Istentisztelet 2017. május 25-én (Mennybemenetel)

Hang: kattints a képre!

(Mennybemenetel napja - este - dr. Kereskényi S.)

ApCsel 1,1-14

Szeretett Testvérek!

Jézus a húsvéti feltámadás után, mielőtt felment a mennybe, még negyven napig járt-kelt a földön. Először két asszonnyal találkozott a temetőben. Odaszegődött két tanítványa mellé, akik Jeruzsálemből hazafelé tartottak az emmausi úton. Megjelent a Júdás nélkül maradt tizenegy apostola előtt. Sült hallal várta őket, amikor türelmetlenségükben, tanácstalanságukban nem tudván mit kezdeni magukkal, elmentek halászni. A negyven nap során több mint ötszázan találkoztak vele. A feltámadt Jézus tanított, csodákat tett, utazott, evett, ivott, beszélgetett. Olyan testben, amilyen nekünk is lesz majd a feltámadás napján.

Miért éppen negyven napig? Mert a zsidók számára egészen különös csengése volt ennek a számnak: 40! Noé idejében 40 napig esett az eső. Az Egyiptomból szabadult nép kémei 40 nap alatt járták be az Ígéret Földjét. Izráel népe, hitetlensége miatt 40 évig vándorolt a sivatagban. Mózes 40 napot és 40 éjszakát töltött a Sinai hegyen, mielőtt kezébe kapta a tíz Igét (Tízparancsolatot) tartalmazó kőtáblákat. Góliát 40 napig szidta a zsidókat, míg végül Dávid megölte. Isten 40 napot adott a megtérésre a pogány Ninivének. Jézus 40 napig böjtölt a Sátán kísértése előtt. (Érdekes lenne visszakeresni az életünk nagy fordulópontjait; mi történt előtte negyven nappal!...)

Az apostolok, fejükben ennyi, gyerekkoruk óta ismert 40-es számmal és a hozzá kapcsolódó történetekkel, Jézus mennybemenetelekor biztosan visszaszámoltak! Nahát! Pont' 40 napja, hogy a szomorú temetés után újra találkoztunk vele! 40 napja, hogy üres volt a sír! Ebből lesz valami!

Lett is. Kiderült, hogy nem ért véget Jézus szolgálata, csak áthelyezte a főhadiszállását. A mennyei Atya jobbjára. Már a pünkösd utáni történetből tudjuk, hogy István vértanú „látta" is őt, ott. Megkövezése előtt „Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és... így szólt: Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll." (ApCsel 7,55-56)

Na, de mi még ott tartunk most, hogy mielőtt Jézus felment a mennybe, „megbízást adott az apostoloknak". Rengeteg mindent elfelejtünk abból, amit eltávozott szeretteink földi életük különböző szakaszában mondtak, de az utolsó szavaikat az eszünkbe véssük. Jézus, mennyekbe való költözése előtt olyan fontos dolgokat mondott, mint például: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..." (Mt 28,19). „elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel" (Lk 24,49). „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek" (ApCsel 1,8).

El tudom képzelni, hogy ezek hallatán, hogy kapkodták a fejüket az apostolok! Miket mond a Mester? Úgy tűnt, hogy rendeződik minden. Jézus meghalt, de feltámadt. Már több mint egy hónapja ennek örülnek. Óriási dolgok vannak készülőben. Milyen csodákat tett Jézus a keresztrefeszítés előtt! Mi lesz most, amikor már az is kiderült, hogy halhatatlan! Negyven napja szokták a gondolatot, elhitték mindazt, amit korábban mondott a Mester. Na, akkor uccu neki; induljunk újra, együtt, és tudja meg az egész világ, ki is az a názáreti Jézus, akit követünk! Mennyi tűz, mennyi lelkesedés!

Erre Jézus bejelenti, hogy most ő elmegy! „szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől." Azóta senki sem látta őt a földön.

Átéltétek már a mennybemenetel drámai pillanatait? Miért kérdezem ezt, amikor nem voltatok ott? Azért, mert mi is a részesei lehettünk ezeknek a semmivel össze nem hasonlítható pillanatoknak. Akkor, amikor hasonlóan az apostolokhoz, már nagyon belelkesedtünk, nagyon közel éreztük magunkhoz Jézus, és úgy hittük, vele mindenre képesek vagyunk. Aztán megtört a szent hangulat. Mert Jézus mintegy: „eltűnt". Úgy, mint amikor a tanítványok szeme elől felhő takarta el őket. Nálunk: a lelkesedés után lelki homály ereszkedett le.

Mire gondolhattak az apostolok? Most mi lesz? Van ugyan egy „csomó" ígéretünk, de ő nincs itt! Emlékeztek. Mik voltak az utolsó szavai? „Menjetek el... elküldöm nektek, akit Atyám ígért,... erőt kaptok... tanúim lesztek...". Ezek az Igék éltetik a pünkösdre váró tanítványokat. Azóta is!

Mi már többet tudunk, mégis jó, ha átismételjük ezeket az „utolsó szavakat". Ha állhatatosan ismételgetjük őket magunkban, akkor a búcsúzás hangulatát a várakozás izgalma fogja felváltani.  Az apostolok, miután látták, hogy Jézus „eltávolodott tőlük", „leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent." (Lk 24,51-53)

Menjünk csak vissza a hegyre, ahonnan Jézus felemeltetett! Az apostolok az eget kémlelik. Közben két fehér ruhás férfi odaér hozzájuk, megáll mellettük, és kijelentik, hogy Jézus nem feledkezett el róluk. Úgy fog eljönni, ahogy most elment. Tudhatják, hogy benne nem kell csalódniuk; így volt ez 40 nappal ezelőtt is. Az a Jézus, aki egyébként háromszor megmondta mi lesz, meghalt, eltemették, de harmadnapon ismét beszélhettek vele.

Az apostoloknak ekkor elgondolkodhattak, de a kétségeik már tovatűntek. Nem tudják mikor tér vissza Jézus, de, mivel azt mondta, hogy Jeruzsálemben várjanak a Szentlélekre, ők most azt teszik. Mert ha Ő mondta, akkor így lesz! Elindultak hát Jeruzsálem felé. Ott baktatott közöttük Tamás, akinek egy hetet kellett várnia arra, hogy Jézus neki is megjelenjen. Ő már tudta, miért érdemes várni. De tudták ezt a többiek is, akikre néhány héttel korábban a feltámadt Jézus várt a parton.     Együtt voltak Jeruzsálemben. Együtt vártak Jézus anyjával, Máriával. Az asszonnyal, akit 33 évvel korábban a rossz nyelvek igen megszóltak Názáretben. Most ő a földön élő asszonyok legboldogabbika. Nemhogy a becsülete állt helyre, de olyan szeretet és tisztelet veszi körül, amit vidéki, hírbe hozott lányként soha nem remélhetett. Igazi boldogsága azonban az, hogy akit annyira szeretett, feltámadt!

Tíz nap múlva az apostolok (ők még nem tudják) az átélt fájdalmak, csodák, örömök után, pünkösdkor olyan erőt kapnak, mellyel mindent végre tudnak majd hajtani. Mindent, amivel Jézus megbízta őket. Hogy' is mondta az Úr? „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek". Így történt.    Mi a helyzet velünk? „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek". Fordítsuk meg a mondatrészeket, és máris megvan a válasz! Ha Jézus tanújaként ismernek téged, akkor már meglátogatott a Szentlélek, és a tanítványsághoz szükséges erővel is rendelkezel. Ez gyorsan kiderül majd rólad. Az, hogy kaptad e a Szentlélek erejét. Az, hogy a Szentlélek erejével teszel-e bizonyságot?            Isten akkor és úgy adja a Lélek erejét, amikor és ahogyan kívánja. Ha adta, bennünk él. Ő, a Szentlélek Isten. Állandóan jelen van, és amikor tanúiként kell szólnunk, mozdulnunk azonnal megmutatja az erejét. Akkor pedig biztosak lehetünk benne, hogy annyit kapunk a bennünk élő Lélek erejéből, amennyi a tanítványság hitelesítéséhez szükséges.

Igyekszem érthetően szemléltetni. Odavagyok a természetfilmekért; egy egészen friss élményemből merítek. Erős a leopárd? Igen. Látom a filmen, hogy a folyóparton fekszik az árnyékban. Látszik az ereje? Nem. Hirtelen felugrik, majd azonnal lehasal és kúszni kezd part felé. Itt már látványosabb az ereje, izmai játéka. Megáll, minden idegszála megfeszül, majd ugrik. Hatalmasat csobban a vízbe, és néhány másodperc múlva kihúz egy krokodilt! A torkát átharapva, a csaknem mázsányi, vergődő zsákmányával felhúzódzkodik egy olyan meredek partszakaszon, amin én, magamat még egy libával a kezemben sem tudnám feltornázni. Tehát: a leopárdban ott volt az erő, de akkor vetette be, amikor szüksége volt rá. Akkor azonban rögtön nyilvánvalóvá vált.

A Jézust követő emberben ott él a Szentlélek ereje, ami nem mindig feltűnő. Amikor azonban szüksége van rá - nem az embernek, hanem Istennek - akkor azonnal bevetésre kész állapotba kerül, és elvégzi azt, amire lehet, hogy magáról sem hitte volna, hogy képes véghezvinni.

Jézus mennybemenetelére emlékezve, 10 nappal pünkösd előtt ezt a - számunkra már beteljesedett várakozást erősíti meg éppen ő, a Szentlélek Isten. Erőt kapunk a tanúságra. Arra, hogy tanúsítsuk, kicsoda Jézus, mit tett értünk, hol van most, és mit készített nekünk. Erre kapunk erőt. Nem arra, amit jónak tartunk. Nem arra, amit várnak tőlünk. Nem arra, amit nagyon szeretnénk megtenni, de amire úgysem fog erőt adni a Szentlélek. Nem. A tanúságra, a bizonyságtételre kapunk erőt. A szánkból, kezünkből, tekintetünkből kiáradó hitvallásra.

És miközben kipihenjük az előző, már elvégzett feladatunk feletti fáradalmainkat, (mert pihenésre is ad erőt az Úr, legfeljebb nem vesszük észre, és túlbuzgóságunkban tovább pörgünk, amitől aztán tényleg kifáradunk) jól tudjuk, hogy Jézus ott, az Atya jobbján szüntelenül könyörög értünk.

Értünk, akik tanítványi hivatásunk teljesítése közben is elkövetünk hibákat. Értünk könyörög, akik túl akarjuk teljesíteni azt, amihez megbízást és elegendő erőt kaptunk a Lélektől. Értünk könyörög, akik igent mondtunk az elhívásra, de ott maradtunk „a hegyen" ahol még utoljára hallottuk Jézust.

Jézus az Atya jobbján könyörög azért, hogy felesleges, fárasztó igyekezetünk, vagy éppen fásultságunk miatt, le ne késsünk arról az örömről, amit a tőle származó erő vételének pillanatában szoktunk érezni. Elment. Jézus feltámadott testében ment fel az Atyához. Tíz nap múlva, ígéretéhez híven visszajött. Szentlelke láthatatlanságában mindenhol jelen van. Szentlelke valóságában mindenkiben él, aki elfogadta őt, és hisz abban, hogy ez a fajta Léke-jelenlét éppen olyan valóság, mint az, hogy a földön járt.

Figyeljünk hát arra, mikor szólít meg, mikor készít fel a következő feladatra, és mikor kéri, hogy megpihenjünk!  Ilyen készenlétben válik elevenné bennünk, és marad örök érvényűvé az egykori történet szépsége: az Úr elment, de itt van.  Minden napon, a világ végezetéig. Ámen