Istentisztelet 2018. augusztus 12-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Józs 24,14-24

Textus: Józs 24,24

Szeretett Testvérek!

Egyre többen megengedhetik maguknak, hogy körülnézzenek azokon a vidékeken, amit más népek szereztek meg maguknak. Nekünk ez a Kárpát-medence jutott, és hálásak vagyunk érte. A pusztító szárazságról kapott hírek láttán, hallatán még inkább értékeljük, hogy három égtáj felől kapjuk az életet adó vizet. Források ezrei fakadnak nem csak a hegyekben, de szomjat oltanak és gyógyítanak az Alföldön is.

Több mint 1100 esztendővel ezelőtt érkeztünk ide. A helyünkön vagyunk. Isten ezt a földet rendelte nekünk. Elfoglaltuk. Amikor tudtuk, mit kezdjünk vele, akkor megáldott, amikor nem rá, az életet adó Istenre figyeltünk, akkor megvert minket. Ő már csak ilyen. Következetes. Kicsiben és nagyban. Aki mellette döntött, azt számon kéri. Aki neki szolgál, az boldog. Mert szabad. Szabadsága van arra, hogy a legjobbat válassza. Aki nem őt választja, azt szabadjára engedi. Az szabados lesz. Ide-oda kapkodhat a másodlagos igénytelenség boldogtalanságában. Az Istent választó, szolgáló emberen meglátszik a boldogság. Az Istent visszautasító azért küszködik, hogy mindenkivel elhitesse, mennyire boldog.

Józsué könyvének vége arról szól, hogy a zsidó nép elfoglalta Kánaánt. Maradtak még olyan területek, ahol „beásták" magukat az ott lakók (pld.: Jeruzsálem, ami csak néhány száz/!/év múlva kerül birtokukba), de azok csak kicsiny szigetecskék a tengernyi nép területén.

Józsué, a honfoglalást vezető hadvezér és államfő beszédet tart a tizenkét törzs képviselőinek. Nem ő találta ki, és nem beszédírók fogalmazták meg. Isten hangszórójaként szól. Tömör, sűrített formában hangzik el a nép története. Ábrahámnál kezdi, és eljut az aktuális helyzetig. Itt befejezhetné az ünnepi beszédet, ha az tényleg az lenne. De nem az! A nép, és benne az egyén közeli és távoli jövőjét meghatározó döntésre hívja a nép-képviseleti testületet, hogy aztán azok majd elvigyék a hírt azoknak is, akik otthon várják az elöljáróikat.

Józsué, Mózes utódja megkönnyíti a vezetők, és majd a kisebb szinten álló döntéshozók dolgát. Először is kijelenti, hogy „távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak"! Vagyis: legyen bátorságotok arra, hogy ne vigyétek tovább azokat a törzsi, népi, családi szokásokat, hagyományokat, babonákat, amiket felszedtetek az évszázadok során. „... az Urat szolgáljátok!"

Másodszor: válasszatok! Ha nem kell nektek az az Isten, aki földet adott nektek, akkor tartsátok meg azokat a kultuszokat, amiket ott tanultatok, ahonnan elhozott titeket Izráel Istene, vagy hódoljatok be az elfoglalt föld emóri bálványainak! A választás alól azonban nem bújhattok ki! Kötelező eldönteni, hogy Istenre akarjátok-e bízni magatokat és utódaitokat, vagy valamelyik bálvány diktálta függőségben kívántok vergődni? És most jön a segítség! Józsué, az Isten felhívását tolmácsoló hadvezér, külügy- és belügyminiszter, Mózes egykori hírszerzője és tanácsadója kijelenti: „én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!"

Ebben az emelkedett hangulatban mi más lehetne a nép válasza, mint: „Mi is az Urat akarjuk szolgálni." Mi magunk is meghatódunk ettől a pillanattól. Ennél szebbet, ennél jobbat nem is várhattunk volna! Olyan ez, mint amikor az istentiszteleten felemelkedik a jámbor, prédikációt hallgató hívő szíve, és megszületik benne a felismerés: Igen, így akarok élni, ahogy hallottam! Mert végigfutott előttem az életem, és ebben a rövid történetben felismertem az engem elhívó, kegyelmét felmutató, szeretetében hordozó, oly sok mindentől, és mindenből szabadító Urat. Én is az Urat akarom szolgálni.

„Mi is az Urat akarjuk szolgálni." - mondták akkor a nép Sikemben összegyűlt vénei, családfői, bírói, elöljárói. Elégedett volt ezzel a közfelkiáltással Józsué? Nem. Igen gyorsan lehűtötte az izzó hangulatot. „Nem tudjátok ti szolgálni az Urat...". Már miért ne tudnák? Mert a „féltőn szerető Isten... nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket." Igen, a „féltőn szerető Isten" Fél, mert látja, tudja előre, hogy az őt választó szív hajlamos arra, hogy igen könnyen idegen istenségek szolgálatába szegődjék. Abban az esetben pedig a saját magához következetes Isten még azt is megcsapja, akivel addig jót tett. Ezt megtapasztalja mindegyik, könnyekig felbuzduló hívő ember, aki időnként, meglehetősen rövid időtartamig elhatározza, hogy az Urat akarja szolgálni. Amikor kilép a szolgálatból, rögtön jönnek a bajok.

Józsué ismét a felbuzdult lelkek segítségére siet. Ahhoz, hogy úgy szolgáljátok az Urat, ahogyan én, és az én házam népe, szükségetek van arra, hogy kihajítsátok az életetekből a köztetek lévő idegen isteneket, mert csak így tudjátok átadni magatokat az Úrnak. Ez megkerülhetetlen feltétel.

Na, végre, ezt hallván születik meg a helyes döntés: „Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk."

Ezek már a túlélés, az élet szavai. A „mi Istenünket" szolgálni, és „és az ő szavára" hallgatni. És mindezt nem csak „akarni", hanem így megfogalmazni: „fogjuk". Nem csupán akarjuk, hanem meg is fogjuk tenni! Miért éri meg? Mert a helyére került nép megmaradását biztosítja. Mert a helyére került ember megmaradását biztosítja.

Megérkeztél? A helyeden vagy? A modern lélektan újra elővette ezeket a kérdéseket. Az esetek nagy részében a megválaszoláshoz nem nyújt igazán jó segítséget, de attól a kérdések még hasznosak és célra vezetőek. Megérkeztél? Ott vagy, azon a helyen, amit Isten jelölt ki a számodra? Gyakran foglalkoztat ez a kérdés? A helyzetfelmérésed után elég gyakran kérsz isteni visszaigazolást?

A válasz, Józsuén, vagy bármelyik elkötelezett, Isten Lelkének engedelmeskedő, felerősítő szócsövén keresztül az, hogy a lelked, a személyiséged, a megszokott léptéken túlmutató jövőd akkor van jó helyen; akkor „érkeztél meg", akkor éled igazi önmagadat, amikor Isten szavára hallgatsz, így nem mást, hanem őt szolgálod.

Hadd álljak be azok sorába, akik a Kínában működött keresztyén misszionáriust idézik! Segít megérteni, mit jelent az a súlyos szó, hogy: szolgálni. Hudson Taylor így írta le lelki növekedését, ami az „akarom szolgálni"-tól vezetett addig, hogy „fogom szolgálni": "Régen azt kértem Istentől, hogy segítsen nekem. Aztán azt kezdtem kérdezni, segíthetek-e én Neki. Végül pedig megtanultam azt kérni, hogy végezze el munkáját rajtam keresztül."

Tapasztalatom szerint majd' mindegyikőnk végiglépkedi ezeket a grádicsokat. Elkezdünk bízni Istenben. Arra érjük, segítsen nekünk. Aztán elkötelezettebbé válunk és nagylelkűen felajánljuk neki a segítségünket. Végül megértjük, hogy ha igazán az övéi vagyunk, akkor azzal teljesedik ki a szolgálatunk, hogy mint egy szerszám, egy multifunkcionális eszköz, a kezébe adjuk magunkat, és arra kérjük, hogy használjon minket. Végezze el a munkáját rajtunk keresztül, velünk. Így válik lehetségessé az, hogy végre túllépünk azon a dicsekvésen, hogy „most elmegyek az Urat szolgálni", és a hét minden napja, a nap minden órája szolgálattá válik. Persze, mint a tévének, vagy a számítógépnek, vannak „stand by", készenléti állapotaink is, de azt, aki egyszer átadta magát, azt az Úr állandóan „áram alatt", mennyei energiával feltöltve tartja, és bármikor „bekapcsolhatja".

Az az igazi, amikor tényleg Isten kapcsol be minket. Nem önmagunkat időzítjük, állítjuk be a szolgálatra, hanem várjuk a gazdánk „gombnyomását". Nem azért végzünk el szolgálatokat, hogy aztán ünnepeljenek érte, hanem megvárjuk, amíg az Úr vesz kézbe minket. Addig türelmesen várunk. Szeretem visszaolvasni Shakespeare ide illő sorát: „Inkább légy tétlen, mintsem hírt szerezz, / Ha az, akinek szolgálsz, nincs jelen."

Amikor Isten nincs jelen; akkor másnak szolgálunk. Ahová nem ő küldött, ahová nem ő engedte meg, hogy elmenj, ott valaki mást fogsz szolgálni. És amikor így hátat fordítasz az Úrnak, mert más előtt meghajolsz, akkor midet mutatod Istennek? Értitek, hogy viselkedik az Úrral az, aki mást választ helyette? Megcsúfolja őt azzal, hogy kiszolgáltatja magát a saját szenvedélyének. Egy lopás, egy hazugság; a tiszteletlenség, a házasságtörés, a csalás, (és folytassátok a sort!) nem csak az, ami, hanem Isten csúfolása. Hamis istenségek kiszolgálása. Megmagyarázva is az marad. Semmi köze ahhoz, amit Isten szánt az embernek. Neked. Nekem.

„Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk." Mekkora csodája Istennek, amikor megérteti az emberrel ezt az életmentő üzenetet! Mekkora csoda, amikor megérteti velünk ennek az örömét! Azt, hogy rá figyelve, neki szolgálva nem teszünk mást, mint kifejezzük az iránta érzett szeretetünket. Ez az ő legnagyobb öröme.

A hit, a bizalom útján bukdácsoló Ábrahám, Mózes, Dávid, Pál apostol, te és én ma megint megerősödhetünk abban, hogy dönthetünk úgy, hogy csak egyetlen egy valakinek szolgálunk. Az egyetlen Istennek, akit Józsué is választott magának és háza népének. Józsué legmagasabb szintre állított igényessége áldássá vált a körülötte élők számára.

Kívánod az isteni áldást magadnak? Kívánod az Úr áldását szeretteidnek? Akkor mondd ki először magadban, aztán hangosan, mint azok, akik egykor családokat, törzseket képviseltek Józsué előtt: „Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk." Ámen