Istentisztelet 2016. október 28-án

Szegedi Protestáns Napok, Baptista Imaház

(Kereskényi Sándor)

Mt 5,20-26

Szeretett Testvérek!

A nagybetűvel írt, egyetlen Egyház legnagyobb ellensége mindig az a szervezet volt, amelyik - fennmaradása érdekében -, önmaga tanításait fontosabbnak tartotta Isten kijelentésénél. Ezt a szervezetet (kisbetűvel) egyháznak hívják. Tagjai azok az emberek, akik mindegy, milyen címke alatt (református katolikus, metodista, baptista, evangélikus, stb.), nemzedékeken keresztül elkényelmesedtek. Tudják, hogy szellemi erőfeszítésbe kerül újragondolni azt, amit lelkészeik, tanítóik, tudósaik elmondtak, vagy leírtak, ezért inkább úgy fogadják el, ahogy kapják.

Az európai könyvnyomtatás-, majd a száz évvel később, nemzeti nyelveken kinyomtatott Bibliák megjelenése-, és éppen a Reformáció segítségével elkezdődő, széles körű oktatás megkezdése előtt, a keresztyén hitű embereknek azt kellett hinniük, amit a papok mondtak nekik. A Szentírás tartalmáról nehéz volt beszélgetni, mert az egyház kategorikusan kijelentette, hogy mit kell hinni. Az előírások, a dogmák megkötözték a gondolatokat, és a szabadságra teremtett emberi lelket. A hívők megtanulták - mert rájuk kényszerítették - mit akar az egyház, de nem volt közvetlen kapcsolatuk Istennel, akihez úgy imádkoztak: „legyen meg a te akaratod".

Ez a veszély a protestáns tanítókat is meglegyintette, és 500 éve, állandó kísértésként lebeg felettünk. Az, hogy inkább a hitvallásaink megfogalmazóinknak engedjünk, mint önállóan, Isten Szentlelkének segítségével gondolkodjunk. Természetesen, mindnyájan, minden protestáns felekezet képviselői valljuk, hogy a reformáció folytonos, de ahhoz is ragaszkodunk, hogy az eddigi, legtökéletesebb formáját abban a közösségben érte el, amelyikhez tartozunk. Ezért jöttünk ide ma este is több helyről. Mert ahhoz ragaszkodunk, amit nálunk bölcsebb eleink, felekezeteink irányt meghatározó egyéniségei megfogalmaztak. Mást is meghallgatunk, de annak szívesebben engedünk, mint annak, aki majd a saját imaházunkban, templomunkban megmagyarázza, hogyan is kell azt jól értenünk, amit olvastunk, hallottunk.

Akinek én hajlandó vagyok engedni, az az Isten igazságához, eredeti kijelentéséhez visszavezető, egyetlen igaz reformátor: Jézus Krisztus, aki helyreigazította az emberi bölcselkedés során elmozdult hitet. Augustus, majd veje, Tiberius, római császárok uralkodása idején Isten Őbenne, Jézus földre született alakjában jelent meg, és vált érthetővé a földön. Izráelben, az időben a hivatalos írásmagyarázók, és a hitélet követelményeit legbuzgóbban tanító farizeusok mondták meg, hogyan kell tisztelni Ábrahám, Izsák és Jákób Urát. Mint a Reformáció előtt, a latin nyelvű Bibliát a papok, úgy, Jézus idejében a farizeusok és írástudók értelmezték, magyarázták a régi, héber tekercseket. Úgy, ahogy nem Isten, hanem őseik hagyománya, majd lassacskán az ahhoz ragasztgatott kiegészítéseik, okoskodásaik diktálták.

Számukra így volt a legkényelmesebb és leghasznosabb. Továbbgondolni esetleg csak abban a szellemben lehetett, ami igazodott az elképzeléseikhez, de a hagyományokhoz hozzányúlni nem volt ajánlatos.

Ebben az akkori, betokosodott időben és közegben ment fel Jézus a hegyre, kényelmesen leült és kijelentette: „ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába. ... Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek... Én pedig azt mondom nektek...".

Ez az „Én pedig azt mondom nektek..." nem azt jelenti, hogy Jézus valami újdonsággal akarta meglepni a hallgatóságát. Nem! Akik ezt várták tőle, azokat szépen helyreigazította: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását." Azért jött, hogy megmutassa, és oda élje eléjük, mit értett Isten az alatt, amit korábban leíratott, elmondatott a prófétákkal. Isten kijelentését, írását tökéletesnek tartotta, de a magyarázóit tökéletleneknek. „Én pedig azt mondom nektek..." azt jelenti: felejtsétek el, hogyan csavarták ki a hivatalos magyarázók Isten egyszerű és szép igazságát. Én, Jézus vagyok az, aki újra, érthetően elmondom nektek.

És elkezdi. Amit a kőtáblán olvastok: „Ne ölj!", az sokkal több annál, amit a magyarázók megetetnek veletek. Jézus korában a gyilkosságot ténylegesen elkövető személyek felett, az erre hivatott, a település nagyságától függően, kisebb-nagyobb számú bizottság tagjai ítélkeztek.

Az adott esetben bérgyilkost lefizető felbujtó, illetve szavaival, az egyént, vagy a tömeget gyilkosságig, akár öngyilkosságig is felhergelő illető azonban büntetlen maradt.

Ma sem azok fölött ítélkeznek, aki kést, baseball ütőt, gumibotot, vállról indítható rakétát ad a kezekbe. Nem azt kárhoztatják, aki kötelet, gyógyszert, magas épületet, vagy, akár: robbanóanyaggal teli övet „készít oda" az életét eldobni készülő felebarát elé. A gyilkosságot és öngyilkosságot végrahajtó kiváltó gyilkosok mindig a háttérből figyelnek.

Őket, minket hívnak előre Jézus szavai: „aki haragszik... aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba!... aki pedig azt mondja: Bolond!" Én magamra ismertem! Ti nem? Én vagyok az, „aki haragszik... aki... pedig mondja testvérének: Ostoba!... aki... azt mondja: Bolond!" Én vagyok az: „aki"!

Mire gondol Jézus? Ki az, aki haragszik? Melyikünk az? A Máté evangélista nyelvén lejegyzett jelentés szerint az, aki nem elég, hogy haragra lobban, de nem is engedi, hogy az enyhüljön. Táplálja a haragját. Szinte élvezi. Bocsássatok meg, de a jobb érthetőség kedvéért mondom el; a szó gyöke görögül így hangzik: orgé. Ebből ered az „orgia" szó. Az ösztönélet megnyilvánulásának élvezete. Jelen esetben: a gyűlölet élvezete! A gyűlöleté, ami előbb-utóbb, valamilyen módon ölni fog. A baj az, hogy hiába gyilkol az ember, a gyűlölete azzal nem ér véget.

Ha valamikor, hát a Reformáció ünnepén kell bűnbánattal visszaemlékeznünk arra, hogy 500 évvel, és a későbbiekben, oda-vissza ment az adok-kapok gyilkolások. Hadseregek szintjén és egyéni elbírálások szégyenletes nívóján. Aki a reformáció és ellenreformáció során és helyszínein a saját igazát hangoztatta, azt kivégezték. Legtöbb esetben - a farizeusokhoz, írástudókhoz hasonlóan - nem az ítélethozók, hanem a bitófa, a máglya mellett álló hóhéraik. Az ószövetségi reformátor, Jósiás király megtiltotta a megégetést (2Kir 23,10). Ezer évvel később megint kínhalálra ítélték azokat, akik felett ítéletet mondtak. Nem csak hitviták során. Boszorkányokat égető máglyák ezrei lobbantak fel a legkatolikusabb Spanyolországtól kezdve, a kálvinista Genfen keresztül a lutheránus Svédországig. Meg lehetett úszni? Persze! Aki a (kín)vallatások alatt, vagy az azoktól való félelem miatt lemondott meggyőződéséről, annak a lelkét pusztították el. Higgyen úgy, ahogy kell, különben végzünk vele! És a szerencsétlen, megfélemlített ember meggyőződése, hite ellenére nyilatkozott. Ki volt a gyilkosa?...

Jézus „Én pedig azt mondom nektek..." mondatkezdése jóval később, de eloltotta a tüzeket. A hit csataterének két oldalán állók mintha megértették volna, hogy a római, a görög, az ortodox és a protestáns egyházak közötti különbségek önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy jogalapot teremtsenek a gyilkoláshoz és üldözéshez. Azok gondolataiban, írott és kiejtett szavaiban, akik meghallják Jézus hangját, azok között nem lehet helye a haragból eredő tetteknek. A világtörténelem legnagyobb összefüggő birodalmát létrehozó, kegyetlen harcosait vezető, pogány Dzsingisz kán azt mondta a vezéreinek: „Az a tett, amit a harag vezérel, kudarcra van ítélve."

A pogány diktátor tudta. A Jézus korabeli zsidó szabadságharcosok elfeledték azt, amit Dávid hagyott rájuk a szent tekercseken: „Ha felindultok is (= megremegtek, mint a földrengés), ne vétkezzetek!" (Zsolt 4,5) A hitüket a kivégzőhelyek közelében, fröcskölő indulatokkal író, kiabáló katolikusok és protestánsok, mintha nem is olvasták volna Jakab apostol levelét: „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.". (Jakab 1,19-20) Valaki mást szolgál az, aki haragját önti azokra, akikért Jézus az életét adta.

Igen, tudom, megromlott természetünkkel, ösztönös, zsigerből eredő haragunkkal mi, kegyes protestánsok sem tudunk mit kezdeni. Az apostol is tudta ezt, sőt átélte, ezért írta meg hitelesen az efézusiaknak: „Haragudhattok, de ne vétkezzetek" (Ef 4,26) /Más fordítás: „haragotokban se' vétkezzetek!"/

Vajon tanultunk-e ebből mi, ma élő, Sola Scripturát (Egyedül az Írás) valló protestánsok? Tanultunk, vagy inkább lehalkítjuk az Urat, kiollózzuk a minket csitító sorait, és azt a bemagolt igazságunkat hangsúlyozzuk, ami még most sem nem múlja felül a farizeusok és írástudók igazságát?

Egyébként: miért is haragszunk? Valójában azért, mert a haragunk cél-személye, cél-felekezete nem olyan, amilyennek mi elképzeltük. Az mindegy, hogy Isten milyennek képzelte, hol tart alakításának, hite, személyisége formálásának a munkájában. Mi haragszunk rá. Mi előrébb járunk Istennél. Ő, az Úr még nem, bezzeg mi már tudjuk, mi jár neki! Rá is mondjuk: Ráká! -„ostoba"; semmire se' jó, haszontalan alak. Aztán még fokozzuk is: „bolond" - nem normális; nem tartja be az együttélés szabályait, nem való emberek közé, főleg közénk nem, akik aztán biztosan Jézus útján járunk! Közben elfelejtjük, hogy ehhez a sorrendiséghez nincs jogunk! Még Káint, a első gyilkost sem az apja, Ádám dorgálta meg, hanem az Úr! Nem baj, mondjuk hitünket buzgón védő keresztyének(?) mi átvesszük még az Úr szerepét is! Ne fáradjon, majd mi ítélkezünk!

Jézus pedig megszólal (ma este éppen itt): „Én pedig azt mondom nektek, hogy („bárki", „mindenki" - mert ez van a szövegben) aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet"! Az „ostobázó" és „bolond"-ot szajkózó pedig a törvényszéki eljárást, és a gyehenna tüzét. Az pedig a vég. A nem Jézushoz, hanem „protestáns őseink emlékéhez" ragaszkodó harag tehát: a lélek öngyilkossága! Indulatunkkal és az abból fakadó haragunkkal magunkat jelentjük fel Istennél. Ott pedig már mindegy, milyen indokaink vannak. Hiába hajlunk a felé, hogy mások viselkedésére hivatkozva magyarázzuk indulatkitöréseinket. Semmi olyasmi nem tud kirobbanni belőlünk, ami eleve ne lett volna ott, és ne ápolgattuk volna. Megérdemeljük az ítéletet; megkezdődik az eljárás.

Nincs menekvés? Nincs. Ha csak...! Ha csak utána nem kapunk a mentőövnek, amit Jézus dob nekünk: „békülj ki atyádfiával...békülj meg ellenfeleddel"! Még az előtt, hogy Istennek áldoznád az idődet, áhítatodat, pénzedet, szolgálatodat. Vajon hányan vannak közöttünk olyanok, akik úgy jöttek ide ma este, hogy senkinek semmi baja velük? Szerintem, ha komolyan vennénk Jézus szavait, és először a békülést kerestük volna, többségünk visszafordult volna az ajtóból. Én sem lennék itt... Őszintén remélem, hogy akik nem jöttek el, azok, ha Jézust követik, most éppen a békülés útján járnak...

Milyen jó lenne hitelesnek bizonyulnunk, és nem várni, hanem keresni a megbékélést. A keresztyén testvérrel, de az ellenfelünkkel is. Két szót használ itt a Biblia. Atyánkfiával a nyugalmat keresd meg (διαλλάγηθι), ellenfeleddel pedig a megoldást (εὐνοῶν)!

Hogy' mondod? Neked van igazad? Még a bibliai mérce szerint is? Ő kérjen bocsánatot? Tudjátok, olyan ez, mint az egyenrangú útkereszteződés. Annak van elsőbbsége, aki jobboldali irányból érkezik. És ha ennek ellenére, mégis megindul az az autó, vagy motor, aki balról érkezett miért lépünk a fékre? Mert attól, hogy nekünk van igazunk, még komoly sérüléseket szenvedhetünk. Azért, mert a másiknak kellene bocsánatot kérnie, attól még te is szenvedsz a megromlott viszony miatt.

Jézus téged is félt, és az ellenfeledet is. Mindkettőtöket meg akar menteni. Mert - kapaszkodj meg! - mindkettőtöket szeret!

Vannak válasz nélkül hagyott imádságaid? Van, hogy úgy érzed, messze van Isten? Haragszol? Meglehet, az az oka, hogy nem rendezted a kapcsolatodat a felebarátoddal, az ellenfeleddel. Kísérletet sem tettél rá. Márpedig - tudjátok -:  „ha a ti igazságotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába." Aki nem keresi a megbékülést, az a mennyek országába ívelő hidat égeti fel maga előtt. Nem Isten, nem az ellenfele, hanem ő maga.

Rendben, - kérdezheted -, de ismerve magamat, hogy tudom megvalósítani? Hogy' veszem rá magam a békülési folyamat megindítására? Wesley azt írja: „Ahogyan minden érdem Isten Fiában van, abban, amit ő tett és szenvedett el értünk, úgy minden erő az Isten Lelkében van. Tőle. Isten Szentlelkétől kérd a te magadat is legyőzni képes erőt. Így válunk gyilkosokból, a mennyek országába, vagyis: hazafelé tartó emberekké. Ámen