Istentisztelet 2017. április 16-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Húsvét első nap délelőttjén

Lekció: Mt 28,1-10

Textus: Mt 27,3-5; 28,16-20

Szeretett Testvérek!

Az idei, első húsvéti istentiszteleten kérjük Istent arra, hogy az áruló Júdás esetén keresztül értesse meg velünk, milyen örömhírt tartogatott számunkra egy jeruzsálemi temetőben. Ott, ahol arimáthiai József, a nagytanács tekintélyes tagja másfél nappal korábban elhelyeztette a keresztfáról leemelt Jézus testét. Harmadnapon, a mi elnevezésünknek megfelelően: vasárnap, a Biblia fogalmazása szerint „a hét első napjának hajnalán" üres volt a sírbolt. Ezt az a mennyekből leereszkedett hírnök (ἄγγελος = angyal) jelentette be, aki a barlangszerű temetkezési hely bejárata elől egyedül görgette el a súlyos, kör alakú zárókövet. Mint aki jól végezte dolgát, leült rá. Szikrázó szemekkel ránézett a temetés után kirendelt őrökre. Azok olyan sokkot kaptak, hogy lemerevedtek. Az isteni hírnök ezután a két asszonyhoz fordult. A magdalai és a „másik" Mária azért mentek oda, hogy „megnézzék a sírt". Ők is alaposan megijedhettek, mert az őrök szemmel történt lekezelése után az angyal nem késlekedik hangsúlyozni: „Ti ne féljetek!" Ti nem azért vagytok itt, hogy sírrablóktól őrizzétek a szent nyugvóhelyet. Ti „a megfeszített Jézust keresitek." Aztán gyorsan hozzáteszi az örömhírt: „Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta."

Ezt a húsvéti örömhírt hozta el nekünk Szentlélek Isten. Azt, hogy Jézus kihúzta a nevedet és az én nevemet arról a halál-listáról, amire jól megtűrt bűneinkkel feliratkoztunk. Kihúzta a nevünket a kárhozatra küldendők névsorából. Jézus megegyezett az Atya Istennel, a mi Atyánkkal. Azokat a bűneinket vette magára, amik miatt halálunk pillanata után a kárhozatra jutnánk. Tudta, hogy minden egyes isteni vádpont érvényes ránk. Menthetetlen, fellebbezési lehetőség nélküli bűnösök voltunk. Megérdemeljük azt, ami az isteni igazságszolgáltatás szerint jár nekünk. Jézus azonban helyettünk, miattunk, és értünk odaállt Isten megsemmisítő haragja elé. Az összes jogerős büntetésünket elhordozta. Aki ezt elfogadja tőle, és akinek teljes igyekezete arra irányul, hogy Isten akaratát megértve ezt megköszönje, az túltette magát a földi halálon. Mert az nem is az. A biológiai halál egy ajtó, ami kitárul a mennyei, vég-nélküli időtöltés felé.

Az itt ülők többsége már hallotta ezt. Nem is egyszer. Sőt, szerintem sejtettétek, hogy ma is erről lesz szó. Igaz? De ha most ti állnátok itt, és nektek kellene beszélni arról, amit már tudunk, hiszünk; úgy, hogy a régi örömhír újszerű legyen, mit találnátok ki? Pánikra semmi ok. Nem kell helyet cserélnünk. Tudjátok, miért? Azért, mert semmit sem kell kitalálnunk. A mi ötleteink nem érik meg, hogy kitegyük a lábunkat otthonról.

Azért jövünk a templomba, azért hallgatjuk együtt Isten örömhírét, mert - hogy is fogalmazta az apostol -: „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket". (1Kor 1,21) Az igehirdetés, Isten akaratának közhírré tétele (κήρυγμα) és annak elfogadása a gyógyulás, a halál után is érvényes megtartatásunk (= üdvözülésünk) feltétele. Nem emberi hatáskör. Isten munkaterülete. Értünk, rajtunk, bennünk végzett munkája. Kár lenne kihagyni. Kihagyhatjuk az életünkből, elhalaszthatjuk Isten megkeresését, de azzal visszafordíthatatlan károkat okozhatunk - magunknak.

Ez történt Júdással. A Jézust eláruló, a Jézust harminc ezüstért áruló Júdással. Kár, hogy nem hallgatta végig Jézust, mert így lemaradt Isten örömhíréről. Lemaradt arról, hogy megértse, elfogadja és megköszönje a lehetőséget a halál túlélésére.

Végül is mindegy, hogy húsvétkor jövünk-e el meghallgatni a gyülekezetben megszólaló Istent, vagy húsvétkor (és karácsonykor) igen, de bármikor máskor nem jövünk el oda, ahová hív minket az Úr. Isten örömhíre nem csak húsvétkor hangzik, tehát: Isten örömhíréről mindenkor lemarad az, aki nem ott van, ahová Jézus hívja azokat, akiket meg akar menteni, akiket megerősít az örök életre mentő (üdvözítő) örömhírrel. Ez nem a pap, ostorozó, számonkérő, fenyegető prédikációrészlete, hanem Jézus féltő, lemaradásodat féltő szeretetének ajándéka. Ki ne hagyd a lehetőséget; el ne szúrd az életedet; vedd észre azt, amit neked készítettem!

Megtörtént eset: Ahogy az a közép és felsőbb osztálybeli amerikai családokban szokás, a gyerek autót kap érettségire. Az a bizonyos srác már télen kinézte magának a neki tetsző járgányt, és ezt sokat sejtetően jelezte is a szülei felé. Kitűnőre érettségizett. A családi ebéd végén az édesapa ünnepélyesen átnyújtotta  fiának a szépen becsomagolt ajándékot: „Tessék fiam, egy Biblia." A srác arca bevörösödött: „És az autó? Ezt soha nem hittem volna rólatok!" A sarokba vágta a könyvet, összeszedte a holmiját, becsapta az ajtót és elrohant. Soha többé nem találkozott a szüleivel. Nem hívta őket, nem írta meg, hol lakik. Testvérei, húsz év múlva a Facebook-on akadtak rá. Azon keresztül üzenték neki, hogy pár hónappal azelőtt meghaltak a szüleik. Találkozzanak a családi háznál. Nem nyúltak semmihez, de most már el kellene osztaniuk az örökséget. Mindent számba vettek. Az egykor otthonról elszaladt fiú, hálószobája éjjeli szekrényén rátalált az érettségire kapott ajándékra. Leszakította a csomagolást; édesanyja gondos kezének munkáját. Felnyitotta a Bibliát. A fedő oldal belsején egy odaragasztott borítékot talált. Lassan kihúzta belőle az érettségire kinézett autó árát fedező összegű csekket. Mellette kis kártya a szülők aláírásával: „Büszkék vagyunk rád!"

Ez történt Júdással. Nem várta meg, mit ad neki Jézus. Nem érdekelte, mi mást kaphat tőle azon kívül, amit ő, Júdás várt tőle. Lemaradt az ajándékról. Nem is egyről.

Az tény, hogy elárulta Jézust. Ezt Péter is megtette. Valójában az összes tanítványa, aki elszaladt az elfogatása helyszínéről, elárulta Jézust. Miért? Mert nem vállalták az esetleges következményeket. Péter és a tanítványok azonban később bocsánatot kérhettek a feltámadt Úrtól. Júdásnak erre már nem volt lehetősége. Így olvastam a Bibliából: „Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát." (Mt 27,3-5) Júdás bűnbánatot tanúsított, de nem ott, és nem annak mondta el, aki ellen elkövette. A bűntársai előtt próbálta tisztázni magát. Ha végigvárja az események alakulását, találkozhatott volna Jézussal. Erről lemaradt. Lemaradt arról az örömhírről, hogy: a bűnöket megbocsátó Jézus él! Hordozz bármilyen terheket, húsvétot ünneplő testvérem, tudd meg: Jézus él! Bocsánatot kérhetsz attól, akit megbántottál, akit elárultál. Nem tudom, hogy fogadja az illető, de Jézus megbocsát neked! Azt amit felebarátod és az ég ellen vétkeztél.

Júdás lemaradt arról, hogy a bűnbánatot, majd bűnbocsánatot követően békességben éljen; egyáltalán: éljen! Nem volt ott, ahol a feltámad Jézus így köszöntötte a tanítványait: „Békesség nektek!" (Lk 24,36) Nem akármilyen ez a békesség! Korábban elmondta nekik: „az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja." (Jn 14,27) Júdás arra a békességre vágyott, amit hős szabadságharcosként érez majd, amikor Jézus segítségével Izráel visszanyeri önállóságát. Júdás a bosszú, a megtorlás, a történelmi igazságszolgáltatás révén remélhető békesség-csökevényt kereste. Ilyen békességet a világ kínál. Jézus azt mondta: „nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja."

Ha most mindannyian felsorolnánk, mennyi, milyen intenzitású, és hányféle megpróbáltatás ér bennünket, éjfélig itt lehetnénk. Jézus tud róluk. Mindegyikről. Arról is, amit senkinek nem mondtál el. Jézus a békességét kínálja. Olyat, amilyet Ő tud adni. Nem feltétlenül a baj megszüntetését, hanem azt a békességet, amely képes elhordozni, elviselni, végigjárni a nyomorúságot. Ne maradj le róla, úgy, mint Júdás! Kérd el, Jézustól, és megkapod - Tőle.

Júdás lemaradt arról, amire a leginkább vágyott. Nem kapta meg Jézus erejét. Pedig arra vágyott. Az erőre, ami megváltoztatja a világot. Nem úgy, ahogy Júdás akarta, de ha megvárta volna, hogy elérkezzen, tudta volna, mire kell használnia. Tizenegy apostoltársa megkapta a mennyei erőt. Mit kellett tenniük érte? Jézus forgatókönyve szerint eljárniuk. A Mester azt mondta: „És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel." (Lk 24,49)

Igaz a mondás: mindennel, amit teszünk, vagy éppen elmulasztunk, kifejezzük magunkat. Lehet júdási buzgósággal erőltetni soha meg nem valósítható terveket. Lehet júdási mulasztással lekésni a mindenképpen megvalósuló isteni tervekről. Buzgósággal és mulasztással is kifejezhetjük Jézus-nélküliségünket.

De jó, hogy Isten számításait nem lehet keresztbe húzni! Kajafás, Poncius Pilátus, az írástudók, a római hatalom, az emberi rosszindulat, a félreértés, Júdás árulása mind-mind kevés volt ahhoz, hogy Isten kimentse az embert a bűnei, a halál rabságából. Megannyi buzgóság és mulasztás sem volt képes megtörni Isten szeretetét. Azért vagyunk ma itt, a templomban, mert Isten mindenképpen el akarta nekünk mondani: jól mennek a dolgok. Érvényes az örömhír, az evangélium. Ha te nem fordulsz el tőle, akkor úgy lesz, ahogy megmondta, úgy lesz, ahogy megíratta a Bibliában. Tiéd a bűnbocsánat, a békesség, az erő, és a Paradicsom! Az újjáteremtett Édenkert, ami tele lesz azokkal, akik nem maradtak le a kereszten megszerzett, és az üres sírral garantált, feltámadt Jézussal eltölthető  örök életről. Ez a mai örömhír. Ez a holnapi örömhír. Ez az elévülhetetlen örömhír. Ne tartsd meg magadnak! Oszd meg másokkal! Soha nem leszel egyedül, hiszen a feltámadott, élő Úr ígérte, és megerősíti ma is: „... én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."Ámen