Istentisztelet 2018. február 11-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Mt 14,6-12

Textus: Mt 14,12-14

Szeretett Testvérek!

Mennyi mindenről gondoljuk, hogy jár nekünk? És mégsem kapjuk meg.

Az édesanya este megszoptatja a gyermekét. Fél órát járkál vele fel-alá. Énekel, simogatja, megbüfizteti. Végre elalszik a kicsi. Leteszi az ágyába. Halkan kioson a konyhába. Befejezi a vacsorát, amit a későn érkező férjének készít. Ellenőrzi a nagyobbik gyerek házi feladatát, elmosogat a konyhában, felhívja az édesanyját, aztán az anyósát. Elmeséli nekik a nap történetét. Beteszi a mosnivalót, kivasalja a tiszta ruhát. Bekap néhány falatot, lezuhanyozik, még egyszer körülnéz a lakásban, fellapozza a naptárát, és az el nem végzett teendőket átírja másnapra. Már 11 óra is elmúlt. Leoltja a villanyt, és mielőtt a feje a párnához ér, már alszik is. 1 percig. Mert a kisgyerek felsír. Az anyuka félig ébren felméri, „milyen típusú" a kicsi sírása. Mindjárt visszaalszik? Nem. Fáj valamije. Már ugrik is, és jól tudja, hogy csak ő segíthet. Most nem lehet pihenni. Most nem törődhet magával. Most más dolga van. Pedig járt volna neki fél óra szunyókálás. Még két-három óra mély alvás is. De: negyedóra sem jutott. Nem ő osztotta be az idejét.

Életszerű eset. Ott van a tied is. Az enyém is. Ha nem a felsíró gyerekkel, akkor valami más területen, más közegben. Járna a pihenés, a csend, a magány. Szinte fáj, ahogy hiányzik az idő a gondolataink rendezgetésére, az emlékeink visszaidézésére. De nem sikerül kilopni, kifeszíteni, kihasítani a napunkból. Dolgozunk rajta; már-már úgy néz ki, hogy összejön, és akkor valami, valaki közbelép.

Jézusnak hírül vitték rokona, útkészítője, Keresztelő János halálát. Amikor meghallotta, szó nélkül elhajózott valami elhagyatott helyre. Nem volt nehéz követni a hajó mozgását. Amikor kikötött, már egy tömeg várta a parton. Jézus felmérte a helyzetet, megsajnálta a tűző napon csak miatta odasereglett embereket, és újratervezte a napját. A többi evangéliummal összeolvasva a jelenetet; megadta nekik azt, amit reméltek, és azt, amire még inkább szükségük volt. Meggyógyította a betegeket és tanította őket. Rendbe hozta a testüket és kezelésbe vette a lelküket.

Járt volna neki a pihenés? Járt volna neki az egyedüllét, a történtek átgondolását segítő kicsinyke idő? Hát, ha valakinek, Jézusnak biztosan járt volna! Mégsem kapta meg. Más dolga volt. Jézus hiába akart egyedül lenni. Annyi ideje volt, ameddig a hajó elért az eredetileg még „elhagyatott" partszakaszig.

Harminchárom évig az Atya Isten osztotta be az idejét. Jézus, ideje minden szakaszában azt tette, amit a mennyei műszakbeosztás kirendelt neki.

János halálhírének hallatán elment, hogy egyedül legyen. Volt, amikor azért távozott a helyszínről, mert a farizeusok végezni akartak vele. (Mt 12,15; Mk 3,7) Egy alkalommal az országot is elhagyta, és egészen az északra eső tengerpart vidékéig vándorolt. (Mt 15,21) De akkor is visszavonult, amikor a jóval több, mint ötezer ember megvendégelése után királlyá akarták tenni. (Jn 6,15) Jézus akkor, és oda ment, amikor és ahová mennie kellett. Ez még abban az esetben is így történt, ha - mint ebben a jelenetben is -, menet közben derült ki Isten akarata. Minden akkor „járt" neki, amikor az Atya elérkezettnek látta az időt.

Kicsit mormogunk magunkban. Azért mégis csak tekintettel lehetett volna Isten arra, mit érzett Jézus! Éppen jelentették neki, hogy meghalt az unokatestvére. Keresztelő János, akiről azt tartotta: „hogy asszonytól születettek közül senki nem nagyobb Jánosnál". (Lk 7,28) Nem lehetett volna egyedül egy kicsit? Éppen arra volt szüksége, hogy orvosi rendelést tartson (gyógyítson), aztán felsőfokú előadást (tanítson)?

Szerintem, ebben a kérdésben ott a válasz! Az Atya Isten úgy vigyázott rá, hogy elfoglaltságot adott neki. Nem engedte meg, hogy a rossz hír mélyre húzza Jézust. Isten nem engedte meg a Kísértőnek, hogy fogást találjon az emberi létben élő Fia, Jézus Krisztus megrendültségén.

Jézust lesújtotta az, ami Keresztelő Jánossal történt. A rokonával és munkatársával. Azzal az emberrel, aki, abban az időben még azon kevesek között volt (ha nem az egyetlen), aki igazán hitte, hogy benne, Jézusban a Messiás érkezett meg.

Ilyenkor ugrik az ördög! Ahá! Jézus megrökönyödött! Adjunk még neki! Hadd szédüljön bele a rossz hírbe! Kapja el, mint az örvény! Foglalkozzon minél többet azzal, ami fáj neki! Hátha megtántorodik, és feladja ezt az egész megváltás dolgot! Legyen egyedül! Elemezgesse a részleteket! A csinos Salome csettintése elég volt ahhoz, hogy lefejezzék Jánost, akitől pedig „asszonytól születettek közül senki sem nagyobb"? Bizony Jézus! Az emberek már csak ilyenek! Gondolkodj el e felől szép csendesen, minél hosszabb ideig! Majd belátod, hogy milyen ez a megváltásra szoruló söpredék! Egyik kutya, másik eb! Értük aztán nem érdemes meghalnod! A kárhozatot érdemli mindegyik!

Igen, a rossz hírrel egyedül maradó ember sérülékeny. Védtelenebb a rá zúduló, káromlásra buzdító támadásokkal szemben, mint akkor, amikor a dolgok viszonylag zavartalanul folynak körülötte. Jézus elvonult onnan, ahol átadták neki az üzenetet. Ennyit engedett. A többit odabízta az Atyára. Addig lesz egyedül, amíg az Atya engedi.

Jézus jól ismeri a Kísértő, az ördög eszközeit, időzítéseit, magányt kihasználó kegyetlen hátbatámadásait. Készült rá, mielőtt elfogták. A Gecsemáné kertben ezért kérte Pétert, Jánost és Jakabot, hogy maradjanak a közelében, és virrasszanak vele, amíg ő imádkozik. (Mk 14,32; Mt 26,38)

A Kísértő imádja, ha egyedül tusakodunk.   Emlékszel, mikor mondtad/gondoltad legutóbb: Kész! Vége! Feladom! Engem nem érdekel tovább! Csináljanak, amit akarnak, de nélkülem! Nem foglalkozom vele! És elvonultál. Visszahúzódtál. Becsuktad az ajtót. Elutaztál. Letetted a telefont. Felmondtál. Mosolyszünetet hirdettél.

Magadba zárkóztál. Isten pedig nem hagyta annyiban. Vigyázott rád. Nem engedte, hogy akkorára növekedjen benned a keserűség, ami már robban. Nem engedte, hogy az esetleges detonáció ártatlan áldozatokat szedjen. Isten eltaposta a benned rossz hírrel lángra kapott, kegyetlen sistergéssel égő gyújtózsinórt. Nem hagyott időt a csüggedésnek.

Elfoglaltságot adott neked. Úgy, mint a hajóból kiszálló Jézusnak. Ne magaddal foglalkozz! Várnak rád a betegek. A tanításodra, az üzenetemre, a vigasztalásomra, az örömhíremre szomjazó lelkek!

Eszedbe jutott a saját történeted, amikor Isten úgy segített, hogy foglalkoztatni kezdett? Fanyarrá vált az életed, de letörölted a könnyeidet, mert valaki rád várt. Neki csak te segíthettél. Kiábrándultál az egész világból, de megcsörrent a telefon, és meghallgattad azt, aki egy fokkal még mélyebbre csúszott. Ha nem veszed fel a kagylót, ha kinyomod a gombot, mi lett volna vele? Mi lett volna veled? Úgy érezted, nem érdekel senki, de valaki megosztotta veled az örömét, és tudtad, hogy az ő örömét nem olthatod ki a saját keserűségeddel. És te is elmosolyodtál. Isten nem adott időt arra, hogy a Kísértővel randevúzz, vele elemezgesd a téged ért csapást. Elfoglalt valamivel.

„Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket." Pedig abba a hajóba fájdalommal eltelve szállt be. Elhagyott, lakatlan helyre készült. Tömeget talált. Epével kevert üzenetet adtak át neki. A testi és lelki gyógyulás édességét osztotta szét.

Mit csináljunk a magunkba zárkózás kulcsát kínáló váratlan hírekkel, sorsfordulatokkal? Mit tegyünk azzal, amit nagyon nehéz megemészteni? Istentől kaptuk? Igen. Dobjuk vissza neki! Mondja meg, mit kezdjünk vele!

Az idős bácsi narancsot adott a szomszéd gyerekének. A kislány átvette, az anyukája pedig kedvesen noszogatta: Mit kell ilyenkor mondani? A kis fruska visszanyújtotta a narancsot a bácsinak: Hámozd meg! Hát, valahogy így! A hároméves gyerek nem tud mit kezdeni a vastag héjú naranccsal. Ha beleharap, keserű. Ugyanakkor tudja, hogy mennyivel jobb az, amit körbeburkol a keserűség. A számára lefejthetetlen narancshéjon belül igenis ott rejtőzik az, amit még nem lát, nem tapint, nem kóstol, de az övé! Attól kér segítséget, akitől a „becsomagolt" ajándékot kapta.

Isten megengedte Jézusnak, hogy átélje a veszteséget. Hagyta, hogy egyedül induljon el a fájdalommal. Az indulásban azonban már ott volt az érkezés is. A lakatlan helyszín helyett: a segítség lehetőségének a partja. A szenvedést mélyítő egyedüllét helyett: az elvégzendő feladatok erőpróbája.

Visszaadod-e a narancsot Istennek? Uram, ez nekem sok! Ezzel én, így, ahogy van, nem tudok mit kezdeni. Hiszem, hogy valamit elrejtettél benne. Kimondhatatlanul csalódott vagyok így, a keserűségbe, kiábrándultságba csomagolt üzeneteddel a kezemben, a szívemben. Hámozd meg! Hitesd el velem, bizonyítsd be, hogy találok benne valamit, ami vitamint, élet-elemet kínál számomra! Add vissza a narancsot Istennek! Mert nem fognak elkerülni a csalódások, a csüggedés, a kiábrándultság, a kudarcok. Leszel még lehangolt, rosszkedvű, fáradt, kedvetlen. Kérd meg Istent, hogy hámozza le a keserűséget!

Beszállhatsz az elhúzódás hajójába. Evezhetsz lakatlan helyek felé. Vitorlát bonthatsz az egyedüllét irányába, de: számíts a meglepetésre! Arra, hogy az Atya Isten nem hagy egyedül. Ha ártana neked a magány, nem engedi, hogy magadban gyötrődj. Megláttatja veled azt, akinek te nyújtasz gyógyulást, akinek már te fogod megtanítani, hogy a látható héj alatt van még valami!

Mennyi minden jár hát nekünk? Minden, amit Isten azonnali fogyasztásra, édesen nyújt, vagy hámozásra, felnyitásra váró gyümölcsökben kínál. Nekünk, szomorúan induló, de kietlenséget betöltő, jézusi örömet kézbesítő gyermekeinek. Ámen.