Istentisztelet 2018. augusztus 19-én

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 13,1-5

Textus: Lk 13,6-9

 

Szeretett Testvérek!

 

Ki örül annak, hogy körbe... trágyázzák? Az, aki tudja, hogy így válik termékennyé. Hasznossá. A gazda számára. Hasznossá; a gazda szerint. Mit akar mondani Jézus ezzel a kertészeti tanácsadással?

Már elmondta. A példázattal csak megerősíti.

Hogy is kezdődött az egész? Néhányan azzal a hírrel keresik meg Jézust, hogy Pilátus újabb szörnyűséget hajtott végre. Nincsenek pontos ismereteink az esetről, de arról lehetett szó, hogy a helytartó feltehetően lázadó zarándokokat, galileai hazafiakat végeztetett ki, és a vérüket összeöntette az áldozati állatok vérével. Ez szentséggyalázás és nemzetgyalázás volt. Jézus megértette a kimondatlan kérdést: Miért kellett így végezniük ezeknek a remek hazafiaknak? Talán volt valami megbocsáthatatlan bűnük? Nem, - mondja Jézus -, ezek sem voltak bűnösebbek azoknál, akiknek nem esett bajuk. Aztán elővesz egy másik, közvéleményt foglalkoztató tömegszerencsétlenséget. A siloámi víztorony összedőlését, melynek során tizennyolcan lelték halálukat. Sokan úgy gondolták, hogy azok bűnhődtek így, éppen azok jártak ott, akik együttműködtek a rómaiakkal. Ők építették ki ugyanis a vízvezetékrendszert, ami hasznos volt, de a rá fordított pénzt az Istennek szánt felajánlásokból vették el. Jézus, megelőzve a feltételezéseket kijelenti, hogy a katasztrófában elhunytak sem voltak vétkesebbek azoknál a városlakóknál, akiknek nem ott volt dolguk a torony összeomlásának pillanatában.

Hozhatnánk itt párhuzamokat mindkét esettel kapcsolatban. Azért szenvednek keresztyének (az államfőjüket agyon-dicsért) török börtönökben, mert bűnösebbek, mint mi vagyunk? Nem! Azért haltak meg a genovai autópálya-híd összeomlásakor azok, akik arra autóztak, vagy alatta voltak, mert vétkesebbek voltak a többi autósnál, és genovai lakosnál? Dehogy!

Akkor? Hallgassuk Jézus válaszát! „... mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek." Nem a találgatáson van hát a hangsúly, és főleg, nem az önigazoló ítélkezésen: „Lám, nekem semmi bajom sincs; hát különb vagyok, mint azok, akik szerencsétlenül jártak!" Az, hogy ki miért, éppen akkor szenved balesetet, lesz beteg, éri bármilyen kár, válik kilátástalanná az élete, az nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Annak illetékessége egyedül Istené és az érintett személyé. Ők ketten ismerik az előzményeket, az addig vezető út részleteit.

Jézus gyorsan eltereli a gondolatokat a felesleges, haszontalan találgatásokról. Előveszi legjobban érthető fegyverét, a példázatot, és ezzel aláhúzza az előbbi állítását: „... mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek."

Jaj, jaj! Dehogy akarunk elveszni! Mondjad Jézus, mi a teendő? Most már másodlagos a zarándokok története; és a siloámi torony véres szenzációja is háttérbe szorul. Mi van velünk? Mit kell nekünk tennünk? Mi az én dolgom?

És Jézus: mesél. Hol volt, hol nem volt; élt egyszer egy szőlősgazda. Okos ember lévén, néhány tőkehelyet kihagyott a sor végén, és fügefát ültetett. Évente kétszer terem. Milyen jó lesz, amikor a sor végén megpihennek az emberek, és pár percre az árnyékába húzódhatnak! Ő meg, amikor szemrevételezi az ültetvényt, leül majd egy kicsit, szakít az édes gyümölcsből, és míg magában számolgatja, mekkora hasznot hoz a termés, elmajszolgat néhány érett darabot. Lássuk hát, mire jutottunk! Maga mellé veszi a vincellért, a munkások felügyeletével megbízott alkalmazottat. Szépen érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele. Na, de mi van a fügefával? Zöldellő levelek, gyümölcs meg sehol. Tavaly sem volt. Tavaly előtt sem. Már harmadik éve szívja el a mellé ültetett szőlőtőkék erejét, de sehol egyetlen, zöld gyümölcs. Hé, vincellér! Hozz egy fejszét, ne bosszantson tovább ez a fügefa! Vágd ki azonnal, aztán ültessetek ide is szőlőt! A vincellér tisztelettudóan veszi a bátorságot, és: kér! „Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki!"

A mindenit neki! Nem elég az árnyék? Nem elég, hogy dús lombja van a fának? Nem elég a látszat? Nem! A gazda gyümölcsöt keres. Nem a leveléért, hanem a gyümölcséért ültette a fát. Érted?

Nem csak azért adott neked életet a Gazda, hogy lebegtesd a leveleidet, hanem azért, hogy édesítsd meg valaki, valakik életét. Vele. Az Életadóval. Szerezz neki örömet, és teremj megtéréshez illő gyümölcsöket! (Jn 15,16; Kol 1,10)

 

Nem azért mutat életjeleket a mi Református Egyházunk, hogy tetszelegjen a világnak és önmaga előtt, hanem azért maradt még meg, mert gyümölcstermést vár tőle a Gazda.

Az államalapítás után 1018 esztendővel nem azért maradhattunk meg keresztyén nemzetként ezen a kontinensen, hogy fotoszintetizáljunk a kétszínű leveleinkkel (egyik oldalával védelmezzük a keresztyén kultúrát, a másikkal meg már megint tetszelgünk a török porta előtt), hanem azért, mert Isten termést vár tőlünk. Jézus követését zamatossá érlelő termést. Gyermekeink, szomszédaink számára.

Sem neked, sem az egyházunknak, sem az országnak nem kell másokat lemásolnia. Szükséges eltanulni mindent, amivel előbbre járnak, mint mi, és el kell felejteni azt, ami visszahúz. E két tanulság erejéből terem meg az, amit csak te, amit csak mi mutathatunk fel. Isten nem várja el tőled, a fügefától, hogy mint az irigyelt szomszédod, szőlőt teremjél. Nem várja el a református egyháztól, a kertjébe ültetett fügefától, hogy állandóan a német, francia, holland, vagy angol reformátorok száraz, félédes, vagy édes borát utánozza. Nekünk sajátos ízt adott. A „füge" ízét. A magyar reformátusságot. Annak az ízét.

Azért érdemes Jézust hallgatnunk, vele beszélgetnünk, mert minden más, másodlagosra, harmadlagosra vonatkozó gondolatunkat kiüti az érdeklődésünkből, és nem sajnálja a fáradtságot arra, hogy megint és megint megértesse velem, veled, hogy mi célból vagy ezen a földön. Ebben az állapotban. Ebben a helyzetben. Ha már régen csak vegetálsz a leveleiddel, akkor körülásásra, megtrágyázásra várva.

Sietek hozzátenni valamit. Jézusnak nem az a baja a fügefával, hogy keveset tesz, vagy, hogy hiába van ott. Az árnyékára is szükség van. A baj az, hogy: tétlen. Passzív szereplője a szőlőskertnek. Csak árnyékot vet, holott többre is telne belőle.

Én ismerek olyan „tehetetlen", mozgáskorlátozott, vagy idős embert is, akik gyümölcstermők. Elmondják, mit tettek rosszul, és jól az életükben. Tanítanak. És ezzel édességet árasztanak a száraz, kiábrándult hallgatóba. Azokért pedig, akik nem mennek el hozzájuk; imádkoznak. Meghajolnak Isten előtt, és odaviszik őket, akik azt hiszik élnek, pedig csak vegetálnak. Fügét terem az imádságuk. Rostossá, egészségessé változtat egészségtelen, beteges, romboló életeket.

Ó, de sok ültetvény van ebben a városban, aki a miatt panaszkodik, hogy ott van, ahol van! Bezzeg, ha máshol lenne! Ott aztán tudna érvényesülni! Ott aztán beteljesítené élete küldetését! Ezek a sajnálatra méltó, tétlen fügefák azt nem veszik észre, hogy ugyanabba a talajba, környezetbe ültettettek, mint azok, akik körbeveszik őket. Egyén, egyház, nemzet soha nem kereshet, és nem is találhat kifogásokat az Ültetővel szemben. Ő pontosan tudja, mert eltervezte, és kiszámította, ki, miért van ott, ahol él. Ha viszont az illető kitépi magát, mert azt hiszi, rossz helyre tette a Gazda, akkor ne Őt okolja, hanem saját magát. Élni fog, de a küldetését nem teljesíti.      Mert a fa, termés nélkül csak kihasználja a termőterületet.

Gondolkozzunk csak tovább ebben a hármasságban: én, a gyülekezetem, és a nemzetem! Isten, a Gazda nem a mennyiséget tartja szem előtt, hanem azt, hogy egyáltalán: van-e termés!           Mert ha nem, kivág engem (téged), kivágja a gyülekezetet, és kivágja a nemzetet.

Most értjük meg a vincellérünket. Jézus Krisztust. Aki, amikor azt hallja a Gazdától: - „Vágd ki...! -, azt válaszolja: „Uram, hagyd meg még..."! A Bibliában így olvassuk: „Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk." (Rm 8,34) Jézus, a mi vincellérünk kéri, és időt kap az Atyától arra, hogy körülásson és megtrágyázzon minket. Körülássa, felássa a megkeményedett életterünket, lelkünket. Megtrágyázza, táplálékkal látja el az önmagunk körül repdeső kiszívott, felemésztett gondolatainkat. Most is ezt csinálja. Akkor is ezt tette, amikor ide indított téged.

A benned élő, terméketlen bűn azt mondja: Meg fogsz halni! A téged körülásó vincellér-Jézus azt válaszolja: Élni fogsz, mert időt kaptunk!

Rendben, az ásás még hagyján, de mi van a trágyával? Amit trágyának érzel az életedben, arról kiderül, hogy a legjobb, amit Isten megengedett! Gonoszul bántak veled? Nem ezt érdemelted? Vége mindennek? Ki tudja mi lesz ebből? A válasz: gyümölcs! Át kellett menned mindezen, mert elég volt a tétlenkedésből! Elég volt a gyümölcstelenségből! Termővé kell válnod! Ez volt az útja, ez volt a módja.

Ezt a megtrágyázást élte át - kis tudná felsorolni, hány alkalommal - a magyar nép. Ezt éli át egyházunk. Ebben ülsz nyakig, amikor elfelejted, ma miért ébredtél fel. Örülj neki! Örülj annak, hogy a vincellér törődik veled! Nem fejszét hozott rád, hanem ásót!

Az úrvacsora asztalánál adjunk hálát az új kenyérért! A mindennapiért, amit íme, ma is a kezünkbe vehetünk. Köszönjük meg azt, hogy magyarnak ültetett minket az Úr! Itt, ezen a helyen tett minket keresztyénekké. De mindenek előtt, és mindenek fölött; minden hálaadás kezdetén és végén vizsgáljuk meg a napi termésünket. A Gazda örömét szolgálja-e, vagy sem?

 

Lépjünk ki az árnyékot adó öndicséretből a termést hozó világosságba! Ámen