Istentisztelet 2017. november 12-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Gal 1,1-9

Textus: Gal 1,10-12

Szeretett Testvérek!

Bárkinek. Bármikor. Vállalnátok-e ezt a rizikót? Akárki előtt, akármilyen helyzetben kimondani: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája."

Miért volt szüksége Pál apostolnak erre az állásfoglalásra? Azért, mert népszerűséghajhásznak tartották. Miközben mindenfelé viszi, terjeszti az evangéliumot, nem a zsidó vonalat követi. Engedményeket tesz a nem zsidó érdeklődőknek. Nem követeli meg a pogányoktól, hogy ha keresztyének akarnak lenni, először váljanak zsidókká. Körülmetélés, étkezési szokások, kificamított Tóra-értelmezések, stb.

Voltak olyanok (kezdetben a többség), akik tényleg úgy képzelték, hogy ezt így kell csinálni. Izráel népe a választott nemzet. Közéjük lépett a földre az Isten: Jézus Krisztus. Igaz, hogy az egész világra, minden egyes emberre kiterjesztette örömhírét, azt, hogy Isten, ítélet helyett örök életet ajánl. Na, de azért meg van ennek a módja, kérem alássan! Ha nem született bele, először tessék csak belépni a zsidó egyesületbe, tessék megtanulni mi itt a szokás, aztán majd mi elmondjuk, hogyan tovább!

Erre jön a zsidóbbnál is zsidó farizeus Pál apostol, aki néhány éve, nem, hogy nem ismerte Jézust, de egyenesen nekiment azoknak, akik követni merték a Názáretit. Igaz, hogy Damaszkusz közelében megtért, teljes fordulattal beállt Jézus ügye mögé, de azért ne rontson már ajtóstul a házba! Mi az, hogy elmegy ide-oda, mindenféle istenséget imádók társaságába, aztán csak úgy, keresztyénné nyilvánítja azokat, akik Uruknak vallják Jézust?

Pál apostol néhány sorral lejjebb kijelenti, hogy ő bizony felhatalmazást kapott erre! Nem is akárkiktől. Elment Jeruzsálemig, és azokkal tárgyalt, „akik tekintélyeseknek számítanak" (Gal 2,6). Vagyis: az apostolokkal. Ők, Jakab, Péter és János megértették, hogy nem csak Péter missziója az igazi, azzal, hogy ő a zsidókat keresi fel, hanem tényleg van valami ebben a pogányok felé történő nyitásban! Hát persze! - kutakodott az emlékei között a három apostol. (Bár lehet, hogy Jakab, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője az Úr testvére volt.) Szóval visszagondolnak, és: tényleg! Hiszen maga az Úr mondta: „tegyetek tanítvánnyá minden népet". És nem fűzött hozzá semmi olyat, hogy azok a népek először legyenek zsidók. Az oszlopos apostolok megállapodtak hát vele, Pállal, és az épp olyan lelkes Barnabással, hogy áldásukkal együtt induljanak vissza, és vigyék Jézus örömhírét a görög-római világba!

Pál a jeruzsálemi kirándulás és apostoli konferencia nélkül is tudta mit kell tennie, de a közös ügy érdekében nem akart úgy tűnni, mintha nem foglalkozna azzal, mit mondanak a tekintélyes, Jézust sokáig személyesen ismerő, közvetlenül tőle tanult emberek. Ezért ment el, és ezért győzte meg őket, ezért kérte a felhatalmazásukat arra, hogy tovább folytathassa azt, amit addig csinált.

És ezért mert megengedni magának olyan kijelentéseket, mint: „az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől való, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam."

Mi az alapja ennek a kinyilatkoztatásnak (ἀποκάλυψις = apokalipszis)? Egy titok. Olyan titok, amit a birtokosa annak fed fel, akinek ő akarja. Apokalipszis azt jelenti: felfedés. Ilyen János apokalipszise is, ami a mi Bibliánk végén Jelenések könyve címen található. Nyugodtan fordíthatjuk így is: János kinyilatkoztatása. Az akkor már öreg János apostol azokba a történésekbe, képekbe kapott bepillantást, amikről Jézus lebbentette fel a teret és időt fedő fátylat.

Mit nyilatkoztatott ki Jézus Pálnak? Mi az az evangélium, mi az az örömhír, amit a volt farizeus Saul, aki a Pál (jelentése: kicsi) nevet kezdte használni, nem embertől vett át, nem embertől tanult, hanem valami egyedülálló módon, közvetlenül Jézustól?

Ez a kinyilatkoztatás: a szabadság örömhíre. Az, hogy az ember megszabadult a nyomástól. Annak a terhétől, hogy Isten feltételek nélküli és korlátlan szeretete emberi teljesítményekhez lenne kötve. Ennek vége! Jézus kijelentette neki, Pálnak, hogy szereti. Igen, bármennyire is csodálkozik, őt szereti, aki a keresztyéneket halálra kereste, begyűjtötte, és bíróság elé állította. Vallásos buzgalommal, Isten imádatával eltelve, mégis: felesleges dolgokra pazarolta az energiáját. A Törvényt védte. Az irányt mutató, de teljesíthetetlen Törvényt.

Buzgalmában aztán elszaladt a hír mellett: Jézus Krisztus mindenki nevében beteljesítette a Törvényt. Isten már senkit sem kér számon, senkit nem büntet az alapján, hogy milyen fokon teljesítette a Tízparancsolatot. Jézus kiegyenlítette a számlát. Ő rendezte a fizetést - a kereszten. Kiegyenlítette az emberek Isten felé törlesztendő adósság számláját. Aki elhiszi, hogy az Atya Isten ezzel az egyedülálló módszerrel tökéletesen rendezte a számlát, „annak" - ahogy pár éve maga Jézus is megmondta, éppen a rá acsarkodó zsidóknak -: „örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe." (Jn 5,24)

Pál apostol átment a halálból az életbe. Te hogy állsz ezzel?

A csütörtöki bibliaóránkon az eleveelrendelés, a predesztináció körül forogtak a gondolataink, majd a nyelvünk. A pergő beszélgetés során felmerült a kérdés: Te kiválasztottnak, üdvösségre választottnak tudod-e, vallod-e magadat? Biztos vagy benne, hogy nem mégy ítéletre, mert átmentél a halálból az életbe? ... (Azért se' mondom meg, mit válaszoltak a jelenlévők; legyen ez a „reklám helye": Legközelebbi, kora esti bibliaóránkat - ha Isten is úgy akarja - 23-án, csütörtökön tartjuk... J)

Most térjünk vissza Pál apostolhoz! Mindezek tudatában, hitében, a fennálló helyzetben kijelenti: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája." Igazatok van, eddig a Törvény szolgája voltam. Az elsők között, akik egész álló nap azt figyelték, nem vétenek-e Mózes törvényei, és az azokból tovább magyarázott, néhány száz finomított rendelkezés ellen. A Törvényt hordoztam az imaszíjamon, a köntösömön, a mozdulataimon, a családomban, a eszemben, a szívemben. Attól féltem, mikor szól rám valamelyik farizeus társam: Vétettél a regulák ellen!

De tudjátok mit? Amikor elhittem, hogy Jézus, aki egy időre megvakított a világosságával és a hangjával, elküldött engem azokhoz, akik elmagyarázták nekem, ki is Ő valójában, azon kaptam magam, hogy már nem félek! Nem félek attól, hogy ha megszegem akár a legkisebb vallási szabályainkat is, rögtön azon kell gondolkoznom, mivel engesztelhetném ki a haragvó Istent. Inkább attól tartok, hogy elfelejtem valamelyik vétkemet, és nem kérek érte bocsánatot. Mostantól ugyanis elég ennyit tenni. Rövid imában bocsánatot kérni az Atya Istentől, és a végén megemlíteni neki, hogy azért, amit tettem, vagy kérése ellenére nem tettem meg, azért már kivégezték helyettem Jézust. Bocsánatot kérek, és nem akarok többé vétkezni.

Kedves, Honvéd-téri Saul-Pálok! Ha, akár Jézus ismeretében is azon jár az eszetek, hogy' kéne megint jóban lenni Istennel azok után, hogy - vegyétek csak szépen sorra, mit csináltatok, és(!) még mindig mit nem -, kapjátok össze magatokat, és vegyétek komolyan azt, amit Jézus mondott! „... ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok." Mondjuk, úgy teljes, ha a folytatást is hozzáteszem: „Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." (Mt 6,14-15)

Ennyi a tennivalótok. Ha megbocsátotok annak, aki most eszetekbe jutott, Isten is megbocsát nektek. Mindent. Pusztán azért, mert hozzáteszitek: Jézuson már végrehajtottad az ítéletet, Atyám! Ha ez a megbocsátásnak az indítéka nem valami szent üzletelés az Úr kegyelmével, amiből jól lehet kijönni, hanem tiszta, őszinte bűnbánatból fakad, akkor ma délutántól már sokkal kevesebb lesz az, amiért bocsánatot kell kérni. Rájössz arra, hogy se' a válogatott és meg nem válogatott szavaiddal; se' az indulatból eredő, vagy jól kigondolt tetteiddel; se a piszkos kis gondolataiddal nem érdemes megbántani az Atyát. Nem érdemes, mert rossz érzésed, bántó lelkiismeretfurdalásod, fél-éberen, fél-álomban töltött éjszakád lesz tőle. Téged inkább kerülő, mint kereső társaságok nőnek ki belőle. Az ember egy idő után nem csinál olyat, amit előre tudja, meg kell vallania a mennyei bíróság előtt. Ha mégsem, akkor - emlékeztek rá: „... Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket." Abból viszont nagyon rosszul jövünk ki.

Pál apostol döntött. Nem érdeklik a törvénykező, zsidókból keresztyénné lett, de Jézus szabadságát elfogadni nem tudó testvérek véleményei. Ő kivágta magából a Törvény iránti elkötelezettség bélyegét, és másik szolga-pecsétet süttetett magába¸egyenesen a lelkébe: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája." A Krisztus szolgálatába állt szolga pecsétje van rajta. A Római Birodalomban a szolga nem viselhetett két pecsétet. Vagy ennek a tulajdona, vagy annak. Pál apostol Jézus pecsétjét vette magára. A szabadság pecsétjét.

Te melyiket viseled szívesen? Nem is kell válaszolnod. Ma, holnap, a héten majd eldől. Kinek akarsz tetszeni? Embereknek, vagy a Gazdádnak, Krisztusnak? A Krisztus pecsétjét magukon viselő testvéreidnek, vagy a törvény, az igazságszolgáltatás szolgáinak? Melyik egyesületnek vagy a tagja igazán? A Törvényt követők egyesületének, vagy a Krisztus ügyéért egyesült testvérek közösségének?

Vállaljátok a rizikót! Veletek tartok. Bárki előtt, bármikor vállaljátok azt, hogy ti azok közösségében vagytok otthon, akik nem a törvénnyel érvelnek, hanem Krisztussal.

Segítsen benneteket az Ige: „Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája." Ámen