja és megbánja azt, hogy eltért a Jézus által kijelölt útról, az bevallja, hogy rosszat tett.

Mi nehezíti a megbánást? Miért nehéz megtérni, és elkerülni a vesztünket? Mi akadályozza? Az önteltségünk. Az, hogy még Istennel szemben is magunknak adunk igazat. A másik buktató: a keménnyé érett, betokosodott szívünk. Olvassuk a Bibliát, hallgatjuk az igehirdetést, de a betűk és a szavak elé olyan átlátszó páncélt helyezünk, mint amilyet a rohamrendőrök használnak. Nem engedjük, hogy Isten Igéje felsértse gondosan összetapasztgatott hitéletünket. Olvashatom, mondhatják nekem, csak el ne érje a fejemet, a számat, a lelkemet! Azon pedig csodálkozunk, hogy ennek a gondosan magunk elé tartott pajzsnak beszélünk, amikor imádkozunk... Visszapattan róla!... Nehéz a megbánás, a megtérés, mert ragaszkodunk a célt tévesztő (bűnös) és tartozásunkat (vétkeinket) növelő rögeszméinkhez. Szeretjük őket. Az alkoholista tud sírni a szokása miatt, mégis folytatja. A tévét bámuló tudja mit kellene tennie, de nem tud felállni a fotelből. Tedd oda mellé nyugodtan a te mániádat, ami tudod, hogy fáj, árt, rombol, és csak neked ad elégtételt, némi örömet! Amíg abba nem hagyod, az vár rád, ami azokra, akiket ilyennek és olyannak,; nálad bűnösebbnek és vétkesebbnek tartasz!

Lépj valamit, mert az utolsó akadálya a bűnbánatnak és az Istenhez való odafordulásnak éppen: a késlekedés. Ha biztos vagy az igazadban, légy bátor, és cselekedj; ha kétségeid vannak: hallgass!

Bármennyire is úgy tűnik, hogy Jézus kemény hangot használ, tudnunk kell, hogy önmagát meg nem tagadhatja. Azért kaptuk ma ezt az Igét, mert a figyelmeztetésnek „... ha meg nem tértek", van folytatása. Benne van a feltételes módban: „... ha meg nem tértek". Megtérhetünk. Akár ma is. Akár úgy is, hogy minden feljegyzésünket, vádiratunkat, amit elgondoltunk, megfogalmaztunk magunkban, itt hagyjuk a templomban. Az ítélkezés helyett műfajt váltunk, és imádságra fordítjuk a gondolatainkat. Milyen jó lesz; majd megtapasztaljuk! Ha merjük! A rossz oldalról újra odaállni - Jézus mellé! Ámen