Istentisztelet 2016. október 2-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Ezsdrás 7,1-10

Textus:  Ezsdrás 7,10

Szeretett Testvérek!

Senki sem hitte volna! Abban az időben, a jósok, jövendőmondók nemigen vállalkoztak volna arra, hogy lehetőségként is megemlítsék a jól szervezett, magabiztos, hatalmas haderővel rendelkező Babiloni Birodalom bukását. Mégis bekövetkezett. A történelem már csak ilyen. Kiszámíthatatlan. Legtöbbször azoknak okoz meglepetést, akik biztonságban érzik magukat.

Az új világbirodalom uralkodója, Círusz (anyanyelvén: Kürusz), perzsa király, mondhatni: akaratlanul is beteljesítette azt a próféciát, amit a kicsiny izraelita nép isteni hírnöke, Ézsaiás, jóval korábban bejelentett: „Én mondom Círuszt pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!" (Ézs 44,28)

A zsidók hazatérése három hullámban valósult meg. Az első, az igazi „nagy menet" több mint ötvenezer lelket számlált. Zerubbábel vezette őket. (Haggeus 2,1-4) Három generációval később, Ezsdrással az élen, kétezer ember vágott neki az útnak. Végül, az utolsó csoport, Nehémiás buzdításának engedve szedelőzködött fel, és tért vissza ősei földjére. Néhány száz évig ott éltek, majd, amikor a római légiók hallatlan vérengzéssel megtorolták az újabb és újabb szabadságharcokat, a zsidó nép szétszéledt a világ minden tájára. 1948-ban, amikor újra államot alapíthattak, töredékük tért vissza az ősatyák megmaradt, vagy újraépített városaiba.

Ilyen a történelem. Isten akaratából, a nemzetek, a népek állandó mozgásban vannak. Mi, magyarok legalább annyi időn keresztül váltogattuk hazánkat, amennyi ideje itt lakunk, a Kárpát-medencében. Megálltunk. Tovább nem mehettünk; visszafelé nem lehetett. Vagy nem is akartunk. Nem tudunk olyan uralkodónkról, aki szívesen visszavezette volna a nemzetet az „ősök földjére". A regék, a mondák szépen szóltak, de még szebb volt az új haza. A könnyeinket gyorsan legyőzte a jólét, a biztonság érzete.  Voltak hívatlan vendégeink, akiket sikerült kiűznünk. Mások, végigfosztogatva az országot, önszántukból vonultak ki. Megesett, hogy azoknak a segítségére szorultunk, akik aztán a nyakunkon maradtak. Nem egyszer mi hívtunk be idegeneket. Még a templomaikat is felépítettük, csak maradjanak, mert igénytelenebbek, „olcsóbbak" voltak, mint egyre fogyatkozó számú honfitársaink. Aztán ők lettek többen. El is vették tőlünk azt, amit belaktak.

Isten pedig mindenről tudott. Mindig kíváncsi volt arra, mennyire vesszük komolyan Őt, és mi az a szint, a megpróbáltatásnak, a veszedelemnek az a foka, amikor észhez-, és Hozzá térünk. A nemzedékek során keresztül figyelte, ki hogyan viszonyul hozzá. Az Ő terveihez. Az Ő gondviselő szeretetéből fogant figyelmeztetéseihez. Okolhatunk másokat, de Istent nem tudjuk meggyőzni; jelentős mértékben, bizony: elődeink döntései határozták meg a mi sorsunkat. Húsz, ötven, száz év múlva a mi utódaink ugyanezt fogják elmondani - rólunk.

Többek között ezért érdekesek az Ó-, és Újszövetségben található családfák, nemzetségtáblázatok. A Bibliánk széljegyzeteiben található utalások alapján, egyes emberek, családok, sokszor népük életére gyakorolt sorsát is végigkövethetjük - Isten nézőpontjából.

Nem véletlen hát, hogy Ezsdrás őseinek listája ott van a Bibliában. Kiderül, hogy az ő esetében egészen Mózes testvéréig, az első főpapig, Áronig vezetnek vissza az ősök lábnyomai. Ennek a legmesszebb menő tisztelettel adóztak volna Jeruzsálemben. Ezsdrás azonban Babilonban élt. Ott senki sem törődött vele. Ő azonban annál nagyobb jelentőséget tulajdonított neki. Hogy mit? Azt, hogy Isten keze és szeme 1000 éve az ősein pihent, és vezette őket. El egészen addig, míg ő, Ezsdrás megszületett. Babilonban. Fogságban. Ez azonban nem számít. Isten ott adott neki feladatot. Az övéivel együtt hordozott, kisebbségi létben.

Meddig tudod visszavezetni a családfádat? Kiről vannak még megbízható, írásos emlékeid? Bárki is legyen az „utolsó", akit még feljegyez a családi krónika; tudd meg, hogy te (is) azért kaptál életet, mert Isten bízik abban, hogy őt keresve, őt szeretve, és benne bízva elvégzed azt, amit neked szánt ebben az életben. Te vagy az, akinek éppen ebben a néhány évtizedben kell megtenned azokat a dolgokat, amiknek most van itt az ideje. Ebben az értelemben olyan vagy, mint Ezsdrás. Mint Mózes. Mint Dávid. Mint Círusz király, mint a Jézus keresztjét átvevő cirénei Simon. Isten bizonyos időkben, bizonyos helyen, azokat használja fél óráig, vagy évtizedekig tartó tervei véghezvitelére, akiket kinézett, és kiválasztott magának. Például téged. Például engem.

Isten, maga is kivárta azt az időt, amikor Jézus Krisztusban alakot öltve belépett a történelembe. Igen, ő kivárta, amíg olyanná vált az emberi együttélés konstellációja, ami a legoptimálisabb helyzetben fogadhatta Isten új Szövetségének kezdetét. Jézus korára vált a térség világnyelvévé a görög. Ezen mindenki megértette Isten üzenetét. Jézus születésének idejére épült ki az a római úthálózat, melyen megfelelő „sebességgel" haladhattak az evangélium hírvivői. Akkorra stabilizálódott a Pax Romana, a „római béke" ami a kor kriminalisztikai helyzetét tekintve, megteremtette a biztonságos utazás feltételeit.

Merjük hát beleélni magunkat, hogy minden nehézség áttekinthetetlenség ellenére, pontosan annak a tervnek vagyunk a részei, és végrehajtói, ami Isten műhelyében íratott meg. Jelen esetben, erre az évszázadra, erre az évre, erre a napra. És a holnapi napra. Mint ahogyan, amikor Istenre figyeltél, a múltadban is azt végezted el, amit megértettél az Ő akaratából. Amikor nem akartál engedni neki, akkor nem használt. Akkor kegyelemből tartott életben. Mert tudta, mert hitte, hogy újra belátod, jó neki engedni. Neki jó engedni. A magad orrát követve, vagy a rábeszélőkre és lebeszélőkre hallgatva nem tölt el az a békesség, amit ott, az Úr közelében, neki engedve már megtapasztaltál.

Ezsdrás jól döntött. A perzsa király minden, zsidók hazatérését elősegítő kérését teljesítette. Azt olvassuk, nem is egyedül kelt útra, hanem jó néhányan vele tartottak. Mind-mind olyan emberek, akik nemzedékek hosszú során sem feledkeztek el Izráel Istenéről. Nem felejtették el a nyelvüket, nem felejtették el őseik szolgálati tisztségét: papok, léviták, énekesek, kapuőrök, templomszolgák leszármazottai voltak. Nem felejtkeztek el arról, hogy a hely, ahol laknak (Babilon), csak ideiglenes otthonuk, és nem a hazájuk. Ezsdrás számított rájuk, ők pedig szívesen követték őt. Vajon miért? Mert tisztelték, és bíztak benne. Emberi szempontokat tekintve: benne bíztak. Abban, hogy hazavezeti őket a hosszú (kb. 1500 kilométeres) úton, és „otthon" olyan vezetőjük lesz, akire felépíthetik a jövőjüket.

Mire épült a tiszteletük és a bizalmuk? Hogyan lehet Ezsdrássá válni? Olyan emberré, akit tisztelnek, akiben megbíznak, akire hallgatnak? Sokan vágynak erre. Mindnyájan erre vágyunk. Arra, hogy akiket ránk bíz az Úr; a gyermekeink, a barátaink tiszteljenek minket, bízzanak bennünk, és hallgassanak a tanácsainkra.

Nos, az ezsdrási jellem ilyen. Tisztelik, bíznak benne és szívesen követik, mert tudják róla, látják rajta, hogy célja van. El akar érni valamit. Valamit, amire felkészült. Nem azért, mert olyan rendkívüli ember volt. Nem. Azért, mert engedte, hogy Isten felkészítse. Nem csupán hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok, hanem törekedett arra, hogy Isten akarata szerint végbemenjenek!

Három területen végezte el a munkát. Azt, ami tiszteletre méltóvá tette, és elnyerte az őt követők bizalmát. „Ezsdrás szívből törekedett arra, hogy (1)kutassa és (2)teljesítse az Úr törvényét, és (3)tanítsa Izráelben a rendelkezéseket és előírásokat." „... kutassa... teljesítse... tanítsa..." Kutassa. Ezsdrás anyanyelvén ez a szó (דָּרַשׁ) azt jelenti: hozzá folyamodni. Ezsdrás bármire volt kíváncsi, először Isten Igéjéhez folyamodott. Állandóan azt kérdezte magától: Ebben a helyzetben, mi lehet az Isten akarata? De ez nem volt elég. Amikor megértette, azt tette, amire választ kapott. Mit akar Isten? Ezt? De jó, hogy megértettem! Akkor már csinálom is! Azt, és nem mást! Kutatta és teljesítette az Úr akaratát. Mi volt a harmadik? Kutatta, teljesítette és: tanította. Szánalomra méltó az az ember, akit Isten értelemmel, ismerettel ajándékoz meg, amit aztán az illető magának akar megtartani. Nem adja tovább. Fél attól, hogy más is olyan okos lesz, talán még túl is nő rajta. Ezsdrás nem ilyen volt. Amit megtudott Istenről, azt azonnal továbbadta.

Kutatni az Írást. Megcselekedni Isten akaratát. Átadni azt, amit rajtunk keresztül szán - másoknak.

Hogyan sikerült ez Ezsdrásnak? Íme az indoklás: „mert vele volt Istenének a jóakarata." Azt, hogy „vele volt", úgy is fordíthatjuk: felette, körülötte. Ezsdrást körülölelte Isten jóindulata. Miért? Azért, mert ő, Ezsdrás „... szívből törekedett arra, hogy (1)kutassa és (2)teljesítse az Úr törvényét, és (3)tanítsa ...".

Hát... megint komoly következtetéseket vonhatunk le abból, amit Isten nekünk szánt ma délelőtt! Nekünk, akik ismerjük Őt, méghozzá tökéletesebben, mint Ezsdrás! Hiszen Jézus, nekünk teljes egészében kijelentette az Ő akaratát: kutatnunk kell az Írást! Amikor mindenki a saját igazáról győzköd bennünket, a Bibliában kell megtalálnunk azt, amit meg kell cselekednünk! A megértett üzenetnek - mint Ezsdrás - haladéktalanul eleget kell tennünk. Utána már csak egy van hátra: meg kell osztanunk azt, amiben mi már bizonyosak vagyunk. Így formálódik ki bennünk a - mi már tudjuk; nem is ezsdrási, de - jézusi jellem. Az, amely „engedelmes volt mindhalálig". (Filippi 2,8)

Ha nem így lett volna, ha Jézus nem engedelmeskedett volna az Atyának a kereszthalálig, mi nem ülnénk ma itt. Valószínűleg nem is ismernénk egymást. Élnénk az életünket addig, ameddig Jézus nélkül látnánk el.

De nem így van. Jézus hívott minket, keresztyéneket egybe, és Ő tart meg minket - az örök életre. Ne vesztegessük el ezt az kincset! Őrizzük úgy, ahogy Ő kéri tőlünk. Ma is. Ámen.