Istentisztelet 2017. október 8-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 13,21-30

Textus: Jn 13,27

Szeretett Testvérek!

Múlt vasárnap, a délelőtti istentiszteletünkön azon dolgozott Jézus, hogy megértesse velünk, mit jelent a földbe vetett búzaszem hasonlata. Elsősorban arra emlékeztetett minket, hogy Ő maga volt az az isteni vetés, akinek a halála, majd feltámadása nélkül mi (és még sok milliárdan) nem lehetnénk az Ő érett kalászai, haláltól megváltó áldozatának sokszoros termései. Másodszor: nem ijesztgetett, hanem megerősítette bennünk azt, hogy ha mi nem követjük ezt a példát, nem engedjük, hogy elvessen minket az Ő szántóföldjébe, akkor, mint kicsiny búzaszemek, akár egész kellemesen végigélhetjük ezt a néhány évtizedet, de érett kalászok nem maradnak utánunk. Miért? Mert a termőtalaj helyett a felszínen maradunk (felszínesek maradunk), így pedig nem profitálunk belőle, és nem is adjuk tovább azt az életerőt, lehetőséget, amit - akár a búzaszembe -, Isten teremtett belénk.

Jézus Szentlelke nem csak rajtunk dolgozott. Nem csak a mi, visszatérő rendszerességgel megkeményedő szívecskéinket igyekezett feltörni a mennyei légkalapács. Jézus a tizenkét apostolt is kézbe vette. Egyikőjük esetében azonban: hiába fáradozott.

Azon az estén derült ki, amikor vacsora közben(!) megmosta a lábukat. Mind a tizenkettőnek. Nekiültek az ünnepélyes és vidám pákavacsorának. Jézus tudta egyedül: az utolsó vacsorának. Nekikezdtek a szertartásos étkezésnek, és akkor... Jézus észrevett valamit. Senki más, de ő, azonnal: „az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt"- Jézust. (Jn 13,2) Ekkor vette le a felsőruháját. Vacsora közben. Megmosta és kendővel megtörölgette a tizenkét tanítvány lábát. Miután visszaöltözött, azt még - többek között - értésükre adta, hogy „példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek." Aztán idézi nekik a régi tekercsek egyikét: „Még a legjobb barátom is, akiben megbíztam, aki velem együtt evett, az is ellenem támadt." (Zsolt 41,10) Mit lehet erre mondani? Tovább folyik a vacsora. Esznek, isznak, énekelnek. Jézus pedig a szép keleti szokás szerint, mint a társaság vezetője kínálja nekik a lángoskenyeret és a báránysültet. A keményszívű tanítványnak, volt legjobb barátai egyikének is odaadta a falatot. Megtisztelő módon, Jézus, a rabbi maga mártotta bele a kenyeret a tálba, és adta Júdás Iskáriótesnek. Júdás vette a falatot, de(!): nem vette Jézust. Az, amit Jézus adott, az kellett neki, de Jézus nem kellett. Jézus közössége már súlyos volt neki.

Mert a kenyér önmagában nem közösség Jézussal. Aki a felajánlott szentséggel együtt nem fogadja el a falattal együtt az önmagát, minden szeretetét és annak követését felajánló Jézust, az csak eszik. Az magához veszi a táplálékot, de az Életet adót elutasítja.

Szerettem nagyapámmal uzsonnázni. „Katonákat" csinált. A kenyérdarabokra szalonnát vagy kolbászt vágott, az egészet rátűzte a bicskája hegyére, és odanyújtotta nekem. Akkor vehettem el, és tehettem a számba, ha mind a kettő kellett. A kenyér, és a „katona", a szalonna is. Azt mondta nagyapa: „A kenyértől jól laksz, a szalonnától pedig megnősz!" Júdásnak kellett a kenyér, de nem kellett Jézus. Kellett neki a vacsora, jól esett neki a kenyér, de Jézusból nem kért. Evett, de nem nőtt fel Jézushoz. A szeretet helyett a harcot választotta. A Mester és a tanítványok helyett a szabadságharcosokat. A zélóta forradalmár társait. Ennek érdekében Jézus ellenségeivel is szövetkezett. Árulóvá lett, mert azt hitte, Jézust árulhatja majd. Az erejét, a hatalmát, a csodáit. Nagyapám lovacskának hívta a kenyeret és katonának a szalonnadarabot. Júdás elfogadta Jézustól a lovacskát, de lesöpörte róla azt, aki megmentette volna az életét. A „katonát", Jézust. Jézus „Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek... és akkor a falat után belement a Sátán." Arra a kenyérre, arra a Jézus nélküli lovacskára azonnal felkapaszkodott a Sátán. Utána ugorva a falatnak, belement Júdásba.

Ugye, tudunk még valakiről, aki elárulta Jézust? Nem is egyszer, hanem háromszor. Igen, rá gondolok, Péterre. Ő mégis megmaradt. Miért? Mert kapott egy esélyt arra, hogy megbánja a bűneit. Az esély az a bizonyos figyelmeztetés volt. A vacsora végén mondta neki Jézus, azért, hogy emlékezzen: „Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." (Jn 13,38)

Júdás nem kapott esélyt? Kapott. Péter azért tagadta meg az Urat, mert megijedt. Ez volt a gyenge pontja. Júdásé a harc. Az ellenség-keresés. Az önpusztító lázadás. Péter győzött az ijedtsége felett. Mert neki Jézus is kellett. Júdás elbukott. Az ő ügye Jézus nélküli ügy volt. Halálra volt ítélve.

Jézus lelkeket mentő halásszá változtatta Pétert, a megbánás esélyét felismerő apostolt. A falat után beléköltöző Sátán az ellenkezőjét vitte végbe Júdással. Milyen esélye volt arra, hogy megváltoztassa a szándékát? Jézus a vacsora elején „megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem." (Jn 13,21) Jézus beszámolt arról (ezt is jelenti: bizonyságot tett), hogy valaki el fogja árulni (παραδώσει - János jövő időben fogalmazott). Valaki arra készül, hogy elárulja. Amíg nem tette meg, addig nem áruló. Még akkor sem, ha már megbeszélte azokkal, akik fizetni fognak neki.

Jézus nem mondta ki Júdás nevét. Egyrészt azért, mert így volt még esélye meggondolni magát. Másrészt, ha a tizenegy apostol megtudta volna, mire készül, valószínűleg lefogják, esetleg agyonverik.

Jézus meg akarta értetni Júdással, hogy tudja, mire készül, de még mindig nem késő visszafordulni. Jézus reménykedett abban, hogy Júdás megijed attól, hogy kiválik a kis csapatból.

Az ember nem menekülhet el mindenhonnan, ahol nem érzi jól magát. Önmagát nem tudja megelőzni a menekülésben. Megpróbálhatja, de a lelkiismeretét nem rázhatja le magáról. Idegenné válik önmaga számára. Mert nincs a helyén. Nem azok között van, akik közé tartozónak vallja magát. Júdást ez a skizofrénia tette tönkre. Nem tudott választani. A skizofrénia azt jelenti, hogy meghasad az elme. Több mindent akar az első helyre rakni a nélkül, hogy a személyiség, a lélek ténylegesen döntene. Döntene a felől, hogy mi szerint rangsorolja az életet. Kit választ Urának. Kinek, minek rendeli alá az életét. Ki az első.

Jézus, azon a vacsorán Júdás közelében volt. Csak így lehetett, máskép' hogy nyúlt volna át tizenkét emberen, és adta volna a falatot Júdásnak? Isten ültetési rendje a Júdásnak adott esély része volt. Közelről nézhetett a Mester szemébe. Megérinthette.

Mi történt még ott? Péter buzdításának engedve János odahajolt Jézushoz, és megkérdezte, kire gondol? Ki az áruló? Jézus csak neki, Jánosnak mondta meg: „Az, akinek én mártom be a falatot és odaadom." Okosabb lett János? Igen, és nem. Megtudta, ki árulja el az Urat, de azt nem hitte, hogy ez az árulás Jézus halálát jelenti. Ha így lett volna, ha összerakja a képet, amit Jézus már háromszor bejelentett, akkor azonnal riadót fújt volna. Tizenegy dühös ember vetette volna magát Júdásra. Nem így volt. János megismerte az áruló személyét, de sejtelme sem volt róla, milyen mértéket ölt Júdás hűtlensége.

Jézus mindent megtett azért, hogy Júdás bűnbánatra jusson. Nem sikerült. Még neki sem! Miért nem? Mert nem akarta elvenni a szabadságát. Júdás szabadon dönthetett a sorsa felől. Isten annyira szereti az embert, hogy megengedi neki a rosszat. A rossz döntést. A szabadságával önmaga felé forduló ember döntését.

Júdás átadta magát a beléje költöző Sátánnak. Átadta neki az irányítást önmaga felett. Megismerte; nagyon jól megismerte Jézust, de a gondolatait, az akaratát nem rendelte alá Jézusnak. Megtartotta magának. Szabadon rendelkezett felettük. Aztán a rendelkezést átadta Isten ellenségének.

Jézus kimondja azt, amit senki emberfiának nem kívánok: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!" Az az igazság, hogy az evangélium szövegében nincs benne az a szó, hogy „akarsz". Nekem jobban tetszik az a fordítás: „Amit cselekszel, hamar cselekedjed." De a pontosság érdekében még tovább kell finomítani, valahogy így: „Amit cselekszel, fürgén (még gyorsabban - τάχιον) tedd meg!"

Senkinek nem kívánom, hogy Jézus, látva megmásíthatatlan szándékunkat, arra buzdítson bármelyikünket is, amit ellene szeretnénk tenni. Viszont: nem kerülhetjük el. Mert Isten, mint akkor, azon az utolsó vacsorán, ma is megengedi, hogy szabad elhatározásunk szerint cselekedjünk. Akár ellene is.

Mit tehetünk hát, hogy kivédjük a Sátán költözködését? Azt, hogy belénk menjen és megmaradjon?

Hol is kezdtük? Az elvetett búzaszemnél. Az elvetett magok akkor növekednek, ha megtrágyázzák őket. Jobb, ha nem mesterséges kemikáliákkal, hanem természetes hulladékkal. Komposzttal. Isten állítja össze a legjobb, elvetett búza-életek növekedését serkentő lelki komposztot. Tudjátok miből? Abból, amit szemétre dob a természetünkből. A kapzsiságot, a gonoszságot, a csalást, a kicsapongást, az irigységet, a rágalmazást, a gőgöt, az esztelenséget, a viszálykodást, a gonosz gyanúsítgatást, a szóharcokat, és így tovább. Számos listát találunk még a Bibliában. Isten, ha engedünk neki, mindezeket a tulajdonságokat átváltoztatja. Komposztálja. Hogyan? Kimondatja, bevallatja velünk. Így, amit addig megtűrtünk, vagy egyenesen örömet szerzett, az visszataszító lesz. Elkezd rohadni. Átváltozik. Komposzttá válik. Erővé.

Mert aki tudja, mitől szabadult meg, az megköszöni. Aki bevallja mi volt, és mivé lett, az búzaszemként bújik ki a sötétségből. A Sátán, a konkoly továbbra is a közelében van, de a kalászt érlelő búzaszár már nem törődik vele. Ő az aratás Urát várja.

Júdás, Jézussal történt utolsó találkozása így végződött: „Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt." Ma mi is találkoztunk Jézussal. Mindenkit megszólított. Mi lesz a vége? Isten engedi, hogy te döntsd el! Ez az igazi szabadság! Ámen.