Istentisztelet 2017. október 22-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 17,20-26

Textus: Jn 17,20-21

Szeretett Testvérek!

Hallottátok? Jézus értünk könyörög! Már huszonnégy óra sincs hátra a megfeszítéséig, és ő arról beszélget a mennyei Atyával, hogy mi legyen velünk. Először odateszi szépen Isten elé az immár Júdás nélküli tizenegy apostolt. Aztán messzebbre néz, és az Atya ölelésébe tolja azokat, akik majd később hiszik el, mit, miért csinált Jézus a földön.            Jézus már az előtt imádkozott érted, hogy megszülettél. Már az előtt, hogy hallottál róla. Már az előtt, hogy először legyintettél rá. Már az előtt, hogy elrebegted magadban: mégiscsak Ő kell nekem! Jézus már akkor, még akkor is velünk foglalkozott, amikor már úton volt a rá vadászó különítmény.

Arra koncentrál, azért végez iszonyatos szellemi erőfeszítést (mert az igazi imádság olyan!) „hogy mindnyájan egyek legyenek" azok, akik majd az apostolok szavára hisznek benne. Kik azok? Az egyház tagjai. Krisztus követői. A kettő nem feltétlenül fedi egymást. Az egyháztagságot papíron és számítógépen tartják nyilván. Krisztus követőit a mennyei hivatalban adminisztrálják.

Jézus az utóbbiakért könyörög. Egészen pontosan azért, „ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek". Mire jó ez? Arra, - indokolja meg Jézus -, „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem." Ha Jézus követői nem törekednek arra, hogy annyira egyek legyenek, mint amennyire Jézus egy az Atya Istennel, akkor a világ nem hiszi el, hogy Jézust Isten küldte.

Jelenleg itt tartunk. A hivatalos statisztikák szerint a világ kétharmada nem hiszi el, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Ez megrendítő, de megalapozottan hüledezhetünk azon is, hogy az Isten Országának lakóiról odafent vezetett népszámlálási adatok valószínűleg még rosszabb százalékarányt mutatnak fel.

Okunk van arra, hogy behúzzuk a nyakunkat. Jézus éjszakai könyörgését biztosan meghallgatta az Atya, de ahhoz, hogy mindnyájan, akik hiszünk benne egyek legyünk, ahhoz nekünk is hozzá kell járulnunk valamivel.

Semmit nem tettünk azért, hogy magyarok legyünk. Annak születtünk. Sokan, jaj, de sokan megtették azonban, hogy lemondtak magyar állampolgárságukról. Semmit nem tettünk azért, hogy egészséges tüdővel szülessünk. Mégis, hányan tesznek az ellen, hogy naponta többször mérgezzék a légzőszerveiket!

Isten megteremtette a körülményeket arra, hogy anyanyelvünkön olvassunk (gyakorlatilag korlátlanul) olyan írásokat, melyek a szépség iránti fogékonyságunkat, a választékos beszédünket, a helyesírásunkat hivatottak erősíteni, tökéletesíteni úgy, hogy közben olyan emberek gondolataival ismerkedünk meg, akikkel esélyünk sem lett volna találkozni. Élünk-e vele?

Csupán három dolgot említettem, de mindegyik esetében látjuk, mennyire hajlamosak vagyunk arra, hogy visszaéljünk azzal, amiért semmit nem tettünk, de ajándékba kaptunk. Tudatosan vagy hanyagságból akadályozzuk, romboljuk azt, amit Isten tálcán nyújtott elénk.

Jézus imája aranynál is drágább „tálca". Ráhelyezett minket, és a célt. „nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek".

Miben? Miben kell egyeknek lennünk? Miben kell egylényegűnek lennünk, mint ahogyan Jézus az az Atyában, és az Atya Jézusban? A lényegben.

Mi az? Mi a lényeg? Az úrvacsora értelmezése és gyakorlata? Nem. A keresztség, vagy bemerítkezés formája? Nem. A dogmák közti ellentétek elsimítása? Nem. A templomtornyok, hittankönyvek, bibliafordítások egységes használata? Ugyan már! Ebben nemhogy a keresztyének, de még a protestánsok, sőt a reformátusok sincsenek egy nevezőn. Ezek másodlagos dolgok, amiken azok szeretnek vitatkozni, akiknek ezek jelentik a lényeget. A Krisztus-követés lényegét.

Az egység lényege más. Az, hogy Jézus Krisztust annak a bűneinkből megváltó Urunknak tartjuk, aki felajánlotta nekünk az esélyt. Mire is? Arra, hogy túléljük az életünket. Az érzékelhető életlehetőségek nyújtotta beteljesedett és elérhetetlen álmainkat. Időtlen boldogságban legyen részünk. Vele. A teremtő, magát testben is megmutató, pünkösd óta pedig mindenhol elérhető Istennel. A lényeg az, hogy a világ meglássa, és elhiggye, miben hiszünk. Ezzel adunk dicsőséget Istennek.

Ennek a hitnek az egysége megvan. Csak nem látszik. Az egységért Jézus könyörgött. Az Atya meghallgatta, és teljesítette. Azért viszont nekünk kell tennünk, hogy ez az egység láthatóvá váljon. Az egység tanúivá kell válnunk. A keresztyénségünk hiteles bizonyságtétele az, amikor az egységünket látva a világ elhiszi, hogy Jézust az Atya küldte a világba. A világért.

Van köztetek valaki, aki azért jött a világból az egyházba, a templomba, a gyülekezetbe, mert olyannak látott minket, akiket szeret az Isten? ... Igen, jó néhányan vagyunk. Senki nem csatlakozik másokhoz azért, mert „azokat az Isten sem szereti".

Legyen bármilyen válogatott személyiségekből összeálló is egy keresztyén társaság (nem csak mi; még a tényleg egy-házban lakó szerzetesek is azok!), lényegüket tekintve egyek lehetnek. A lényeg Jézus, akin keresztül érthetővé válik Isten, és ebből adódik a neki, szeretetből való engedelmesség. Együtt. Sok-sok kis egyéniség, aki képes eggyé lenni, és így együtt tenni azt, amiért Isten egybeterelte őket.

Ez olyan természetesnek, sőt vonzónak tűnik! Miért kellett Jézusnak azért könyörögnie, hogy akik az apostolok, majd utódaik szavára hisznek, egyek legyenek?  Azért, mert mégsem olyan természetes. A természetünk ellene mond ennek a törekvésnek.

Jézusnak azért kellett könyörögnie, mert tudta, hogy a legnemesebb célok sem képesek egyben tartani a közösségeket. Ott van például a szabadság. 1956-ban nem azért verték le a forradalmat, mert oroszok harcoltak magyarok ellen, hanem azért, mert magyarok egy csoportja harcolt az ország saját érdekei ellen. Ugyanolyan magyarnak született emberek, mint a szabadságharcosok, meghasonlottak önmagukkal.

Jézus előre látta? Igen. Örök igazságot fogalmazott meg: „Ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat fenn az az ország." (Mk 3,24) Létezni létezik, de nem szabad. Hogy folytatta? „ha egy háznép meghasonlik önmagával, az a háznép sem maradhat fenn." Erre is tudunk sajnálatos példákat.

Aki bármilyen, Istennek tetsző formában, alakulatban, szervezetben, csoportban, közösségben nem az egy-ségre törekszik, az megpróbálja lehalkítani, a Bibliából mintegy kiollózni Jézus könyörgését. De jó, hogy senki, de senki nem teheti meg! Az egység-darabolónak csak arra van szabadsága, hogy próbálkozzon.

Mennyi próbálkozás volt rá! Jézus halála után 10-15 évvel már az első gyülekezetekben felbukkantak az egység-robbantók. Az egyháztörténet évszázadai egymással versenyezve ontották azokat az eseményeket, melyek még igazság-keresésük jóakaratával is az egység elleni oldalra szorultak. A 90-es évek előtt sorra épültek be a gyülekezeteinkbe azok a téglák, akik a gyengítés, a félelemkeltés feladatát kapták és végezték. Papírforma szerint mindegy, ki volt a felettes szervük; a Stasi, az ÁVH, a KGB vagy a Securitate. A megbízójuk ugyanaz a Sátán volt, aki mindig Krisztus teste, az Egyház megbontásának feladatával bízta meg szolgáit. Naivitás lenne azt hinni, hogy mára eltűntek. Győzni azonban soha nem tudnak Krisztus és az övéi ellen. Azok ellen, akik egyek akarnak lenni.

Bármely sok hibánkkal is, de ezért fontos az, hogy törekedjünk együtt, egyek lenni. Hányan kérdezik, bátorító feleletet várva: Anélkül nem lehetek keresztyén, hogy ne csatlakozzak az egyházhoz?

Megpróbálhatod, de olyan leszel, mint az a tanuló, aki nem jár iskolába. Mint az a katona, aki nem lép be a hadseregbe. Mint az az állampolgár, aki csak szavazni akar, adót fizetni nem. Gyülekezet nélkül olyan keresztyén vagy, mint az a hajóskapitány, akinek nincs legénysége. Mint az az író, akinek nem olvassák a könyveit. Mint az a boltos, aki lakatlan szigeten él. Az egyház, a gyülekezet nélküli keresztyén az a zenekari tag, aki más hangszert nem akar hallani. Futballista - csapat nélkül. Tudós, aki nem osztja meg a felfedezéseit. Méhecske - kaptár nélkül.

Jézus azért könyörgött, hogy bár legyenek vitáink, ellentmondásaink, apróságokban és részletkérdésekben, a világ találjon minket irigylésre méltónak. Akarják a felvételüket kérni közénk, mert rájönnek arra, hogy az Egyház Jézusát maga Isten küldte. Azért olyan hívogató a közösségük, mert nem ember tákolta össze a szentek klubját, hanem az őket annyira szerető, univerzumot létrehozó Mindenható. Másként nem lehet, hogy ugyanazt hiszik, és ezért szeretik egymást!

Nem tudom, hogy igaz-e a történet, de, hogy biblikus és ideillő, az biztos! Valahol Amerikában élt egy indián törzs. A sátraikat 3 méter magas prérifű vette körül. Egyik este egy édesanya kiabálására figyeltek fel a tábortüzek körül: „Hol a fiam? Hol vagy kisfiam?" Mindenki felugrott, és különböző irányokba indulva szétszéledtek. Nem találták meg. Másnap hajnalban az édesapa azt mondta: itt vagyunk ötszázan. Fogjuk meg egymás kezét, és úgy induljunk neki! A második irányba fordulva, széles láncban haladva, 1 óra múlva rátaláltak a kisfiú - kihűlt testére. Az édesanyja ennyit mondott: Ha már tegnap is megfogtuk volna egymás kezét, élne a fiam!

Áldott legyen Jézus, aki folyamatosan esedezik értünk. Azokért, akik miatt elhiszi a világ, hogy Isten küldte Jézust. Azokért, akik időben megfogják egymás kezét. Mert „nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa." (Jn 3,17) Ámen