Istentisztelet 2017. február 26-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 10,24-33

Textus: Rm 8,31-39

Szeretett Testvérek!

Tudjátok, mennyi mindent fejez ki az a két betűs magyar szó, hogy: „ej"? Mondom, és gondolkozzatok el rajta; vagy: a megfelelő hangulatot kifejezve, ki is mondhatjátok! Kezdhetjük? Mit fejez ki az „ej"? Rosszallást..., csodálkozást..., türelmetlenséget..., nógatást..., örömet...!

Ej! A Bibliánk újszövetségi nyelvében is megtaláljuk ezt a szót. Görögül „e i"-nek írják, és azt jelenti: ha. Az előbb' olvastam fel egy példát: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Tehát ez a kis „ha" szócska feltételes módra utal.

Különös egybeesésnek tűnhet, de az apostol levelezési nyelvének „ha" kezdetű mondata ugyanúgy kifejezi a rosszallást, a csodálkozást, a türelmetlenséget, a nógatást és az örömet, mint a mi, magyar indulatszavunk, az a bizonyos: ej!

Nem tudhatom, milyen indulatok voltak Pál apostolban, amikor leíratta ezt a mondatot: de úgy tűnik, belefér egyfajta rosszallás. Miért panaszkodtok? „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Belefér a csodálkozás. Gyermekeim, ha hiszitek azt, hogy a világot létrehozó Isten a mi oldalunkon áll, mit gondoltok, kinek van esélye azzal az üggyel szemben, amit mi képviselünk? „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Belefér a türelmetlenség, ami egyébként jellemző volt Pál lelki alkatára. Ejnye már, mivel tudnálak meggyőzni benneteket? Hányszor mondjam még el nektek? Értsétek már meg szeretteim: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Ebbe a mondatba belefér a nógatás. Vágjatok beki bátran! Tudassátok ott, a fővárosban minél több igazságra kiéhezett rómaival, hogy Jézus Krisztus a zsidók és a világ által várt Megváltó! Rajta! Induljatok! „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" És ott van az öröm. Nem a magát istenítő császár, hanem maga az Isten van velünk. Nála hatalmasabb segítőnk nem lehet, mert nincs! Következésképpen: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?"

Őseink, 450 évvel ezelőtt, Debrecenben ezzel a bátorsággal vágtak neki annak az útnak, melynek köszönhetően, ma, Szegeden, ebben a templomban helvét hitvallású reformátusok magyar nyelven hallgathatják Isten Igéjét.

Isten velük volt. Értük volt. Felettük volt. Körülvette őket. Ő, az Úr kezelte azt az ügyet, melynek véghezvitele során megtörtént mindaz, amit Ő megengedett.

Tegnap reggel azon gondolkoztam, hogy keresek valami történetet, egy jeles egyházi személy életrajzát, ami szépen illusztrálja ezt a hitet. Nekiálltam a könyveimnek, de félbe kellett szakítanom a keresgélést, mert telefonon kértek, hogy vigyek úrvacsorát a klinikára. Gyorsan elkészültem, és a legrövidebb úton siettem a Tisza parti épületbe. A bibliai fejezet, a kenyér és a bor, az imáink szavai, a halk zsoltárénekünk szinte észrevétlenül elűzték a sokágyas kórteremben uralkodó szomorú hangulatot, a betegség által diktált kilátástalanság kísértését. Ezt szóvá is tettem az idős néninek. A szemével is mosolygott, és úgy mondta: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Aztán hozzátette: Annyi mindenről le kellett mondanom az életben! Annyi mindentől meg kellett válnom, annyi mindenkitől el kellett búcsúznom; oly sok mindentől elszakítottak. Istentől azonban senki és semmi nem volt képes eloldozni. Még most sem, az életem vége felé közeledve. Se' a fájdalom, se' a szenvedés. Isten velem van, így hát senki sincs ellenünk. Ellenem és Isten ellen. Hazafelé ballagva megköszöntem Istennek, hogy nem kell tovább keresgélnem. Ideadta nekem az illusztrációt. Onnan, a kórtermi ágyról. Ott ültem még egy darabig, és Isten beteg hírvivője elmesélte, hányszor jutott eszébe, amit a református diakonisszától hallott először. Kilencéves korában, épp' a hittanóráról hazafelé menet, a sötét alsóvárosi utcákon mondta két barátnőjének, akik belé karoltak. Ne féljetek! Nem most tanította nekünk Lenke néni: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?"

Jézus azt mondta Kapernaumban a tanítványainak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3) De jó lenne a mennyek országába való belépéshez elegendő gyermeki hittel és teológiai okoskodás nélkül kimondani: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Nem feltétlenül a sötét utcán. Minden homályosodó, sötétedő lelki küzdelmünkben. Ki lehet az ellen, ki lehet azok ellen, aki, akik Isten társaságában vannak; akikért Isten küzd, akiknek az ügyeit Isten intézi? Senki.

Ebből a szövetségből persze ki lehet ugrani. Hihetetlenül hangzik, de a saját életünk a példa, - tessenek csak utána nézni (én már megtettem) -, mennyire hajlamosak vagyunk arra, hogy eldobjuk magunktól ezt a biztonságot. Isten jelenlétét. Azt, hogy velünk van.

A református ember először konfirmációs fogadalomtételében könyörög azért, hogy Isten, akit elkezdett megismerni, lépjen be az életébe, és maradjon vele. Úrvacsorát vesz. Jézus megízlelteti vele a közösséget, ami a fiatal, vagy érett ember egyetlen, korábbi, bizalmi, vagy szeretet-kapcsolatához sem hasonlítható. Aztán a konfirmandus (nem csak a gyermekkorú!) elfeledkezik az egészről. Eltűnik. Eltűnik a templomból, ami még nem lenne tragédia, ha nem száműzné az életéből Jézus tanítását és a Szentlélek emlékeztetését. Aztán valami eszébe jut, mert jön az az életfordulat, amikor kiderül, hogy Isten elfogadta a döntését, a hátat fordítását, ezért nincs vele, ezért nem tart vele. Isten messziről figyeli. És ha Isten nincsen vele, akkor a hitét veszni hagyó ember képtelenné válik a védekezésre az őt ért támadásokkal szemben. Csak azokkal az eszközökkel tud harcolni, amit az ellenfelei használnak. Lecsúszik arra a szintre, ahol azok vagdalkoznak. A vereség súlyos lesz, mert azt hiszi, hogy neki tényleg azon a szinten kellett csatároznia. A jó hír: bármikor újra lehet kezdeni. Visszatérve a gyökerekhez. Odaformálódni. Reformálódni. Abba az állapotba, melyhez oda illeszkedik az Úr.

Az Isten szükségét érző, valló ember meghívja az Urat a házasságába. Tudja, hiszi, hogy egyedül, sőt a házastárssal ketten, együtt sem fog menni ez az óriási vállalkozás, ami a Kísértő kedvenc munkaterülete. Isten áldását kéri hát a házassági szövetségére. És ha még nem is ez az Ige hangzik el a templomban, akkor is tudatosul a szívében: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Ha Isten velem van és a társammal, ugyan ki győzhetne le minket, hármónkat? Telik az idő, múlik a szerelem és átalakulna valami sokkal komolyabb, érett, odaadó szeretetté. Egyikőjük azonban elfeledkezik a fogadalmáról. Arról, amire Isten áldását kérte. És abban a pillanatban kiléptette magát a biztonságból. Mert Isten a templomban kimondott fogadalom utáni áldáshoz adta a jelenlétét. Lehet, hogy nem lesz belőle válás, még nagyobb veszekedés sem, de a házasságnak, mint két fele-rész egész-ségének: vége. A jó hír megint csak: bármikor újra lehet kezdeni. Visszatérve a gyökerekhez. Odaformálódni. Reformálódni. Igen, újra odáig, ahol Isten is belép a kapcsolatba.

Így kapkodnak, döntenek, ugrálnak felelőtlenül Isten elé, majd Isten elől barátságok, csportok, közösségek, de, akár nemzetek is. Sok-sok példa van erre a világtörténelemben, de sepregessünk csak a Kárpát-medencében! Annak is, mondjuk abban a 150 évében, amikor a keresztyénség védelmezésének közepette úgy összevesztünk egymással, hogy Mohácsnál patakba fulladt a királyunk. Isten nem volt velünk, és igen sokan lettek ellenünk! Mi már csak ilyen /Ady:/ „Veréshez szokott fajta" vagyunk, így hát lepaktáltunk azokkal, akik megalázó vereséget mértek ránk, és a törökkel velük együtt mentünk neki Bécsnek. Bizony, az erdélyi fejedelem és Thököly Imre alvezérei voltak annak a muszlim seregnek, amitől - annyira szeretjük mondani -: mi védtük meg Európát! A lengyel-osztrák csapatok aztán Sobieski János lengyel király határozott közbelépésével keményen megverte az iszlám (török)-magyar sereget, és el kellett viselnünk, hogy nem magunk szabadítottuk fel a saját földünket, hanem a másik ellenségünk: az osztrákok. Bizony, amikor Isten - később még hányszor! - a hűtlenségünket büntette, sokáig így emlékeztetett rá minket!

A 450 évvel ezelőtti Debreceni Zsinat bátorsága abban volt, hogy komolyan vette az Igét, amit azóta zászlajára is tűzött a Magyarországi Református Egyház (ott láthatjuk a falon): „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Ha a mai református egyház is veszi a bátorságot, és felül meri vizsgálni saját életét, minden erkölcsi, törvénykezési, hitéleti hibáival együtt, akkor hiszem, hogy senki sem lehet ellenünk. Mert Isten - velünk!

Magánéletünkben, házasságunkban, családunkban, gyülekezetünkben, nemzetünkben utána kell keresnünk azoknak a pontoknak, amelyekkel Isten nem vállal közösséget. Mert másképp' nem megy! Jézust ismerve, keresve, minden szinten, mindig megtalálhatjuk Isten jótetszését, vagy ellenkezését.

Az a kérdésed, honnan tudod meg, hogy veled van-e Isten, vagy sem? Tedd fel ezt a kérdést akkor, amikor megáld a jelenlétével! Nyisd ki a Bibliádat - az Ő jelenlétében! -, olvasd az evangéliumot! Biztosan meg fogod találni a választ! Ami kétséges, az mindig az, hogy megfogadjuk-e a szavát, vagy csak megköszönjük neki, hogy válaszolt? Utóbbi esetben, ha csak áhítatosan megköszönjük az Úr válaszát, de semmin sem változtatunk, épp olyan tanácstalanok maradunk, mint a kérdés előtt.

A derék hortobágyi gulyás állította a turistának, hogy ha fekszenek a tehenek, akkor egy napon belül eső lesz, de ha állnak, akkor nem. És mi van, ha úgy, mint most, a fele fekszik, a másik fele áll? Akkor, mondta gulyás: az egyik fele téved! Ugye, nem hisszük, hogy Isten olyan pásztor, aki át akar verni minket, és bizonytalanságban hagy? Hát persze, hogy nem! Aki már tapasztalta a közelségét, az jól tudja, mikor, miben várhatja a jelenlétét, és mi az, amiben hiába várja a védelmét. Legyünk és maradjunk hát olyan gyermekei, akik vállalják a szent feltételt: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?" Ámen